Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Járatlan út - ÖTÖDIK TÖRTÉNET - 3. helyezett (2011. október)

Lenke néni a falutól egy kilométerre lévő kis erdő közepén álló öreg, ütött kopott kis kúriában élt magányosan, szinte időtlen idők óta. Vén volt, mint az előtte szaladó országút, de nem szorult rá senkire, ellátta magát és a népes macska családját, no meg a vénséges vén kutyáját, a társát. Az állatok vele éltek a házban, amelynek a legtöbb ablakán már volt kitörött ablakszem, csak a konyháé és az egyetlen lakószobáé volt teljesen ép. A házat körülölelő erdő is a sok év alatt elsűrűsödött, áthatolhatatlan élő kerítésként védte a kíváncsi szemek elől a tanyát. Egyetlen keskeny kis út volt csak rendben tartva, amin épphogy elfért egy autó, a ki és bejárást biztosította. Lenke néni hetente ment csak ki rajta a faluba, hogy friss kenyeret vegyen és a macskáinak tejet, meg azt a kevéske élelmet, ami hiányzott a konyháról. Nem volt nagyigényű, csak csipegetett az ételből, kevéssel is beérte, akárcsak a vén kutyája. Havonta egyszer meglátogatta az unokahúga, az egyetlen élő rokona, aki törődött vele, főzött neki egy kis hársfateát, elbeszélgettek a gyerekekről, akikre oly sokat vigyázott kicsi korukban, és a macskákról.

Orvoshoz nem járt, fájt ugyan itt, ott, de nem törődött vele, az aggkor velejárójának tekintette. Napjai egyhangúan teltek, korán ébredt, hideg vízzel meglocsolta az arcát, teljesen ősz hajába akasztotta a fésűt, majd lemondóan visszadobta a tükör elé. Felöltözött az öreg rongyos ruháiba, és a lábára egy széttaposott ezeréves mamuszt húzott, csak úgy zokni nélkül. A hideg télben bújtatta csak bele a lábait a harisnyába, mert mostanában gyakran fáztak már az öreg csontjai.

Megfőzte a kávéját, elcsipegetett hozzá néhány kekszet, nekilátott a macska reggeli elkészítéséhez, ami a legsoványabb tejből állt, kicsit meglangyosítva, és a beleaprított szikkadt kenyérből. Az öreg kenyeret a pékségből vette, negyed áron. Az agg kutya sem kapott mást, neki már ez is jó volt, hisz ő is fogatlan már régóta. Ezután hátra ballagott a ház mögötti kis konyhakertbe, és elkapirgált úgy délig. Akkor bement a konyhába kotyvasztott egy kis levest, és szép komótosan megebédelt. Ebéd után mindig szundikált egy kicsit. Délután tett vett a házban, vagy körülötte, elbeszélgetett a kutyával, a macskákkal. Este a macska etetés után bekapcsolta a tévét, de már nem tudott végignézni egy filmet sem, mindig elaludt rajtuk. A napok, napról napra egyhangúan peregtek, de nem elégedetlenkedett, szerette már ezt az életet. Szabad volt, és boldog az állataival, nem háborgatta a külvilág. A kinti élet az erdőn túl hömpölygött a maga medrében, úgy érezte, hogy már nem sok köze van hozzá.

Keddenként felvette a "falubajáró" ruháját, az ünnepi barna félcipőjét, a haját kontyba csavarta és nagy kosárral a kezében kitolta a biciklijét az úton, az egyetlen kijáraton, ami összekötötte a világgal. A faluban mindenki ismerte, hiszen még a szülei is itt születtek, az öccse a faluban élt, addig, amíg ki nem vitték a temetőbe. Elintézte a dolgait, először mindig a postára ment pénzt felvenni, néha betért a hajdani munkahelyére, a községházára, majd a boltba igyekezett, itt tudta meg a falu pletykáit, egy hónapban egyszer benézett a henteshez is, legvégén a pékségbe sietett. Hazatolta a megrakott biciklijét, mert felülni, már régóta nem mert rá, félt a sok autótól, ami az évekkel együtt egyre több lett a faluban.

A telek átvészelése vált csak egyre nehezebbé, mert a hideg ellen fával vette fel a harcot, sokat tüzelt, de mindig fázott. Három hatalmas helységben nyargalászott a fagyos szél, a lyukas ablakok miatt. A konyhában és a mögötte álló kis szobában duruzsoló cserépkályhák ontották a meleget, de a hideg ház hamar elnyelte azt. Még szerencse, hogy bőven volt tüzelni valója, de az erő a behordáshoz, már kevés volt, ezért az egyik üres helységbe az unokahúga cipelte be az egy heti tüzelőt. Ha nagy hó esett még nehezebb lett a házkörüli munka. Az unokahúga vásárolt be hetente, mert a havas út már veszélyes volt a számára. Mostanában már nem volt nap, hogy ne gondolkodott volna el a költözésen.

Egy ilyen zimankós téli reggelen a húga hozta szóba, hogy itt kellene hagyni a tanyát, és elköltözni egy öregotthonba. Így télvíz idején úgy érezte, hogy nem is lenne rossz dolog elmenni, de mi lesz akkor az állataival, és mit fog ott majd csinálni. Elhessegette a gondolatot, és várta a tavaszt. Nem mehet ő el innen, majd csak lesz valahogy, motyogta maga elé. Úgy érezte, hogy nem tudna már megszokni egy más életet. Meg a mondás szerint sem lehet már egy öreg fát átültetni, belepusztulna. A kutya biztosan nem érne meg egy hétnél többet egyedül. A macskák képesek életben maradni egyedül is, hisz van itt annyi egér és annyi madárfióka, hogy kétszer ennyi macskának is elég lenne.

Esténként nézte a pattogó tüzet, és ha arra gondolt, hogy el kell hagynia a házat, belesajdult a szíve. Úgy érezte, hogy egy ismeretlen útra tévedne, ahol sohasem járt, elveszett lenne, és szerencsétlen. Itt rend van, itt szükség van rá, itt boldog. Itt nőtt fel, itt élte le az egész életét, Itt ápolta idős korukban a szüleit, és itt is haltak meg egymás után. Fiatalon, hej de régen volt, csak munkája hozott változást az életében, az volt az ő egyedüli szórakozása, és a templomba járás. Ma már oda sem jár, csak vasárnaponként hallgatja a misét a rádióban, már így is jó az. Egyetlen udvarlója akadt csak, aki meg is kérte a kezét, de a háború közbeszólt, nem jött haza sohasem a frontról. Sokáig gyászolta, később már nem akart férjhez menni. Néha arra gondolt, kár volt, ha eljárt volna a bálokba, ma már üknagymama is lehetne, és volna családja, akikre mindig számíthatna. De az is lehet, hogy nem, a sors kiszámíthatatlan, ezzel vigasztalta magát.

Egyik hideg délelőtt ki jött a plébános úr, és elbeszélgetett vele a költözésről. Megpróbálta észérvekkel rábeszélni a költözésre, ha nem is megy az öregotthonba, a városba, húzza meg magát telenként a húgánál.
- No, még csak az kellene, én oda nem megyek, ki nem állhatom az urát.
- Morc, magának való az. A vén bolhást sem tűrné meg a házában, meg engem sem, atyám.
- Inkább bemegyek az otthonba.
Hát ebben maradtak az atyával. Másnap kijött az unokahúga, és mindent megbeszéltek. Az öreg kutya itt marad, majd megrakja neki a cserépkályhát, ígérte, és ad neki inni, enni. A macskáknak is ad néha tejet. Minden hétvégén hazahozza, és tavasztól pedig több napra is kijön hetente. Hát ebben maradtak. Amint elintézi a helyet az otthonban, jön és összepakolnak.

Attól a naptól kezdve furcsa idegesség lett úrrá rajta, és rettegett, hogy nyílik az ajtó. Az eszével tudta, hogy egyszer mindennek vége, semmi nem tart örökké. Ezt a házat is el kell hagynia egyszer, de minden porcikája tiltakozott az ismeretlen világtól.

A vén kutyájával melegedtek egy este a cserépkályhánál, kint hatalmas szél szaggatta az ágakat, és lopta a tetőcserepeket. Csontig hatoló fagyos volt az idő. Elfogyott a fa a kosárból, kivánszorogtak a vén bolhással a szomszéd szobába, hogy telerakja, szomorúan látta, hogy bizony nagyon fogy a bekészített fa. Nem lesz elég ez reggelig ebben a hidegben. Talán, ha lezárom a kályhákat, kitart világosig a meleg, de ilyen zimankós időben nem biztos az. Megrakta a kályhákat és bebújt az ágyba. Gyorsan elaludt a meleg takarók alatt, és nem zárta le őket, amikor leégett a fa, így hamar ki is hűlt mindkét cserépkályha. Hajnalban ébresztette fel a hideg, és nagyon fázott. Összeszedte a bátorságát, az összes ruhát magára húzta, ami a széken volt, kabátot vett és a fejébe húzta a meleg sapkáját. A füles kosárral a kezében kiindult a fáskamrához tüzelőért. A vén bolhás szomorúan baktatott utána, nem volt ínyére a hajnali séta. A szél megállás nélkül tombolt, ágakat tört, havat és cserepeket hordott. Nagy nehezen elértek a kamráig, az ajtót alig bírta kinyitni, majd becsukni, és a kosár fával lassan indult vissza a házhoz.

Hamar rájött, hogy kosárral a kezében nem lát előre, és nagyon nehéz is a teher. Letette, és fagyos havon csúsztatta előre. A kutya a farkát behúzva nézte a hajlongó gazdáját, néha keservesen nyüszített egyet. Már nem sok volt hátra a bejáratig, alig néhány méter. A lépcsőhöz érve, ami mindössze két fok volt csak, felemelte a kosarat, és ekkor történt a baj. Megcsúszott a fagyos havon, hanyatt vágódott a lépcsőn, a kosár fa a fejére hullott, és még hallotta, hogy a lába nagyot reccsent. Kutya ijedten elugrott, majd vinnyogva visszament a gazdájához. Éles fájdalom hasított a bal lábába, nem tudott feltápászkodni, ott feküdt a hideg kövön, lábai félig a lépcsőn, feje a havas földön, és nem tudott felállni, próbálkozott, de akkora fájdalmat érzett a lábában, hogy képtelen volt mozgatni. Rémült hangon kiabálni kezdett, de hiába kért segítséget, tudta ezt ő is. Feküdt a hideg földön, a háta alatt olvadt a hó, a vénséges vén kutyája, korát meghazudtoló fürgeséggel, csaholva kerülgette tehetetlenségében. Kínjában teljesen lecsúszott a lépcsőről, megpróbálta kézzel felhúzni magát, de annyira reszketett a hidegtől és fáradtságtól, hogy elhagyta a maradék ereje is. Küzdött, de végül teljesen kimerülve megadta magát a fagynak. Könnyei az arcára dermedtek, de már nem érezte a hideget, szép zöldnek látta a fákat, gyönyörű május volt, és a szülei kezét fogva indultak a vasárnap délelőtti misére. Öccse előttük szaladgált, nem hallotta a mama hangját, ahogy megdorgálja, amiért nem vigyáz az ünneplő ruhájára. Mentek az egyetlen jól kijárt úton, és tudta, hogy már soha nem cseréli el a járatlanért.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
2678
Emperor - 2011. október 09. 10:30:29

Kedves Ötödik!
Az öreg fát nem lehet átültetni. Ugye, sokszor hallottuk már, és valóban így igaz. A néni ha otthonba kerül, akkor nagyobb szenvedések közepette, de így is, úgy is hamarosan meghalt volna. Nagyon szomorú és megható történet. Meg kellene próbálniuk az embereknek segítséget nyújtani úgy, hogy az otthonában maradhasson egy ilyen idős ember... Emberi kötelesség.

Mindegyik történetet végig olvastam, hozzászólást csak ide írok, mert mindig megírom, hogy (nem kire), hanem mire adom a szavazatom, mi az ami a legjobban tetszett.
Ez a történet nyerte el a voksomat.
A szerzőnek szeretettel gratulálok!

Ida

230
Torma Zsuzsanna - 2011. október 07. 20:05:22

Igazán megható, szép történet!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.