Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.21. 18:53
Iovábbi szép estét kívánok! Heart

2019.07.21. 18:39
Szép estét kívánok Mindenkinek szeretettel! Heart

2019.07.21. 16:57
Szép napokat kedves Holnaposok. Smile Heart

2019.07.21. 11:35
Töröltem Rita.

2019.07.21. 08:33
Kedves Józsi! Kérlek töröld a Levél családomnak történetemet, légy szíves! Köszönöm szépen Rita Smile

2019.07.21. 06:26
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Smile Coffee cup Rose

2019.07.21. 01:15
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.20. 23:24
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.07.20. 16:24
Kellemes délutáni pihenést kívánok ! Heart

2019.07.20. 12:55
Szép napot és Jó hétvégét mindenkinek! Smile Coffee cup

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
Barnard Spring
Gősi Anna: Égető levelek

Álmosan nyújtózkodott a Nap a dombok mögött. A csendes Csehszlovák falu utcáin nyárvégi szellő lejtett könnyű táncot, s a harmattól nedves fűszálak között fürge kis egerek cikáztak ide-oda. A magas tölgyfák lombjain fiókáikat etető madarak csipogtak, jelezve, itt a reggel, felébredt a világ.
1946-ot írtunk. A háború véget ért, mindenkiben fellobbant a remény már- már csak pislákoló lángocskája. Igen, újra tudtunk reménykedni.
Huszonegy éves voltam, fiatal, erős férfi. Visszatértem a frontról, ahogy apám is visszatért. Már egy éve, hogy a poros utcák nem fegyverropogástól voltak hangosak, de sok volt még a romos ház, ami mindenkit az elmúlt évek szenvedésire emlékeztetett.

A földek sok munkát adtak nekünk a nyáron, bő termést hozott az idei esztendő.
Azon a reggelen is munkába indultam. Kimentem a falu szélébe, ott voltak birtokaink.
Egész nap tűzött a nap. Szomjas voltam, s éhes is, hiszen az a darabka szalonna, amit anyám csomagolt, már reggel elfogyott.
Apámmal sokat beszélgettünk munka közben. Csak ő, meg én, mint régen. Mint a háború előtt, amikor még kisfiú voltam. Csak valami megváltozott. A háború felnőtté avatott engem, már nem voltam többé kisfiú… apámat pedig, drága jó apámat, aki mindig is erős férfi volt, mint Toldi Miklós, igen, az én Toldi Miklósom… apámat beteggé tette a háború. Egyre többször kényszerült ágyban maradni, láza volt, köhögött. Az orvos nem tudta, mitől. Pihenést javasolt neki, de az én Toldimat nem olyan fából faragták. Amint az orvos kilépett a kapun, édesapám már a húzta is a csizmáját, s indult a földekre.

Késődélutánig dolgoztunk, majd együtt indultunk hazafelé. Csizmámmal egy szürke követ rugdaltam magam előtt, mintha megint kisgyermek lennék. Az utcánk sarkán megtorpantam, s tekintetem a magas templomtorony felé kalandozott el. De nem a templom érdekelt engem, hanem a templomudvarban sétálgató fiatal leány. Édesapám, észrevéve elkalandozásomat megállt egy percre. Fejét lassan a lány felé fordította, s széles mosollyal jelezte, ő is látja a szépséges teremtést. Ahogy mosolygott, eltűntek arcáról az idő múlását jelző gödröcskék és ráncok. Fejével biccentett felém, majd hazaindult. Egyedül.

Tétován álldogáltam egy eperfa alatt. Szerelmes voltam, életemben először. És viszont szerettek úgy, mint még soha, senki sem. Lassú léptekkel közeledtem a templomkert felé. A kerítésre támaszkodva, csendben megálltam és percekig figyeltem a sétáló lány szoknyájának finom ringását.
A lány hirtelen megfordult. Észrevett. Elindult felém s miközben lépdelt gesztenyeszín hajával a cifra szél úgy játszott, mintha csak kergetni akarná a göndör fürtöket.
Felnőtt volt már, de a kislányos mosolya a régi… mintha csak most lett volna, hogy először láttam meg az iskola udvarán. Már akkor tudtam, hogy milyen különleges számomra.
Félénken felém mosolygott, s ahogy sétált, rakott szoknyája ütemesen kísérte őt, mintha csak lágy táncot járnának együtt.
A kerítéshez érve illően köszöntöttem majd beszédbe elegyedtünk. Beszéltünk mi mindenről, háborúról, békéről, családról, szerelemről.
Már vagy egy órája álldogáltunk a kerítésnél, amikor gyomrom hangos morgással jelezte, ideje lenne vacsorázni. A templomtoronyba megkondultak a harangok, hívó szóként jelezve a híveknek, mise kezdődik. A lánynak mennie kellett, és én is menni akartam már.
Búcsúzóul lágy csókot leheltem puha ajkaira, s hazaindultam.

Pár percen belül hazaértem. Könnyedén nyomtan le a kis fakapu kilincsét, és sietve indultam el konyhánk felé. Nem titkolt célom volt némi ennivalóval csillapítani farkaséhségem.
Ahogy beléptem a konyhába néma csend fogadott. Halotti csend. Végignéztem a sápadt arcokon, magyarázatot várva, de csak könnycseppeket és húgaim értetlen gyermekarcát láttam.
Nagymamám a sarokban gubbasztott, egy falat kenyeret tördelt a kezével és míg könnyei végigszaladtak arcán, fejét rázta, mintha csak magában azt mondogatná: nem , nem lehet.

- Mi történt? Mi a baj?- szólaltam meg percekkel később, mert meg kellett szólalnom … meg kellett törnöm a kínos csendet.
- El kell mennünk… - érkezett a halk válasz nagyanyámtól.
- Elmenni? Hova, miért? - értetlenkedtem.
- Magyarországra- köszörülte meg apám a torkát- el kell mennünk, mert magyarok vagyunk- felállt s egy levelet nyomott a kezembe. Még sosem láttam apámat ennyire… ennyire szomorúnak.
- Mikor?- kérdeztem, szinte már suttogva.
- Egy hónap.

Apám válasza villámként csapott belém. Egy hónap, és itt kell hagynunk mindent.
Levegőre volt szükségem, mert úgy éreztem a konyhában terjengő szomorúság és kétségbeesés megfojt.
Kimentem az udvarra, s egy korhadozó farönkre leültem. Ezen a rönkön szoktam üldögélni esténként. Végignéztem a zöldellő füvön a semmiségbe meredve, míg a nap éppen vörösre festette az ég alját, egy-két éltető sugarával még a kert végén hajladozó friss zöldségeket táplálva.
A Nap nem haragszik ránk a háborúskodás miatt, ő mindenkinek ragyog és olykor mindenkinek eltűnik. Talán ő a legbölcsebb kerek e világon, nem bánt senkit, nem okol senkit, csak teszi a dolgát.
A kert végében vén diófa nyújtózkodott az ég felé. Régen ültették, de még emlékeztem… nagypapa volt az, drága jó nagypapa! A kert közepén mély kút ontotta magából a friss vizet a forró, nyári napokon. Mennyi emlék fűz ehhez a házhoz, ehhez az udvarhoz. Nagypapa sokat játszott velem itt, együtt kergettük a kósza pillangókat.

Felálltam és elindultam, mintha csak a lábam irányított volna engem, nem pedig én őt. És szaladtam, szinte futottam az utcán. Az ismerős, barátságos utcán.
A házak előtt nénikék beszélgettek, mindenkinek köszöntem és mindenki régi jó ismerősként köszönt vissza nekem. Hirtelen megálltam. Megérkeztem.
Szememet lecsukva léptem be a csendes temető régi kapuján.
Körbenéztem, s láttam a szomszédunkat, amint férje sírjánál sírdogált, amott pedig, ott hátul gyermekkori barátom ejtett pár könnycseppet édesanyja sírjára.
Elindultam. A magas tölgyfák között már susogva játszott az esti szél, mégis, itt minden olyan nyugodt volt! Nagypapa sírjához értem. Négy éve már, hogy nincs köztünk! Nélküle minden olyan üres, mégis, ahogy a sírjánál álldogáltam, olyan volt, mintha velem lenne.
Mesélni kezdtem neki, és csak folyt belőlem a szó. Elmondtam neki, hogy szeretek egy lányt, és a lány is szeret engem, és elmondtam, hogy nagymama jól van, mert mi vigyázunk rá. Meséltem neki a kertünk végében lenyugvó napról, mert azt ő is szerette nézni.

Csak meséltem és meséltem, miközben a nap a távoli hegyek mögött eltűnt, s helyére csillagok érkeztek lassú fénytáncot járva. Egyszer csak elhallgattam, nyeltem egyet, vettem egy mély levegőt és elbúcsúztam nagyapámtól, örökre.
Elindultam…de a szívem vissza-vissza húzott, s én engedelmeskedtem neki, életemben először. Már a temetőkapuban jártam, amikor visszafordultam és siettem, futottam nagypapához és sírva, zokogva meséltem tovább neki: „Nagypapa! El kell mennünk! Itt kell hagynunk téged! Elvisznek minket… Nem, nem mi akartuk, hisz nekünk jó itt! De muszáj, tudod, furcsák az emberek. Titeket elzártak Magyarországtól, minket vissza akarnak adni.”
Elcsendesedve ültem le földre. A holdfényben cifrán csillogtak a fehér kövek a sírok között. A messzeségbe meredve gondolkodtam.
Én nem akartam ezt, én nem akartam elmenni otthonról! Lecsuktam a szemem egy percre, s abban reménykedtem, hogy mire kinyitom, már csak rossz álomnak fog tűnni az egész.
Kinyitottam a szemem, de a valóság még élesebben nyilallt szívembe.
Mi lesz velem? A kedvesemmel? Életemben először szerettem valakit így… ha megláttam remegett a lábam, s a szívem majd kiugrott a helyéről. A mosolya megbabonázott, elvarázsolt.
De nem csak őt kéne itt hagynom. Ki nézné a kertünkben lenyugvó napot esténként? Ki ébredne a vidám madárkák csicsergésére? Kinek a szeme előtt nőne égig a kertvégi diófa?
Ki vigyázna nagypapára? Ki mesélne el neki mindent, amit ő már nem láthat?

A szívemben furcsa érzések kavarogtak, nem ismertem magamra.
- Nagypapa, én most elmegyek… de ígérem, nem sokára egy szebb világban találkozunk!
Elköszöntem nagypapától s elindultam.

A sötétben lassan bandukoltam hazafelé, s egyszer csak azt vettem észre, hogy kezemben az izzó levéllel nem házunk felé sétálok. Az ellenkező irányba lépkedtem.
Meggyőztem magam. Engem legyőzött az élet. Én nem tudok élni őnélküle. Kibírnám a lenyugvó nap nélkül, a diófa nélkül… nehezen, de nagypapa nélkül is, hiszen örökké velem fog élni, a szívemben.
De nélküle nem bírnám ki.
A gát felé sétáltam… sőt, már-már rohantam. A faluszéli folyó halkan zúgott, s fodros felszínén meg-megcsillant a holdfény… mintha ezernyi apró gyöngy fénylene a hullámokon. Milyen gyönyörű sír az éjszakában fénylő folyó!

Ahogy közelebb léptem, nem messze tőlem észre vettem valamit.
Kecses alak állt a parton. A holdfény bársonyosan simogatta a sötét alak arcát, s akkor vettem csak észre…
Ő állt ott. Igen, az én igaz szerelmem. Felé fordultam, s láttam, hogy ő is észrevett engem. Némán figyeltük egymást percekig. Hosszú percekig. Mellettünk zubogott a gyors folyó, felettünk némán figyeltek a csillagok.
Vettem egy mély levegőt és felé léptem. Kezemben izzó papír emlékeztetett arra, miért jöttem ezen az éjszakán a sebes folyóhoz… az a folyó már várt rám! Csak még utoljára látnom kellett az arcát.

Ő is közelebb lépet. Szóra nyitotta puha ajkait, s csak annyit suttogott:
- El kell mennem… itt kell hagynom téged… - szavait csak én hallottam, s a fentről minket figyelő öreg Hold.

Már tudtam. Mindketten ugyanazért jöttünk ma este a folyóhoz. Mindkettőnkben ugyanazon érzések kavarogtak.
Értetlenül nézett rám, miközben én gondolatban valahol máshol jártam. Mintha csak arra várna, hogy kinevetem, és elmondom neki, hogy ez csak vicc. De én nem azt mondtam.

- Nekem is el kell mennem… mehetnénk együtt is, ha szeretnéd- suttogtam halkan, de már nem volt ideje válaszolni, mert selymes ajkára forró csókkal leheltem e szavakat: „örökké szeretni foglak”…

Kézen fogva indultunk vissza a falu felé, magunk mögött hagyva a sebes folyót, a csillogó sírt.
Hogy miért jártunk ezen az éjszakán a folyóparton, csak a Hold tudta, s Ő fogja őrizni titkunkat örökké.

Útközben két hófehér levél hullott finoman a folyópart selymes füvébe, s mi még nem tudtuk, mindkettő ugyanazt a helységnevet rejtegette magában.

Írta: Gősi Anna
604
janeke - 2011. augusztus 01. 21:28:39

Köszönöm mindenki véleményét ! Smile
A történetem akkor íródott, , amikor egy történelmi pályamunkát készítettem, ami erről az időszakról szólt.
Örülök, hogy tetszett a történetem-ami sajnos valóságos alapokra épül.
Üdv. Anna

230
Torma Zsuzsanna - 2011. július 31. 13:38:37

Kedves Anna!

Csodálatosan szép és mélyen megható novellát olvastam Tőled. Nagyon szép a befejezés. A fiúnak és a leánynak szerencsére nem kellett egymástól elszakadniuk, az egy helységnév azt jelentette, hogy egy helyre lesznek telepítve.

Nagyon tetszett!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

1346
Tara Scott - 2011. július 30. 17:02:22

Bocs, most mennem kell, de jövök vissza Hozzád! Smile

2678
Emperor - 2011. július 30. 09:14:47

Kedves Anna, történeted nagyon megható, és nagyon szépen, érdekfeszítően leírtad. A végén, ott a remény halvány sugara! Nagyon tetszett!
Szeretettel, Ida

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.