Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Baracktolvajok

Az éjszakai országút izgalmas, veszélyes és titkokkal teli. Fiatal lányként a munkából hazafelé ezen a betoncsíkon kerekeztem éjszakánként, igaz nem mindig magamban, volt, hogy egy zenészfiúval, volt, hogy a barátnőmmel, aki a városszéli gyárban dolgozott.
Ha magamban tekertem nem nagyon nézegettem oldalra a holdfényes éjszakában sem, mert a hajlongó bokrok gonosz boszorkánnyá változtak, a csonka fatörzs vén szatírrá. Egyszer napokig figyeltem egy látszólag elhagyott biciklit, ami az erdősáv elején egy gyenge fának volt támasztva. Az erdősávot elhagyva vad tekerésbe kezdtem, gondolván, ha a lesben álló utánam jön, nehogy utolérjen. Nem voltam olyan gyenge lányka, mert otthon a láncos kútnál edzettem magam a kertlocsolással. Már négy rántással felhúztam a kanna vizet a tizenkét méteres kútból. Egyetlen testvérem sem bírta utánam csinálni. Kigondoltam, ha utolér, mellém engedem és egyetlen jól irányzott rúgással kirúgom a biciklit alóla, nem kérdezem, hogy jó vagy rossz szándékkal jött mellém.
Aznap éjjel ilyen dolgokon nem agyaltam. Ketten bicajoztunk a holdfényes országúton. Ilyenkor fenemód erősnek és bátornak éreztem magam, akár egy férfi.
- Menjünk be a barackosba, nagy a holdfény, szedjünk egy kis barackot, úgy ennék - mondja a barátnőm.
- Menjünk, én is ennék - felelem.
A bicikliket összetámasztottuk a barackos elején és nagy elánnal, hangos nevetgéléssel bementünk a fák közé. Egyik fától a másikig futkostunk és kiáltoztunk egymásnak, ha találtunk barackot. Szinte észrevétlen feltámadt a nyugati szél, vele együtt szép csendben belénk költözött a félelem is. Nem mertük mondani egymásnak, de már egymás mellett bandukoltunk és keresgéltük tovább az alacsonyabb fákat, ágakat, tapogattuk a barackokat, melyik puha. A szél véget vetett a fák között honoló mélységes csendnek. Sustorgott, recsegett, néha kattant valami. A csend és a mozdulatlanság a mi nyugalmunkkal együtt elillant Úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Életre kelt a barackos körülöttünk.
- Eleget ettünk. Menjünk vissza - mondtam.
A barátnőm hangtalanul bólintott. Még álltam a sarat és játszottam a rettenthetetlent, de a szemem hol jobbra, hol balra cikázott. A páni félelem szelleme kitágította a teret, minden felé hatalmas fák hajlongtak, az alattuk álló bokrok leskelődő emberekké változtak. Már láttam is, hogy valaki gyalogol felénk Megtorpantam.
- Láttad?- Kérdeztem fojtott hangon.
- Mit?-
- Ott azt az árnyat, jön felénk. -
- Tényleg áll ott valaki, de nem jön. Áll a fa mögött és leselkedik. -
- A rohadt életbe, most mi csináljunk?-
- Keressünk egy jó erős husángot! -
- Most itt a sötétben? Sose találunk. -
- Most! - felelem.
Lassan visszahátráltunk, és a talajt tapogatva körülöttünk, keresgéltünk, persze nem találtunk. Nem hevertek ott erős husángok a fák alatt, csak apró gallyak.
Megálltunk és csendesen tervet szőttünk. Nehogy már kettőnkkel elbánjon. Te megfogod hátulról én meg ágyékon rúgom, és futás. Te fogd le, mondta a barátnőm, te vagy az erősebb, majd én rúgok. No, jó, megegyeztünk. Komolyan hittük, hogy ha valóban rá kerül a sor a terv végrehajtására, meg is merjük tenni. Bár titkon, ki nem mondva éltem a gyanúperrel, hogy lebénulva és megnémulva remegtünk volna, mint a kocsonya, ha tényleg áll ott valaki, vagy valakik.
Nagyon lassan elindultunk, a szívem a tokomban, a félelem visszafojtotta a lélegzetem. Kövér izzadságcseppek kezdték meg útjukat az arcomon, a fülem mögött, le a nyakamba.
Néztük a leskelődő embert, és kezdett valami furcsa lenni. Egy pillanatra visszatért a józan ítélőképességem, amit már régen elvett a rettegés. Mi a fene, milyen ütemesen hajlong ide oda. Minek? Úgy sem lát többet, mint mi.
- Te Mari, ez egy bokor, amit a szél mozgat. Nézd csak meg jobban! Ember nem mozog így! -
- Igaz, de a terv marad ! -
Már bátrabban, de azért óvatosan a szélső fák mentén haladtunk ki a barackosból. A hajlongó ember eltűnt, helyette egy karcsú kis bokrot cincált a szél. Már láttuk a bicikliket, az országutat. A hasam is elkezdett fájni, hogy a baracktól e, netán a félelemtől azt nem tudtam eldönteni. Az biztos, hogy soha többé nem szálltunk le a biciklikről, de ha barackos mellé értünk, mindig szóba jött a gyávaságunk, és hazáig nevetgéltünk magunkon.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
230
Torma Zsuzsanna - 2012. február 29. 10:13:32

Kedves Ibolya!

Én is végigizgultam a történetet! Azért is nagyon érdekes a téma, mivel én is voltam hasonló helyzetben, amikor néha éjszaka kellett hazamennem egy összejövetelről vagy moziból.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy kíséről is lett volna.
Messziről én is "ártalmas" alaknak hittem egy-egy ágaitól megfosztott fatörzset, vagy oszlopot. Ahogy közelebb értem, úgy hatalmasodott el rajtam a félelem, majd vett rajtam erőt a megkönnyebbülés, amikor rájöttem, hogy nem emberi alakot láttam!

Szívesen olvastalak!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

2678
Emperor - 2012. február 24. 14:01:21

Kedves Ibolya!

Együtt izgultam veled! Az éjszaka titokzatos hangjai, árnyai nagyon félelmetesek tudnak lenni.
Szerencsére baj nélkül megúsztátok.
Tetszett ez a kis visszaemlékezésed!

Szeretettel
Ida

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.