Tara Scott: A nyugágy

A minap, ahogy minden nap ebéd után megtöltöttem a kamrában lévő zsákból a dobozokat napraforgó maggal, s az etetők felé indultam a nagy diófánkhoz. A hűvös házból kilépve meglepően jó érzés volt a nap melege, így elhatároztam, hogy kicsit a teraszra kiülve hagyom, ez a kellemes érzés tovább tartson. Elhatározásomat tett követte, s az egyik kerti széket a terasz közepére húzva az árnyékból elhelyezkedtem benne. Lábaimat egy még üres, felfordított virágládára téve igazán kényelmes ülést biztosítottam magamnak. A nap magasan járt, így fejemet kissé hátra kellett hajtanom, hogy az arcomat is érjék a barnító, jótékony sugarak. Igen ám, de így a nyakam egy idő után elfáradt, ezért kissé lejjebb csúsztam a karos műanyag fotelban, hogy a támlája tetején megtámasszam a fejemet. Már éppen kezdtem ellazulva átadni magam a csontjaimig hatoló melegnek, a madártrillának, ami felvidított s a jó zenének, ami a konyhában szóló rádióból kiszűrődött, mikor újból megzavarta valami az idillt. A támla kemény volt a tarkómnak, s fájdalmat okozott. Eszembe jutott, hogy már csak egy díszpárna hiányzik a tökéletes pihenéshez. A nappaliban meg is találtam a megfelelőt, s a székben kissé a hátam mögé csúsztatva többé már semmi nem zavarhatta a tökéletes kényelmemet. Kezeimet a karfán pihentetve doboltam az épp aktuálisan szóló zene ütemét, s erről eszembe jutott egy régi történet. Párommal közös életünket egy első emeleti, két szobás panellakásban kezdtük a belvárosban. A két szoba között a konyha, és a fürdőszoba kapott helyet, erkély vagy kilépő nem tartozott a lakáshoz. Ha levegőzni akartunk maradt az ablak, vagy az utca. Az első lányunkkal a hétvégéket általában a városon kívül a zöldben töltöttük, télen szánkózni jártunk. Mikor a második lányunk megszületett, nagyobb lakás után kellett néznünk. A szerencse mellénk szegődött, és sikerült szerződést kötnünk az utolsóként épülő szövetkezeti lakások egyikére. Egy plusz két félszobás volt a lakás, a földszinten, és egy apró előkert tartozott hozzá. A nagyszoba egy Holland stílus alapján három részes üvegfalban végződött, melyből egy a teraszajtót szolgálta. Ezen az ajtón át egy betonból készült teraszra jutottunk, melynek oldalában zárható ajtóval ellátott kis tároló helységet alakítottak ki. Az előkertet fából készült kerítés övezte, kis kapuval. Végtelen volt a boldogságunk. Tél végén költöztünk, tavasszal már kis sziklakert, csobogó, szép zöld fű, virágok tették otthonossá az apró udvart. Egy rokonunk, akit a munkája a környező országokhoz kötött, mikor meglátta az új lakásunkat a pici kerttel, örömében a következő útjáról hozott nekünk az akkori Szovjetunióból egy nyugágyat. Remek darab volt, alumínium vázra erősített vastag vászon, nagy virág mintákkal. Magas háttámlával, s lakkozott fából készült karfákkal. Alig vártam a következő hétvégét. Vasárnap reggel miután elvégeztem a teendőimet, feltettem az ebédet főni, elővettem a kis tárolóból a nyugágyat. Kinyitottam az üvegfal előtt, és beleültem. Gyönyörködtem az előttünk lévő térben ahová a lakókkal ültettünk díszfákat, füvesítettünk, igyekeztünk széppé tenni. Gyerekek játszottak, valahonnan hangos zene szűrődött ki, készülő vasárnapi ebédek illata kúszott az orromba. Behunytam a szemem, s a zene ütemére doboltam a karfán, mikor megfogva az egyiket megmozdult. Nosza, a másik kezemmel is kipróbáltam a másikat, az is mozgott. Szólnom kell majd a férjemnek, hogy húzza meg a csavarokat nehogy, leessenek a karfák. De nem tűnt sürgősnek. Tovább hallgattam a zenét, s az ütemére mozgattam a karfát, mikor véletlenül jobban megránthattam, mire a másodperc törtrésze alatt felvettem a denevérpózt. A fák, a fű, a tér eltűnt, helyette az üvegfalunkkal találtam szembe magam, s egy addig nem tapasztalt perspektívából néztem a szobánkat. Alulról felfelé. Mennyire más volt. Az üvegfal előtt hangyát láttam haladni valahová, közvetlen közelről. Abban a pillanatban a kerítés felől két nő egyre hangosodó kuncogását hallottam. Nem csoda, hiszen ott, ahol a fejemnek kellett volna lennie az égnek meredő lábaimat látták, azt is hátulról. „Te jó ég! - jutott eszembe – vajon hányan látták malőrömet a nyugággyal?” Hiszen a házunkhoz viszonyítva „u” alakban helyezkednek el szintén négyemeletesek. Kiabálni kezdtem a férjemnek, de nem hallotta. A lányok szobája messze esett a miénktől, így ők sem hallottak engem. A lábaimon lendítve talpra tudtam volna állni, de közel volt az üvegfal. Így tovább lógtam fejjel lefelé, mikor egyik kezemmel elengedve a karfát, amiben kétségbeesve kapaszkodtam amilyen erővel csak tudtam, megvertem az üvegfalat. Másodszorra meghallotta párom, s a függönyt félrehúzva, kinézett. Túlzás lenne azt állítani, hogy farkasszemet néztünk, mert én alulról néztem rá felfelé, mire ő csodálkozva nézett le rám, s a teraszra lépve azt tette, amit ilyen esetben minden férfi. Megkérdezte, mit csinálok? Vasárnap lévén Karinthyvel válaszoltam, hogy lógok a szeren, de már lejönnék. Persze mire kimondtam, már megragadta a támlást és az ülést, s visszabillentett eredeti állapotomba. Újra a teret láttam magam előtt, de jobban érdekelt az előadásom hatása ezért gyorsan körbepillantottam a házakon. Az előadás most is a függöny innenső oldalán zajlott, s mivel nem hallottam tapsot, de szerencsére nevetést sem, gyorsan elhagytam a színpadot. A férjem marasztalni akart, hogy mutasson valamit, de engem hat ökörrel sem lehetett volna visszahúzni akaratlan műsorom színhelyére. Így a nappaliban mutatta meg nekem, hogy a karfa fokozatos emelésével lehet a háttámlát egyre hátrább engedni. Hát nálam ez maradt el. A fokozatosság. Visszacsöppenve a jelenbe elgondolkodtam rajta, de fogalmam sincs hová lett az a nyugágy. Talán amikor a várost elhagyva családi házba költöztünk, akkor veszett el. Nem tudom. De valószínűleg ha meglenne, akkor is a műanyag fotel biztonságát választanám. Díszpárnával.

Írta: Tara Scott
2678
Emperor - 2012. április 03. 21:00:25

Kedves Tara!

Jót mulattam denevéri szárnypróbálgatásodon.Smile
Sok hasonló komikus jelenet előfordul az ember életében, kár, hogy valahogy a feledésbe merül.
Mindenesetre örülök, hogy ezt megosztottad velünk, és örülök, hogy újra "látlak"!
Sok szeretettel üdvözöllek
Ida

1423
Jega - 2012. április 02. 21:54:29

Én is ilyen fehér műanyagfotelbe szoktam belezuhanni a kerti munka közben, ha elfáradok, párna nincs a lenti székeken, mert a kutya előszeretettel tépi cafatokra.
Nincs is annál jobb, mint fáradtan beleterpeszkedni, és hallgatni a rigókat.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.