Tara Scott: Dallos tanár úr

A gimnázium sárgára festett falát, beragyogta a kora őszi napsugár. Az ablakok még többnyire nyitva voltak, halk zajok szűrődtek ki folyt a tanítás. A szemben lévő parkban egy osztály töltötte a lyukas óráját. Lányok egy csoportban halkan beszélgettek, volt, aki a könyvébe mélyedve a következő órára készült. Akadt, aki szendvicset majszolt. A fiúk egy csapata két közeli padot foglalt el. Felültek a támlákra, ültek az ülőrészén, míg egy társuk a többiekkel szemben állva viccekkel szórakoztatta őket. Aztán lehalkította a hangját, s közelebb lépett.
- Jön az öreg! – mondta halkan, s a többiek mind hátranéztek.
Az idős férfi, fehér botjával végigkopogtatva maga előtt a járdát a gimnázium felé haladt. Az épület és a parkocska között nem volt autós forgalom, így nyugodtan haladhatott célja felé. Az osztály szinte levegőt sem vett, míg elhaladt mellettük. Mikor megérintve a sárga falat, már az iskola előtt haladt tovább a járdán, még akkor is halkabbra fogták hangjukat.
Dallos tanár úr, élő legenda volt a diákok körében. Valamikor régen az öreg épület padjait koptatta eminens diákként. Azután az egyetem magyar – történelem szakát elvégezve, kis szerencsével visszatérhetett immár tanárként a szívének oly kedves épületbe. Igaz, hogy két szakja közül csak a történelmet volt lehetősége tanítani, de ezzel együtt szívdobogva várta a szeptemberi első becsengetést. Eleinte csakúgy, mint a többi órán figyeltek is rá, meg nem is a diákok, levelek mentek körbe kézről-kézre, de aztán lassan valami megváltozott. Óráról-órára egyre több szempár figyelt rá érdeklődve, majd a renitensebb nebulók is belesimulva az osztályba nyugodtan ülték végig az órát. Mert Dallos tanár úr nem tanította, inkább mesélte a történelmet. Halk szavakkal, de színesen varázsolta tanulói elé a múltat. Előfordult, hogy olyan csend volt az osztályban, hogy az igazgató benézett az ajtón, mert azt hitte, hogy üres a tanterem.
Persze, azóta évtizedek teltek el, csak az őt övező tisztelet nem halványult. Az egész kisváros ismerte, és beszélt róla. A diákok közt szájhagyomány útján maradt fenn nagyszerűsége. Valamint szigora is, de azt mesélték valamikori diákjai szintén ott tanuló gyermekeiknek, hogy aki a tanár úrnál négyesre tudta az anyagot, nyugodtan mehetett felvételizni az egyetemek jogi karára.
Az osztályból páran még figyelték, ahogy a gimnázium épületének falát követve és időnként megérintve befordult a sarkon. Tudták, hogy a saroktól számítva az ötödik házban lakik a túloldalon a valamikori szülői házban. Pár éve egyedül, mióta a felesége súlyos betegségben elhunyt.
Kriszta is azok között volt, akik addig nézték lassú, megfontolt lépteit, mígnem végképp eltűnt szeme elől. „Vajon hová jár minden nap ugyanebben az időben?” – tette fel magának a kérdést, és abban a pillanatban kicsengettek. Az épületben székek csörömpöltek, ajtók csapódtak, s az iménti csendet zsibongás váltotta fel. Az osztály felkerekedett, és lassan elindult az iskola felé.
Két nap volt még a hétvégéig, s Kriszta azon kapta magát, hogy egyre többet gondol az idős tanárra. Esténként azon tűnődött, hogy mit csinálhat egy ember, aki nem lát egyedül egy lakásban? Kipróbálta, hogy becsukott szemmel hogy boldogulna? De alaposan megütötte magát az asztalban, így fel is adta. Hétvégén a szülei dolgoztak, a vállalkozóknak nem mindig pihenést jelent a szombat, vasárnap. Maga sem tudta, miért téblábol a gimnázium előtt, de egyszer csak megütötte fülét az ismerős kopogás a park felől. Az utcán, ahol Dallos tanár úr lakott nem volt nagy forgalom, de autóbusz járt a vasútállomástól a belváros felé. Kriszta várt, s mikor a bot már a saroknál kopogott odalépett.
- Segíthetek tanár úr? – kérdezte.
Az idős férfi a hang irányába fordult, próbálta a hangot egy archoz kötni, de nem sikerült. Így kissé közelebb hajolt a hang irányába.
- Ismerem önt, ifjú hölgy? – kérdezte miközben botjával a járdaszegélyt kereste.
- Nem, nem ismerhet a tanár úr, de én ismerem önt – válaszolt a lány, s hangjából hallatszott, hogy mosolyog.
- Hát, ha úgy van, akkor megköszönöm, ha átkísér – s a mosolyra mosoly volt a válasz.
A túloldalra érve a lány megérintette a férfi karját mire az megállt.
- Tudja a tanár úr, hogy még ma is legenda a diákok körében?
A tanár egy pillanatra meghökkenve felhúzta szemöldökeit.
- Legenda?
- Az bizony! – válaszolta Kriszta vidáman.
- De hát én csak azt csináltam, amit szerettem. Tanítottam. Miért lennék én legenda? – s látszott, hogy őszintén csodálkozik.
Míg a házhoz értek, ahol névtábla hirdette, hogy itt lakik „Dallos Endre nyugalmazott gimnáziumi tanár” beszélgettek. Kriszta tanulmányi eredményeiről, további céljairól.
Másnap újra várta a lány, de már elé ment a parkba. Nem is mentek tovább, leültek egy padra s a kellemes, langyos időben előjöttek a régi idők diákjai, a különbségek a régi és mai fiatalok között. A lány meglepődve tapasztalta, hogy az idős kora, és látáshiánya ellenére a tanár nagyon is ismeri a mai fiatalok életét. Mielőtt elváltak, megkérdezte a férfitől, hogy segíthetne-e bevásárolni, gyógyszert kiváltani?
- Ha cserében segíthetek felkészülni a történelem érettségire, hogy mégse legyen egyoldalú a segítség, beszélhetünk róla - válaszolt őszintén mosolyogva.
Így azután megtapasztalhatta ő is, mit jelenthetett Dallos tanár úr óráján részt venni. S miután a lány egyke volt, s a szülei elfoglaltsága miatt gyakran egyedül, egyre több időt töltött a Dallos házban. Időnként kitakarított, port törölt, és télen elmentek meghallgatni a minden évben megrendezett templomi hangversenyt. Karácsonykor kis aprósággal lepték meg egymást, és a lány minden finomsággal elhalmozta, ami otthon az asztalra került.
Aztán eljött a tavaszi szünet. Kriszta a szüleivel külföldi rokonokhoz utazott az ünnepekre. Előtte bevásárolt, kiváltotta a gyógyszereket, és megígérte, hogy ahogy hazaértek azonnal jelentkezik.
A következő héten hatalmas gépek jelentek meg a gimnázium előtt, hogy átalakítsák a parkot egy díszburkolattal és szökőkúttal ellátott térré. Dallos tanár úr szokásos útjáról, a közeli kávézóból haladt a gimnázium felé, de a bejáratott út helyett kerülnie kellett, így miután kaotikusnak tűnt számára az egész helyzet, segítséget kért egy munkástól, hogy eljusson az iskola faláig. A saroknál járt, és átmenni készült, amikor a közelében beindítottak egy betonbontó gépet. A hirtelen kelt erős zajtól megijedve lelépett a járdáról, s a buszsofőr már hiába fékezett…
Öt nap múlva a lány különleges édességekkel felpakolva sietett a Dallos ház felé. Megdöbbenve látta a nagy átalakulást, és rossz érzése támadt. Mikor odaért csengetett, de nem nyílt az ajtó. Elővette a kulcsát, amit arra az esetre kapott, ha a tanárt valamiféle baleset érné a házban, be tudjon jutni. Éppen letette a csomagot az asztalra, amikor csengettek. A szomszédasszony tördelte a kezét, miközben elmesélte Krisztának mi történt.
- Tudja kedveském, nekem azt mondta a tanár úr, hogy úgy szereti magát, mintha az unokája lenne. – hangzott el az utolsó mondat.
Másnap délelőtt tíz órára tűzték ki a tér ünnepélyes átadását. A környék megtelt emberekkel. Diákok, a szüleik, érdeklődők hallgatták a rézfúvósokat, mellyel indult az ünnepség. Csak egy fiatal lány zokogott magában egy lesötétített, homályos szobában.

Írta: Tara Scott
2693
doroty - 2011. október 11. 10:43:05

Kedves Tara
Milyen furcsa a világ. Írásodat olvasva megdöbbenve vettem tudomásul, hogy mennyire gátlástalanul, érzéketlenül valósítanak meg újításokat úgy, hogy közben legázolnak mindent. Úgy az embert mint a természetet. A lakóhelyemen a falu központjában a templom mellett lakom. A házunkat pár éve építettük. Az építkezésünkkel egyidejűleg, kitalálták, hogy a templom mögötti terület egy részét alakítsák át úgy, hogy díszburkolatot kapjon. Kapott is. Az előttünk lévő terület, az is a templom környezete, az maradt parlagon. A díszburkolat kb 60 cm-rel magasabban van az előttünk vezető utcától, amely földút maradt. Nos eső után, kimehetnénk pecázni. Eddig soha nem volt a víz lefolyásával gond. Most akadt. S meddig? Ki tudja, talán veszünk csónakot...
A mai világban elveszett az emberek egymás iránti figyelme. Gépiesen tesszük a dolgunkat, s közben úgy peregnek az évek, hogy észre sem vesszük, egyszer nekünk fog hiányozni az a bizonyos törődés, amit mi nem tartottunk lényegesnek. Köszönöm hogy olvashattam az írásodat.
Üdv

230
Torma Zsuzsanna - 2011. október 08. 19:26:43

Kedves Tara!

Olvastam a hozzászólásoknál, hogy a képzelet szülte ezt a szép, megható és szomorú végű történetedet. Én azt hiszem, hogy a valóságosan is megtörténhet, s megtörténhetett volna. Ki tudja.
Én csak azon háborodtam fel, hogy az átalakított tér átadását vidáman ünnepelték, míg csak egy kislány siratta őt, akinek érthető módon nem volt kedve résztvenni az átadáson. Nem is véletlenül!

Gratulálok ehhez a szép történethez!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

1346
Tara Scott - 2011. október 05. 21:20:24

Kedves Ida!
Én is úgy látom, ahogy írtad. Talán keresnek valamit, ami elveszett az emberi kapcsolatokból.És aki megtalálja, új érzelmeket fedezhet fel. Talán visszafordul egy idő után a sivárság. Hiszen senkinek sem jó.
Szeretettel ölellek: Tara

1346
Tara Scott - 2011. október 05. 21:16:52

Kedves Andrea!
Nagyon szépen köszönöm.
Szeretettel: Tara

1346
Tara Scott - 2011. október 05. 21:15:39

Kedves Titanil!
Ezt az írásomat képzelet szülte. A Férjem mélyépítésben építésvezető, és mesélte, hogy ahol dolgoznak minden nap arra jár egy idős férfi fehér bottal, és a zebránál kopog, hogy ha van ott valaki segítse át! Kicsit tovább gondoltam.
Szeretettel ölellek: Tara

1346
Tara Scott - 2011. október 05. 21:11:26

Kedves Ronika!
Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
Szeretettel ölellek: Tara

1346
Tara Scott - 2011. október 05. 21:10:42

Kedves Ronika!
Köszönöm szépen, hogy

1403
titanil - 2011. október 01. 22:06:59

Kedves Tara!
Írásod eszembe juttatta kedvenc, hivatásukat szerető tanáraimat. Rendkívül megható a fiatal lány segítőkészsége, és barátságuk. Sajnálom, hogy ilyen rendkívüli embernek balesetben kellett meghalnia.
Nagyon tetszett, gratulálok!
Szeretettel: Titanil

2678
Emperor - 2011. szeptember 30. 11:02:32

Kedves Tara!
Írásod megrendítő, ugyanakkor szépsége nyugalmat árasztó.

Magam is tapasztalom a mai fiatalok magas empátia készségét, s ez örömmel tölt el.

Bár tragédiába torkollott (bár, ha úgy nézzük, hogy valahogyan meg kell halnunk mindannyiunknak), nagyon jó írást olvastam, nagy élvezettel. Gratulálok!
Szeretettel
Ida

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.