Tara Scott: Ajándék (2011. augusztus)

Amikor egy kisgyermek megszületik, az öröm mellett felmerül egy kérdés bennünk. Hogyan neveljük majd? Aztán ahogy nyílik az elméje, a szülők igyekeznek elültetni benne az általuk értékeknek tartott dolgokat. Viselkedés módot, szellemiséget a példánkból, és
magyarázatainkból tanul. Eleinte a szülők, nagyszülők a példaadók, majd a közösségekbe kerülve a többi gyermek, az óvónők, később a tanárok is befolyásolják gondolkodásmódját. Ezért a folyamatos beszélgetésekkel, odafigyeléssel kontrollálhatjuk, hogy az általunk elképzelt úton jár-e, mert az alapokat mindig mi szülők tesszük le, és ehhez igazodnak az elvárásaink is. Hogy miért is elmélkedtem napok óta ezen?
Az elmúlt szombaton, mint mindig a közeli mini hipermarketbe mentünk vásárolni. Az üzlet oldalában a járdán padok vannak elhelyezve. Előtte a parkoló autóknak alakítottak ki helyet. Az egyik padon, egy család ült egy kisgyerekkel, és valamit eszegettek ráérősen. Az egyik autó mellől egy helyes kis barna kutya tűnt fel. Nemrég kerülhetett az utcára, talán éppen abban a parkolóban tették ki. Még tiszta volt és a kondiával sem volt baj, de éhes lehetett, mert ahogy meglátta a falatozó családot, elindult feléjük. Hogy jó szándékához ne férhessen kétség, barátságosan csóválta a farkát. Míg párom zárta az autót, kíváncsian vártam a fejleményeket. Az asszony szólalt meg elsőként. Addig elégedett arca hirtelen haragossá vált rákiáltott a kiskutyára:
- Nem takarodsz innét?
Majd az apa is betársult, miközben a kisgyerek dobó mozdulattal igyekezett elzavarni a hívatlan jövevényt. A kiskutya megszeppenve, farkát behúzva igyekezett elhagyni a terepet. Éppen egy ovális kekszfélébe akartam beleharapni, helyette odahívtam a kutyát, és letettem elé. Felkapta, és bevitte két autó közé.
Felháborított, és elkeserített az előbbi jelenet, mégis amikor hazafelé igyekezve beültünk az autóba, elmosolyodtam.
Egy másik történet jutott eszembe. Úgy egy hónapja fodrászhoz készültünk a lányommal, és előtte ugyanebbe az üzletbe tértünk be. Akkoriban egy Foxi keverék élt az üzlet körül kialakított, parkosított területen. Míg vásároltunk, nézelődtünk, hirtelen vihar támadt felhőszakadással, villámokkal. Vártunk egy ideig, de szorított az idő és nem akart csillapodni. Így fizettünk és elindultunk. Zárt helyen is rettegek a vihartól, így az üzlet biztonságából kiérve alig vártam, hogy végre a kocsi biztonságában ülhessek. Amíg ez bekövetkezett, bőrig áztunk a meglehetősen hideg esőben. A lányom bedobta a hátsó ülésre a szatyrokat, de ahelyett, hogy beült volna a volán mögé eltűnt a másik autó mögött.
„Biztos elfelejtett valamit…” – gondoltam, s az órámra néztem. Lassan már ott kellene lennünk, hiszen időt kaptunk. Percekig vártam, majd beült, de csak a slusszkulcs volt a kezében.
- Hol voltál? – kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha valami nem idevalót mondtam volna.
- Megetettem a kutyát – válaszolta, s miközben hajából, arcáról csepegett az eső beindította az autót.
A legcsodálatosabb visszaigazolás volt, a legszebb ajándék egy szülőnek.

Írta: Tara Scott
1346
Tara Scott - 2011. augusztus 03. 20:52:13

Kedves Éva!
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rám.
Üdv: Tara

230
Torma Zsuzsanna - 2011. augusztus 02. 16:03:56

Kedves Tara!

Szerintem is ajándék a szülőnek, ha a gyermeke szereti az állatokat, s köztük a leghűségesebbeket, a kutyákat.
Az első esetben a békésen eszegetők elzavarták a kiskutyát, a másodikban még a viharos idő ellenére is módot talált a leány arra, hogy a kuyusnak enni adjon.
Ha már nem vihetjük haza, legalább enni adjunk neki.
Én is sok hasonló esetet megértem már, s ha volt nálam ennivaló, mindig adtam a gazdáját kereső kutyának.

Értékes írás!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.