Rébb Terézia: Mikor eljött Matyi úr (2011. november)

A nap végre megint ragyogóan sütött, ezen az augusztusi reggelen. Néhány napig úgy tűnt, vége lett a nyárnak, hűvös szél és zivatar adtak egymásnak kilincset.
Aztán lassan kitisztult az ég, s a szikrázó napsütés felszárította a pocsolyákat.
A gondoskodó sugarak bearanyoztak fát, füvet, virágot. Megsimogatták madarak szárnyát, macskák farkát, kutyák orrát. Megcirógatták a fiúk, lányok arcát is, hogy azok, mint valami varázsütésre szabaduljanak önkéntes szobafogságukból, s kacagva-kiabálva fussanak olyan ügyeket rendezni végre, amit a szívük diktál.
Sanyi jókedvűen ébredt ezen a reggelen. Kinézett az ablakon, s látta hogy a zöldellő dombok mögött olyan messzire ellátni, hogy ha ebben a pillanatban elindulna, estig talán elérhetne az ország másik végébe.
Gyorsan felöltözött, macskamosdással eltávolította a zavaró csipákat a szemeiből. Ezután nagy komótosan rövidnadrágja zsebébe gyömöszölte számítógépe mellől, a vezeték nélküli egeret. Ekkor szökkent néhányat a szoba közepén és ugyanazzal az erőteljes lendülettel leviharzott a lépcsőn a garázsba. Ott állt szép, új biciklije, amit múlt hónapban kapott a tizenharmadik születésnapjára. Felpattant rá, s az első kerékkel kitolta a garázs ajtaját. Megvárta, hogy becsukódjon mögötte a kapu és meg sem állt a Temető utcáig.
A Temető utca a temetőben végződik, amelynek bejárata mellett van egy emlékpark. Az szép dombos, füves terület. A fiúkkal itt szoktak összejönni, ha felnőttekre nem tartozó dolgokat intéznek, vagy ha csak egyszerűen beszélgetni akarnak egymással. Viktorral ma reggel a Ráday síremléknél találkoznak. A bekerített családi sírok az emlékpark dombjának tetején vannak. Olyan magasan, hogy felfelé már félúton le kell szállni a bicikliről. A síremlék vaskerítésének takarásában, Sanyi valahogy mindig biztonságban érezte magát. Erre ritkán járnak felnőttek, az árulkodós lányok és a gyávább fiúk sem jönnek erre a temető miatt. Arra gondolt, ez a legnyugisabb hely egész Ikladon. Nem számítva a régi homokbánya fölötti akácost, bár az oda vezető utat mostanában ellepte a növényzet. Na és persze a Galga patak hídja is jó hely, de oda már minden kis pisis járatos, ott mostanában nem lehet egy jót dumálni.
Nekitámasztotta a biciklijét a vaskerítésnek. Büszke pillantást vetett a márkás váltóra, azután leült a kikövezett szegélyre és hunyorogva kémlelte az utcát, vajon mikor jelenik meg Viki. Remélte, nem felejti el, amit megígért, a winchestert, cserébe a vezeték nélküli egérért. Bízott benne, hogy nem gondolta meg magát tegnap óta, vagy tán mégis valaki lebeszélte?
Elővette a szóban forgó tárgyat a zsebéből. Ahogy a reggeli fényben jobban szemügyre vette, egy nagy ketchup cseppet fedezett fel a tetején. Gyorsan benyálazta az ujját és dörzsölni kezdte az odaszáradt paradicsomot. A piros folt nem akart lejönni, makacsul ellenállt a tisztogatásnak, pedig Sanyi nagyon igyekezett megfelelő külleművé varázsolni a cseretárgyat, mire Viki megérkezik. Míg az egér hátát vakarta, addig is fél szemmel az utcát kémlelte, hátha felbukkan a fiú. De a Temető utca teljesen kihalt volt. Még egy prüszkölő, öreg kandúr sem futott keresztül rajta.
Sanyi gyakran pillantott vízálló órájára.(Ami szintén ajándék volt, két éve kapta a tizenegyedik születésnapjára.) Az óra kiváló állapotnak örvendett még, leszámítva azt az apró karcolást, ami akkor esett rajta, mikor tavaly nyáron felmászott a Galgán átívelő csőre és lezuhant róla, egyenesen a patakmederbe. A bokája megrándult egy kicsit, de semmi komoly baj nem történt. Az óra most 10.01-et mutatott. Még egy kis erőteljes vakarás és végre valahára sikerült azt az élemedett ételmaradékot eltüntetnie.
Ebben a pillanatban, valami elképesztő dolog történt. Az egérből szivárványszínű fény tört elő, a fényhídon átcsúszott valami apró, ami azután sebesen pörögve növekedni kezdett, Sanyi legnagyobb rémületére és nőtt-nőtt, míg akkora nem lett, mint egy kerti törpe.
A fiú azt hitte, álmodik, mikor meglátta az orra előtt óriásivá növekedett...egeret. Az első pillanatban még remélte, hogy kenguru lesz. De elég sok természetfilmet látott a tévében Ausztráliáról is. Tudta, hogy ez egy egér, s a biztos felismerés igen nagy ijedtséggel töltötte el. Mégis akkor szeppent meg igazán, mikor a túl méretes rágcsáló megszólalt, megállapította, hogy immár szerencsésen megérkezett, majd végigtapogatta összes tagjait. Ezután nagyot rikkantott örömében és a száját idáig is tátva hagyó Sanyihoz fordult:
-“ Szervusz! Mátyás vagyok! ... Rág Mátyás! De te szólíts nyugodtan Matyi úrnak! Mindenki így hív, akinek megengedem.“- s barátságosan mancsát nyújtotta az ámuló gyereknek.
Sanyi egy pillanatig tétovázott, próbált visszatekerni memóriájában a mai reggelre. Tisztán emlékezett rá, hogy valóban felkelt és fel is öltözködött, tehát kicsi a valószínűsége annak, hogy még mindig alszik és termetes egerekről álmodik. Aztán végül mégis kezet fogott a jövevénnyel.
Az egér mosolyogva így szólt: "Roppantul boldog vagyok, hogy létrejött a találkozásunk. Már régóta terveztem. S hogy épp itt, a Ráday család síremlékénél, ez csodálatos! Bizony, az ő gazdag konyhájuk jóltartotta annakidején az összes ősömet. Dicsőség, s örök hála, a szépemlékű grófoknak! "- Elérzékenyülve sóhajtott egy nagyot, majd a fiúhoz fordult, s kérte gyalogoljon le vele a rétre, oda ahol a patak csordogál, mert valami módfelett érdekeset szeretne mutatni neki.
Sanyi először tétovázott, majd felszólította a jövevényt, legalább azt magyarázza meg, hogy keveredett ide a semmiből. Az egér hatalmasat kacagott és biztosította Sanyit, hogy erről a témáról, egy hétig tudna beszélni egyfolytában. De most kérte elégedjen meg annyival, hogy a számítástechnikát ötvözte a metafizikával, s az egészet kiegészítette egy Tesla nevű tudós elfeledett kutatásaival, amit nemrég neki sikerült előkotornia egy megsemmisítésre ítélt irathalmazból.
Sanyi most már igazán kíváncsi volt és beleegyezett a sétába.
Lassacskán leereszkedtek a sírkert dombjáról, majd végiglépdeltek a Temető utca macskakövein. Pár méter után a macskakövet felváltja az aszfalt. Innen csendben haladtak a gyülekezeti ház épülete felé, majd templomkert oldalsó bejárata mellett mentek el. Útközben mindössze egy árva macskával találkoztak, de úgy tűnt Mátyást ez egyáltalán nem zavarja, mivel az említett házi ragadozó, rémülten kotort el előlük egy biztonságos kerítés mögé.
Ijedtség helyett örömmel nyugtázta: szépül a falu mióta utoljára itthon járt. Kedélyesen mesélte el Sanyinak azt a történetet, amelyből kiderült, hogy évtizedekkel ezelőtt hogyan került Budapestre egy fűzfa hátikosárban. Órákig zötykölődött a vonaton, néhány üveg hecsedli és két pucolt, tömött liba társaságában. Majd a Keleti pályaudvaron egy taxi éppen kinyíló ajtaján besurranva, eldőlt a sorsa. De hol is van már az a kis tudatlan, vidéki egér?
Komótosan ballagtak főutca felé, mialatt Mátyás fővárosi életéről beszélt a fiúnak.
Elmondása szerint, főleg a parlament épületében időzött. Bár néha átruccant a Tudományos Akadémiára, vagy a Széchenyi könyvtárba, de csak akkor, ha igazán
komoly témákon kellett átrágnia magát. Állandó lakóhelye azonban az ország háza volt, a miniszterelnöki dolgozószobában aludt, a parlament konyhájáról étkezett, a képviselők kenyerét ette. Napközben szívesen tartózkodott az ülésteremben, ha izgalmas események ígérkeztek. Hétvégeken a parlamenti könyvtárba vetette be magát. Mindenhol ott volt, mindent megszimatolt, mindenbe belekóstolt, így aztán mindent tudott, ami az országban történt, vagy történni készült. Azt is tudta, éppen milyen ügyön morfondírozik a miniszterelnök dolgozószobája magányában, s hogy a parlamenti tudósítók, miről tárgyalnak a kék szobába száműzve, míg azokat a csodás illatú kolbászos szendvicseket eszik.
Sanyi érdeklődéssel hallgatta az előadást, de az azért mellékesen feltűnt neki, hogy egy kutya, aki már messziről kiszimatolta őket, közeledtükre farkat behúzva, vinnyogva menekül.
A beszélgetés közben észrevétlenül a főutcára kanyarodtak. Itt már jártak-keltek emberek az ábécébe, gyógyszertárba sietve. Néhányan, akik elhaladtak mellettük, fogadták Sanyi köszönését, - egy ismerős néni, még a fejét is megsimogatta -, de fura módon Matyi urat, egy pillantásra sem méltatták. Ez annál is inkább meglepő volt, mivel a derék egér mindenkire felettébb kedvesen mosolygott.
Az ábécé előtt a 7/b-s Rolival találkoztak össze. Sanyi örült, hogy most legalább tisztázódik a helyzet, mert lehetetlen, hogy azaz őrülten kíváncsi Roli, ne jöjjön oda hozzájuk, hogy megtudja, ki az a Yoda mester méretű valaki, akivel ő korán reggel mászkál. De Roli csak messziről intett neki, aztán lazán elbringázott. Sanyi most már bizonyos lehetett abban, ami eddig csak halvány sejtelem volt: Matyi urat nem látja más emberfia, csakis ő!
Dadogva kereste a szavakat, hogy kérdésekre fordítsa le nyugtalanságát, de Mátyás szelíden megfogta a karját, s így nyugtatta: - „Ha nem látnak, az ő bajuk! Te meg látsz, az egy különleges adottság! Tudod mi a titka?” - Sanyi megrázta a fejét. - „Az, hogy te hiszel. Hiszel a csodában, a mesében, az újdonság meglelésében. S aki hisz mindezekben, az igazságot csak az találhatja meg. S ha ez még nem lenne elég, éles szemeddel még azt is érzékelted, hogy a többiek nem látnak. Mit gondolsz, miért pont veled akartam találkozni?” – kérdezte Mátyás nevetve.
A rét egy ingoványos részére érkeztek, ahol Matyi úr felhívta Sanyi figyelmét egy gólyacsaládra. Egy kifejlett példány volt, két nagyobbacska fiókával. Úgy látszott, élelemre vadásznak az ártérben. Mátyás nem tétovázott, egy bokorral álcázva magát, odalopakodott a közelebbi fiókához, befogta a csőrét, felnyalábolta, s mire Sanyi felfogta volna mi is történik, máris szembeállította ővele.
Ekkor Matyi úr benyomta saját jobb szemét, mancsával Sanyi feje tetejére mutatva villámgyorsan kihúzta belőle a teljes tartalmat a fejük fölé. Sanyi egy másodpercre lemerevedett. Ugyanezt tette a gólyával is, s a két adatcsoportot egy pillantás alatt, megcserélve helyezte vissza a fejükbe. Mikor a fiú észhez tért, megláthatta saját magát, amint ijedten sziszegve, s tompa tekintettel verdes Mátyás mancsai közt. De akkor ki ő, aki mindezt figyeli. Csak nem? Kicsit előrehajolva végignézett saját magán. Rémülten fedezte fel, botszerű, piros gólyalábait.
Mátyás a másik két gólya közelébe terelte Sanyit, aki bátortalanul csatlakozott hozzájuk. A felnőtt madár éppen a békavadászat fortélyait tanította fiókáinak. Sanyi valahogy nem érzett hajlandóságot a tanulásra, de az a tény egy kicsit elgondolkodatta, hogy most hirtelen, mitől éhezett meg ilyen borzasztóan.
Az öreg gólya szelíden, de nyomatékosan taszított egyet rajta. Az éhség annyira kínozta, hogy kénytelen volt a vizes tarlón ugráló a béka után kapni. Lassú volt, elhibázta. Aztán egy villámgyors gyík is jött, azt a felnőtt gólya kapta el. Neki nem adott egy árva falást sem. Megint ez a kínzó éhség! És még ez a hegyes csőr is bökdösi. Ha nem lesz ügyes, megöli az éhhalál! Még egyszer nekiveselkedett egy, talán lomhább békának. Ezt viszont sikerült elkapnia. Végre ehetett. Örömében frissen szerzett szárnyait verdesve, felemelkedett a levegőbe. Ez hihetetlen. Repülni is tud? Hát ez fantasztikus!
Egészen magasra szállt, át a réten, a porták fölött a falu másik vége felé. A takarékszövetkezet épülete fölött repült el. Itt valami egészen érdekes dologra lett figyelmes. Visszafordult, s egy darabig ott körözött. Látta az iskolagondnok bácsit, amint cukorkát és mézes nyalánkságot árul, pirosfehérzöld színű kerekes bódéjában. Azt is megfigyelhette onnan fölülről, amint ragacsos portékájával lecsap egy-egy gyerekre, aki a takarékpénztárba akar belépni, hogy zsebpénze egy részét yunior számlájára helyezze. A csali nyalókák miatt a legtöbb gyerek, be sem juthatott az épületbe, vagy ha bejutott, már sajnos nem maradt pénze a jövőről gondoskodni. Az iskolagondnok pedig elégedetten számolta bevételét.
Sanyi ezek után visszarepült a rétre, hogy Matyi úr végre visszavarázsolja őt saját emberi testébe. Sikeres landolás után, ez meg is történt. A kis gólyát pedig, visszaterelték anyjához.
A rétről újból a falu felé vették az irányt. Sanyi egy kicsit neheztelt újdonsült barátjára a gólya-ügy miatt, de azt azért elismerte, nem könnyű a madarak élete. Folytonos tanulás, küzdelem a létért. Matyi úr úgy vélte, ez az élet iskolája, majd,
mint akinek épp most villan a fejébe egy hirtelen ötlet, javasolta, hogy menjenek az iskolaépület felé.
Sanyi sulijánál meglepődve tapasztalták, hogy egy ismerős szabású árus-bódé torlaszolja el a bejáratot. A bódé tele volt mindenféle szerszámmal, kőműves kanáltól, bádogos ollón és csavarhúzókészleten át, a hegesztőpálcáig, számtalan hasonló kellék kapható volt benne. Sanyi igencsak meglepődött, mikor az eladóban
felismerni vélte az iskolagondnok bácsit. Hiszen az előbb még a takarékpénztárnál tevékenykedett. Hogy kerülhetett most ide?
Nem volt ideje sokat morfondírozni ezen, mert az utca másik végén feltűnt az iskola két takarítónője. Szemmel láthatóan dolgozni jöttek, takarítani a nyári festés után. Szerettek volna bejutni az intézménybe, de a gondnok széles bódéja megakadályozta a közlekedést. Sanyi az amúgy is láthatatlan Mátyással a sarkában, közelebb sündörgött, hogy megfigyelhesse, mi történik majd. Az iskolagondnok a két takarító nénit nem engedte másképp bejutni a munkahelyére, csak abban az esetben, ha nála hagynak egy kis pénzt. A dolgozni szándékozók gyenge ellenállást tanúsítva, végül vettek egy-egy söralátétet, s ekkor végre bemehettek. Igaz, morogtak valamit magukban, a minimálbérről, meg a szűkös megélhetésről, de a szó elszállt a langyos szellővel.
Matyi úr követte a takarítónőket, s mielőtt azok bezárták volna az ajtót, besurrant mögöttük. Az üvegajtó mögül intett Sanyinak, hogy jöhet, s a benne hagyott kulccsal kinyitotta a zárat. A fiú várta az alkalmas pillanatot. A gondnok most is elégedett ábrázattal rakta zsebre tárcáját, sőt megjutalmazta magát egy narancsízű nyalókával, melynek színes papírját elhajította. Sanyi addig bebújt a pult alatt, s szaladt az ajtó felé, ahol Mátyás várt reá.
Egyenesen a titkári iroda felé vették az irányt. A takarítónők az épület másik szárnya felé távoztak. Így ők akadálytalanul beléphettek a titkári irodába. Szinte azonnal bekapcsolódott a számítógép, s így fiú gyanította, hogy Mátyás lehet a dolog hátterében. Főleg, mert mókásan kacsintott egyet, a képernyőre mutatott, kétszer megnyomta a bal szemét és ezzel megnyílt a Pályázatok mappa az asztalon. Újból két balszem-nyomás. Most láthatóvá váltak Suliújság szerkesztésére pályázók csatolmányai. Sanyi végigfutott a neveken. Saját nevét egyáltalán nem találta. De hiszen ő is pályázott! Értetlenül nézett Matyi úrra, aki a lomtárra mutatott, majd mosolyogva nyomott kettőt a bal szemén. Egyik ujját orrán végighúzva, legördítette a töröltek listáját. Az egyiknél megállt, s az éppen Sanyi pályázata volt. A fiú nem értette a dolgot és már majdnem felkiáltott nagy felháborodásában, de Mátyás csitította. Ekkor eszébe jutott, hogy a kiírás feltétele volt nyomtatásban is elküldeni egy példányt. Találtak egy dossziét, amelyben öt pályázat volt, de az övé sehol. Akkor hol lehet? Tekintete hirtelen a szemetes kosárra tévedt. A kosárban nem volt semmi egyéb, csak egy papírgalacsin és egy színes nyalókás papír. Kisimította a gyűrött lapot, hát persze, itt az ő pályázata!
Matyi úr sürgette, nem volt idő teketóriázni. A törölt file-ra mutatott, majd bal szemét benyomva tartva, behúzta Sanyi csatolt pályázatát a többi közé. Pillantás alatt nyomtatta is. A nyomtatott példányt Sanyi behelyezte az íróasztalon lévő dossziéba. Ekkor úrrá lett rajta a kíváncsiság és gyorsan fellapozta kik azok, akik rajta kívül szerepelnek benne. Érdekes megállapítást tett: a Suliújság szerkesztésére az iskolagondnok fia, s annak négy barátja nyújtott be jelentkezést. Most összeállt fejében a kép: a gondnok, a bódé, a színes nyalókás papír.
Nem tudta megmagyarázni mit érez most. Mátyás gyengéden hátba veregette és csak ennyit mondott neki: -„Tudd meg, az igazságra előbb utóbb fény derül, főleg ha sikerül olyanokat találni, akik majd rávilágítanak!”
Még a takarító nénik előtt sikerült kiszökniük. A gondnok már nem akadályozta az
iskolába bejutást. Összes eszközével együtt szőrén-szálán eltűnt. Sanyi picit bosszankodott is emiatt, mert szerette volna számon kérni tőle azt, ami történt.
De Matyi úr erre csak a fejét csóválta: -„Kedves fiam! Hidd el, neked nem ez a dolgod!” - Sanyi neheztelve nézett rá, ezért így szólt: -„Gyere velem a közeli határba, ott is mutatok valamit neked!” - Elsétáltak a régi posta utcájába. Az utca végéről régi szőlősdombok ölébe lehet kikeveredni. Egy növényzettel sűrűn benőtt résznél Matyi úr megállt, belevetette magát a bozótba és földig hajolva keresgélni kezdett valamit. Jó sokáig kutatott, majd diadalittas mosollyal előhozott valamilyen növényt, a feje fölé tartva. Jól emlékezett a helyre, itt most is lehetett még jósfüvet találni!
Kényelmesen letelepedtek a fűre. Matyi úr letépett néhány levelet a növényről, Sanyihoz hajolt és bedörzsölte vele a fiú homlokának jobb oldalát. Majd javasolta, hogy hunyja be a szemét. Néhány perc múlva megkérte a fiút mondja el, mit lát.
-„Talárban és kalapban van mindenki! Valamilyen oklevelet kapok. Nagyon jó kedvem van! Az a lány, a mellettem lévő sorban, nagyon csinos!” – Mátyás mosolyogva, picit elmozdította Sanyi fejét. – „Most a számítógép előtt ülök. Egy íráson dolgozom. Kicsit őszül a hajam. Most meg valamilyen emlékplakettet veszek át, egy szemüveges, szakállas úr van rajta. Az a csinos is ott van!” – Matyi úr erre ökölbeszorított mancsát égnek lökve, hangtalanul hurrázott egyet, majd szólt a fiúnak, hogy most már nyissa ki a szemét.
A régi szőlősdomboktól egy földúton visszagyalogoltak a temetőhöz. Mátyás elmondta a fiúnak, hogy megtörtént az, ami miatt találkozni szeretett volna vele. Sikerült egy egészen picikét alakítani a jövőn. Ha ezzel csak egy árnyalattal jobb lesz a világ, akkor nem járt itt hiába.
Javasolta, kapaszkodjanak fel a Ráday sírokhoz, hogy - Sanyi a biciklijén, ő pedig ahogyan jött , - haza tudjanak menni. Így is tettek, majd Matyi megkérte a fiút hagyja őt egy kis időre magára, hogy összpontosíthasson. Búcsúzóul elárulta, hogy ezen a helyen ritkán, nagyon ritkán továbbra is elérheti őt, ha úgy akarja.
Sanyi elfordult egy pillanatra, sokáig síri csend volt, s mikor újból hátranézett, addigra Rág Mátyás már eltűnt.
A fiú zsebét hirtelen feszíteni kezdte valami. Hát persze, a vezeték nélküli egér. Nemrég még túl akart adni rajta. Most nagyon becses tárggyá lépett elő a szemében, mert néha, életbevágóan fontos ügyben, Matyi urat varázsolhatja elő vele. Az órájára pillantott. Nahát! Lehet, hogy megállt, mert most is 10.01-et mutat. Sanyi sietve biciklijére pattant, s a Temető utcán, majd a Parti úton tekert haza, messze elkerülve a főutcát, nehogy véletlenül összetalálkozzon Viktorral. Már nem akart cserélni.

Írta: Rébb Terézia
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.