Tara Scott: Magány

Matildka a hatvanas évei vége felé járt, amikor negyedik emeleti lakásukból egy éjjel férjét elvitte a mentő, és többé nem is tért haza. Április volt, a fák ágaikon új zöld lombkoronát építettek s a tereken a nyíladozó virágok is a tavaszt hirdették. De Matild nénit a tragédia annyira megviselte, hogy ebből semmit nem látott. Heteken át nem hagyta el a lakást. A nála pár évvel fiatalabb régen megözvegyült szomszédasszonya, akivel szoros barátságot ápolt látta el kenyérrel, napi élelemmel. Még főtt ételt is vitt át időnként. Közben próbálta visszaterelni a hétköznapokba beszélt hozzá, de Matildka csak sírt és azt hajtogatta, hogy nem akar élni. Gyerekük nem született, az ő életének nincs értelme tovább. Egy nap, amikor már egy tiszta kanál sem volt, s a konyha tele volt elhasznált edényekkel, Rozika a szomszédasszony mosogatni kezdett. Egyszer csak neszt hallott, s rövidesen megjelent az ajtóban barátnője. Folytatni akarta a mosogatást, s másnap már együtt sétáltak el a közeli kisboltba. Még egy padra is leültek megpihenni, arcát a langyos tavaszi nap felé fordította. Barátnője örült, hogy végre kimozdította a négy fal közül, de újra könnyek patakzottak Matild néni arcán, és arról beszélt, mennyire szerette a férje a tavaszt. Aztán hazamentek. Akkor egy hétig megint nem mozdult ki. Egy nap koradélután barátnője egy szatyorral állított be hozzá. Egy-két ruhadarabot vett ki belőle, vidáman mutogatva szerzeményeit. Mikor barátnője kérdőn nézett rá elmesélte, hogy a közelben nyílt egy turkálós bolt, és minden darab kétszáz forintba került. A holmik egész jó állapotban voltak, s másnap együtt mentek vissza az üzletbe. Egy óra múlva mindkét kezükben, nagy szatyrokkal indultak haza. A következő héten megkezdődött az iskolákban a vakáció, s mint minden évben Rozikát elvitte lánya, és családja a Balatonkenesei nyaralóba. Matildka magára maradt, de már nem ült egész nap a négy fal között. Nappal eljárt, s esténként szatyrokkal fölszerelkezve szállt be a liftbe. Virágot is vett olykor, s a fényképtartó mellé téve melyben az esküvői képen mosolyogtak boldogan, elmesélte merre járt. A szomszédok már beszéltek róla, hogy mi lehet az a sok dolog, amit a szatyrok olykor dobozok rejtettek, de kérdezni nem merték. A szomszédasszonyán kívül a többi lakóval csak köszönő viszonyban volt. Augusztus elejére a valamikor tiszta, szép lakás egy valóságos szemétdombhoz kezdett hasonlítani. Már rég nem volt takarítva, a fotelok színes ruhákkal tele, a bejárati ajtótól a szobáig egy szűk ösvény maradt szabadon a közlekedéshez. Leülni csak az ágyra volt lehetséges, a dohányzóasztalon talán egy pohár még elfért volna. Egy régi, rozsdás petróleumlámpa állt a közepén, de volt ott rossz kávéfőző, pár darab játékkártya, régi újságok, kidobott zsebszámológép s mindenféle lim-lom. Esténként büszkén mesélte a fénykép előtt állva párjának, hogy menyi mindent sikerült aznap hazavinnie. Augusztus végén, pár nappal Rozika hazaérkezése előtt, a lakók hajnalban füstre ébredtek. Valaki ajtót nyitott, de akkora volt a füst, hogy azonnal be is csukta, s hívta a tűzoltókat. A lakók közül voltak, akiket füstmérgezés gyanújával kórházba szállítottak, Matild néni lakása kiégett, s mire a tűzoltók kiértek ő már elhagyta a földi világot. Az a tűzoltó, aki először ért ki a házból, a mellette álló rendőrnek annyit mondott, hogy az áldozat kényszeres gyűjtögető volt. A vizsgálat nem tudta egyértelműen megállapítani mi vezetett a tűzvész kialakulásához, csak valószínűsítették, hogy az elszenesedett tárgyak között talált petróleumlámpa okozhatta a tüzet.

Írta: Tara Scott
230
Torma Zsuzsanna - 2011. november 29. 14:56:01

Kedves Tara!

Ezt a történetet már olvastam a másik irodalmi honlapon, ezért csak megjegyzem, hogy nagyon szomorú. Másként is végződhetett volna.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.