Habos László: Akiért az imádság szól (2011. szeptember)

Kint szürke függöny mögé rejtőzött a látható világ. Homályba veszett a szemközti házfal a megannyi ablakszemével, az ég, és a nap is. A nap, amely időnként fénylő sugaraival bekacsintott a rácsos ablakon. Halkan, egyenletesen kopogtak – üzenet nélkül –, a bádogpárkányra hulló esőcseppek...

Bent a másodpercek lustán vánszorogtak egymás után céltalanul a végtelenbe. Egy újabb ránc született egy fáradt arcon. A fáradt arcú ember már feladta a küzdelmet. Behunyta szemét, hogy erőt gyűjtsön, hogy napokká szorozza magában a reá rótt évek számát. Jobb kézfejével törölte le mindkét szeméből az esőcseppnél is nagyobbra duzzadt könnycseppeket, miközben bal ökle elernyedt a szorításból. A meszelt mennyezet füsttől szürke komolysággal nézett vissza fátyolos tekintetére. A szomszéd ágy emeletén egy sorstársa olvasásba merült. Eltelt már néhány perc az utolsó elolvasott mondata óta. Talán az álom, vagy éppen az ábrándozás világába tévedt szegény feje. A könyv lassan kicsúszott erőtlenné vált ujjai közül, s az emeletnyi magasságból nagyot szólva puffant a kövezetre. A vaságynak támaszkodott matematikus, miután felvette a leesett könyvet, egy ártatlan mosoly kíséretében a fekvő test jobb keze mellé helyezte. Az álom világából visszatért tekintet követte a könyv útját, majd a fej egy hanyag biccentéssel köszönetet juttatott kifejezésre...

Kint a szemerkélő esőben egy alacsony termetű idős hölgy szaporázta lépteit. A házfalak mentén haladt kerülgetve a járda mellett elhaladó autók által lába elé fröccsentett pocsolyavizet. Vizes arcán ragyogtak szemei. Izgatottan sietett célja felé, mint egy fiatal leány, aki randevújára igyekszik...

Bent az asztalra helyezett táblán helyükre kerültek a figurák.
– Na, kezdjed komám! – hasított a bamba csendbe Nyakinak, a robosztus termetű ácsmesternek mélybariton hangja.
– Akkor hajrá! – válaszolta alig hallhatóan Frigyes, miközben orrára igazította szemüvegét. Két fehér gyalogot tolt előre a táblán, majd látványosan összefonta karját, miközben tekintetével az óriásira nőtt embert figyelte. Miközben az ács is ujjai közé fogott egy gyalogot, a matematikus szemei megakadtak a sakkfigurákon. Ott, ahol a jobboldali sötét lónak kellett volna állnia, egy furcsa valamit látott. Egy fadarabból, valószínűleg egy partvisnyélből alkotott figurát. Az alkotás megpróbált megfelelni az elvárt formának, de talán a fafaragó ügyetlensége, vagy a fafaragó szerszám – a tompa élű kincstári bugyli –, következménye lett ez a lovat megjelenítő valami. Vajon hová lett az eredeti sakkfigura? – Talán darabokra tört, mert egy dühös elítélt a cella falához vágta egy elvesztett parti végén. Esetleg egy zárkán belüli konfliktus ártatlan áldozatává vált a szerencsétlen faló – gondolhatta a néma szemlélődő. A szemtanúk, akik választ adhattak volna az ártatlan kérdésre, már valahol messze jártak. Közben Nyaki előre tolta a futót, amit a vezér mellett a különc ló is védett. – Jó lépés! – gondolta a matematikus, miközben Szakira tekintett. Szaki képes volt – legalábbis addig így történt –, minden egyes sakkpartit végignézni. Sőt – mint igazi gibicnek –, illett a játszmák befejeztével véleményt formálnia. Tanári okítással adta finoman a vesztesnek tudtára a hibás lépést, mellyel szakértői meglátása szerint elúszott a játszma. Közben Frigyes válaszlépése nyomán úgynevezett tisztcsere történt. Nyaki arcára – miközben hatalmas öklébe zárta a megszerzett világos bástyát –, széles mosoly kúszott. Szaki elégedetten legyintett. A matematikus felmászott ágyára. Frigyes kétségbeesett tekintettel pásztázta a sakktáblát…

Kint a törékeny termetű, átázott kendőjű idős hölgy továbbra is haladt rendíthetetlenül célja felé. Időközben beesteledett. A város fényárban úszott. A vizes aszfaltról visszatükröződtek az utcai lámpák fényei. A hölgy megállt a zebránál. Az előtte elhaladó autó lábaira fröccsentette a vizet. A hűvös csapadék végigszaladt lábfején, ahogy bezúdult lábbelijének fűzői mentén. Amint zöldre váltott a lámpa, az apró lábak újra elindultak…

Bent ismét nyüzsgés volt. Pohárba folyt lassan a víz, valaki fogmosáshoz készülődött. Egy másik levélpapírt vett elő, amíg többen cigarettára gyújtottak. Alig egy perce még mindannyian vigyázzállásban álltak az ágyak előtt. Egy fiatal arcú, mégis oly ellenséges tekintetű őrmester tartott létszámellenőrzést. Megvoltak mindannyian, mind a tizenketten, mind e zárkába zárt vándorok...

Kint az idős hölgy megérkezett. A csengőszó hallatára, szélesre nyílt ajtó előtt örömteli köszöntésben ölelkezett a házigazdával.
– Cudar egy időnk van, na bújjál csak beljebb kedves testvérkém! – invitálta vendégét a háziasszony. A szobában kerek asztal várta a betérőket. A kerek asztalon szép terítő volt, és annak közepén cifra réz tartójában egy magasra ágaskodó, még sosem gyúlt lángra hófehér gyertya. Egy másik asztalon szobanövények kandikáltak. Gőgös mosollyal vonzották a tekintetet, magukba gyűjtve az elismerő rájuk csodálkozást. Egészségesen pompáztak, látszott, hogy szeretettel gondoskodtak róluk. Az idős hölgy helyet foglalt az egyik széken. Táskáját a szék lábának támasztotta, és kissé felemelve megnyújtóztatta fáradt lábait. A vendéglátó az asztal mellé lépett, és egy könyvet helyezett a terítőre. Az idős hölgy felpattant, táskájához nyúlt és egy gondosan becsomagolt, süteményekkel teli papírtálcát vett elő. Szelíd, barátságos mosollyal nyújtotta a házigazda kezébe, majd újra visszaült székébe. A finomságot délelőtt kapta egy kedves ismerősétől, aki e csekély ajándékkal igyekezett megköszönni a feléje áramló folytonos szeretetet. A háziasszony elvonult a konyhába. Az idős hölgy imára kulcsolt kezét az ölébe ejtette és behunyta szemét. A konyhában tányérok koccanásának hangjai szakították meg a csendet. Lassan egy arckép körvonalazódott ki a behunyt szemek előtt. Az arc egy édesapáé volt, egy szeretett testvéré. Azé a testvéré, aki ez alkalommal sem ülhetett le ez asztal mellé. A behunyt szemek mögött halványan egy férfi alakjának körvonala jelent meg. A homályból kitisztuló képben az ismerős férfiút egy börtöncella sivár falai között imára kulcsolódó kézzel látta. Csengőszó zavarta meg az idős hölgy elrévedését. Vendégsereg érkezésének zsivaja töltötte meg az előszobát. Az idős hölgy arcára a mély együttérzés, az általa is átélt valóság könnycseppeket csalt. Zsebkendője átvette szeméből a nedvességet, hogy a tőle megszokott barátságos mosollyal üdvözölhesse a szobába belépett testvéreit...

Bent az ólomlábon mozgó percek múlásával, lassú mozdulatokkal készülődtek nyugovóra a sorstársak. A fáradt arcok a maguk módján elszámolni készültek a nehezen eltelt nappal. Az eggyel kevesebbnek súlya volt. Kinek-kinek mekkora. Volt, aki számára csupán cseppnyi a tengerben, másnak óriásinak tűnt a lépték, mert látni vélte a fényt alagútja végén. A matematikus tekintete is a mennyezetre szegeződött. Mielőtt a nap lezárásaként imára nyílt volna ajkán a hangtalan fohász szeretteiért, végigfuttatta magában az átélt nap eseményeit. A koromsötétben a mélyen beszippantott nikotin vörösen izzó fényei villogtak az utolsó cigarettájukat élvezők kezében. A fátyolszerű füstgomolyok repkedtek, amikor egy erős, rekedt nyögés hasította ketté a csendet. A nyögés Béla torkából szabadult ki. – Béla, Béla! – gondolatban ismételgette magában a nevet a matematikus, majd felidézte a délelőtti beszélgetését zárkatársával. Az elkeseredett ember gondolatait hallotta ismét fülében. Az egyedül maradt emberét, az egykor szép jövő előtt álló vasgyári művezetőét, aki alatt megingott a talaj. A felfelé vezető lépcsők helyett a lejtőre tévedt. Miután elhagyta őt a kedvese, az italt választotta társul. Haverok, balhék segítették a lejtős útján e celláig. Eltévedt tékozló fiúnak gondolta magát. Édesapja már nem élt. Ismerőseinek gyalázkodó hangjait hallotta minduntalan magában. Az őt emlegető ismerősei piszok gazembernek tartották, aki megérdemelte, amit kapott. Egy vesztes ember szerencsétlen nyögése szakította meg a zárka csendjét. A szerencsétlen ember irigykedésének hangot adó mondatát ismételte magában a matematikus: „Jó neked, mert tudhatod, hogy gondolnak rád, és imádkoznak érted.”…

Kint a barátságos szobában csupán a büszke gyertya fénye világított. Az asztalon hagyott tányérokban apró morzsák és meggyűrt szalvéták maradtak. Az asztal köré ült emberek tenyerei egymásba simultak és a csillogó szemek a gyertya fényére tekintettek. Az idős hölgy, a kedves nővér maga elé húzta az asztalon pihenő könyvet. Szeme végigfutott a betűsoron. Az ismerős verssor felolvasása helyett, mint a világmindenségnek szóló üzenetet szavalta: „… és boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld!” – majd folytatta mindig szelíd hangján: Hálát adok neked Istenem testvérünkért, és kérlek, vigyázd őt a börtön falai közt!...

Bent elnyomódtak a cigarettavégek, sötétség telepedett a cellára. A matematikus imája végére ért. Elfáradt szemét behunyta, és alig hallható suttogó hangon hagyta el ajkát a szó: Ámen!

Írta: Habos László
2135
mami - 2011. szeptember 24. 00:24:24

Kedves Habos László!

Érdekes stilusban megírt, érdekes novellát olvastam Töled. Tetszett.

Szeretettel: Jártó Róza

2688
mistletoe52 - 2011. szeptember 09. 10:24:07

Nagyon tetszett az írásod, a két helyszín összefonódása, a képleírásaid, a finoman rezgő emberi érzések leírása. Örülök, hogy olvastalak, szívemnek kedves ez a fajta írói stílus.
Üdvözlettel: Joci

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.