Tara Scott: Szégyen (2011. szeptember)

Tímár Dezső az ötvenes éveinek elején járt. Szinte gyerek volt még, amikor dolgozni kezdett. Az általános iskola elvégzése után apja nyomdokaiba lépve, az esztergályos szakmát tanulta ki. Ügyes keze volt, szorgalmasan dogozott. Miután pár évet eltöltött a műhelyben, a munka vezetői felfigyeltek rá, hogy szívesen segít a szakmát újonnan tanuló fiataloknak. Óriási türelemmel magyarázott újra és újra, amíg jól nem ment. Kinevezték az esztergályos csoport vezetőjének. Fiatalon nősült, falubeli lányt vett el. Szülői segítséggel lakáshoz is jutottak a közeli városban, ahol dolgozott. Felesége Ildikó, varrónőként helyezkedett el szintén a városban.
Kevésből kijöttek, amennyit csak tudtak félretettek. Az asszony az ismerős körben vállalt varrást, javítást, igazítást. Örült, hogy egyre többen keresték fel, kisebb-nagyobb megbízással. Így a hétvégét is legtöbbször végig dolgozta. Hamarosan vettek egy használt autót, így egy-egy hétvégén a szülőket körbelátogatva a csomagtartó megtelt hússal, tojással, gyümölccsel.
Az így megspórolt pénzt szintén félretették. Amikor aztán kiderült, hogy Ildikó babát vár nyugodtak, boldogok voltak, hogy mindent meg tudnak adni a kicsinek az egészséges fejlődéshez. Egy este miközben a kiságy mellett az alvó Zsuzsikában gyönyörködtek megbeszélték, hogy a bölcsődét nem veszik igénybe, hanem Ildikó otthon marad a kicsivel.
Dezső alig várta minden nap, hogy hazaérve karjába kapja kislányát, és vacsora után mesét olvasson neki. Úgy gondolta, hogy azok voltak élete legszebb percei. Ildikó sokszor ült neki varrni ilyenkor, hogy a már régebben hozzájáró asszonyok ne keressenek más ruhakészítőt.
Zsuzsika kijárta az óvodát, az iskoláit majd egyetemre jelentkezett. A rendszerváltás után Ildikó munkahelye megszűnt, egy ideig csak az a keresete volt, amit a régi kuncsaftjaitól kapott. Dezső munkahelye, megmaradt egyelőre csak, mint Kft működött tovább. Kissé összébb kellett húzniuk magukat, aztán sorra nőttek ki a kisebb varrodák, és az asszony újra dolgozott. Zsuzsa szerencsére jól tanult, így ösztöndíjas volt az egyetemen, de még így is jó mélyen kellett szüleinek a pénztárcába nyúlniuk, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Aztán az üzemben elkezdtek suttogni, hogy csődbe ment a Kft. Mindenki feszült volt, idegesen jártak be dolgozni az emberek. Időnként elegánsan öltözött embereket láttak a vezetőikkel az irodákban eltűnni, de semmi nem szivárgott ki, így maradt a találgatás, az éjszakai álmatlanság és a sűrűsödő gyomorgörcsök. Aki megszokta, hogy stabilnak érezte a munkahelyét, az életét, nehezen fogadja a változásokat, és semmi nem lehet olyan romboló hatással ilyen esetben, mint a bizonytalanság. A Kft végül átalakult egy magyar-német, közös vállalattá. Kicserélték az üzem tetején a névtáblát és egy darabig minden ment tovább. Zsuzsa miután lediplomázott, vőlegénnyel tért meg a szülői házba. Rövidesen esküvőre gyűltek a rokonok, barátok, ismerősök. Zsuzsa a férjével a városban kezdett vállalkozásba, az ötlet jónak bizonyult, mert két év múlva az év vállalkozói lettek. Aztán megérkezett az örömhír is. Unoka érkezik, bővül a család. De nem örülhettek felhőtlenül. Dezsővel és kollégáival egy délután közölték, hogy bezár az üzem. Mintha jeges vízzel öntötték volna le őket. Miután lejárt a munkaidő, kollégái hívták igyon velük egyet a rossz hírre. De ő nemet mondott, mint mindig. Ritkán fordult elő ital a házban, csak ünnepek alkalmával. Akkor is csak a köszöntésre. Hazafelé csak úgy őgyelgett, nem sietett, mint máskor. Azon gondolkodott, hogy mondja el otthon, mi történt? Ildikó vigasztalni próbálta, miközben unokájuknak varrt kis szoknyát. Természetesen egy kisvárosban, ha egy ilyen üzem bezárt esély sem volt rá, hogy a szakmájában el tudjon helyezkedni. De más munka sem nagyon adódott. Maradt az alkalmi munka. Az sem zavarta, hogy feketén. Élni kellett. Zsuzsa kérte, engedjék meg, hogy segítsenek! De ő hallani sem akart róla. Büszkeségből? Vagy azért mert az ő értékrendjébe ez nem fért bele? Hogy egy életerős, becsületes, dolgozni szerető embert a gyereke tartson el?
Így aztán a lányuk gyakran tért be teli bevásárló szatyrokkal. Az autó vizsgáztatását azonban már tényleg nem engedte. Egyre fogyott a munkanélküli segély, s nem volt más választása, maradt a közmunka. Két volt kollégájával együtt seperték az utcát. Baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta, és úgy igyekezett, hogy csak a két kollégája lássa az arcát. Egy nap, meglátta, hogy Zsuzsa a kicsivel éppen feléjük tart. Gyorsan elfordult, és lehajolt. Hallotta, amint a kislány mögötte elhaladva az anyjához fordult.
- Mit csinál a bácsi? – kérdezte azon a kedves, csacsogó hangon, ami a legszebb zene volt nagyapja fülének.
- Tisztára söpri az utcát, hogy szép legyen. – hallotta lánya válaszát.
Összeszorult a szíve. Annyira szerette volna felkapni a kicsi lányt, és megforgatni, mint ahogy szokta. De így, koszosan, piszkosan? Lehet, hogy meg is ijedt volna. Mikor úgy gondolta, hogy már eléggé eltávolodtak, utánuk nézett.
Miután befejezték a munkát, a két férfi el akartak köszönni tőle. Legnagyobb meglepetésükre azonban ma velük tartott. Amikor a harmadik rövidet kikérte, kollégái feszengve nézték, de nem mertek rászólni. Egyre kevesebbet beszélt, azt is akadozva. Aztán mielőtt lebukott a feje, az unokájáról motyogott valamit.

Írta: Tara Scott
227
kondrakati - 2011. szeptember 26. 14:34:40

Tetszett! Nagyon jó a történet, de úgy érzem kissé darabos. Jobban kibonthattad volna, több érzelmet kellett volna belevinned, mert így kissé tényszerű, mint a híradók.

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 13. 16:28:52

Kedves Róza!
Én köszönöm, hogy itt jártál. Reménykedjünk benne, hogy tehetünk fel egyszer vidám, nevettetős történetekkel szórakoztatnunk egymást! Ha mindannyian akarjuk talán sikerül!
Szeretettel ölelek: Tara

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 13. 16:23:35

Kedves Jolán!
Kitalált történet, de talán valahol meg is történhetett. Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám.

2135
mami - 2011. szeptember 08. 20:48:57

Kedves Tara!
Szépen megírt történetet olvastam Töled, ami valós problémát dolgozott fel.
Tara! Köszönöm.
Szeretettel: Jártó Róza

839
dominjoli - 2011. szeptember 06. 19:47:42

Kedves Tara!
Irásod gördülékeny, igaz mai történet lehet.
Üdv.Jolán

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 05. 18:04:02

Kedves Angi!
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál írásomra. Szomorúan tapasztalom, hogy egyre több hasonló írás születik. Alig van egy-egy vidám, humoros írás. Mondd meddig lesz ez így? Mikor írhatunk vidám, felszabadult lélekkel olyan írásokat, amivel jól megnevettetjük egymást? Lesz még olyan a mi életünkben?
Szeretettel ölellek: Tara

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 05. 17:59:29

Kedves Zsuzsanna!
Egyetértünk, a munka nem szégyen, a kétkezi sem. Ha nem diplomások sepernek utcát ugyanannyiért, mint akinek semmilyen végzettsége nincs. Ez sok szempontból rossz. Mint ahogy az is, hogy évtizedeken át a szakmájukban jól dolgozó emberek ugyanerre kényszerülnek. Talán a családokat összetartják a problémák, de a nincs, a bizonytalanság türelmetlenné teszi az embereket, hamarabb hajba kapnak.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel üdv: Tara

230
Torma Zsuzsanna - 2011. szeptember 05. 12:46:35

Kedves Tara!

Nagyon szépen írtad meg ezt a megható történetet!
Sajnos, olyan időket élünk, hogy egyáltalán nem kell szégyellnünk magunkat azért, hogy éppen milyen munkát kapunk. Azoknak szerencséjük van, akik a tanult szakmájukban tudnak elhelyezkedni, már ha egyáltalán szeretik azt, mert van, aki kitanulja, és utána mégis másik után néz.
Szégyenkezniük inkább azoknak kell, akik ellehetetlenítik a kft-ket, a magánvállakozókat!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 05. 11:55:16

Kedves Zsike!
Reménykedjünk benne, hogy egyszer majd elvesztik aktualitásukat az ilyen történetek, és csupa nevettető, vidám történetet hozhatunk! Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Tara

1346
Tara Scott - 2011. szeptember 05. 11:52:06

Kedves viola. Szomorú sajnos, egyre több hasonló történik. Nem tudom, mi lesz ennek a vége.
Szeretettel üdv: Tara

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.