Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Amnézia - HETEDIK TÖRTÉNET - 2. HELYEZETT (2012. július)

Egész nap lődörgött, egyik bevásárlóközpontból a másikba. Felmondtak neki a bankban. Pont karácsony előtt. Nem mondhatta meg. Egyelőre fizetésnapon, a végkielégítésből tudott hazaadni. Esténként emeleti szobájában próbált interneten állást keresni. Szerencsére szülei nem jártak fel oda. A telet mind a hárman a földszinten, a nappaliban húzták ki, csak ott fűtöttek jobban.
Órájára nézett, lassan ebédidő. Egy kevésbé forgalmas helyen leült és megette, amit édesanyja csomagolt.
Amint végzett szendvicsével, felállt az áruházi átjáróba kitett padról, lassan, ráérősen elindult a mozgólépcső felé. Már majdnem rálépett, mikor valaki hangosan üdvözölve, nem a legfinomabban hátba vágta:
- Szevasz haver! – Hirtelen, csodálkozva kapta hátra fejét, szemügyre venni a kedélyeskedőt. – Mi van, megijedtél? Rossz a lelkiismereted? – nevetett és hangoskodott tovább Papi, idősebbik bátyjának régi barátja. Évek óta nem látta. „Pont most kellett erre járnia” – mérgelődött a fiú magában.
- Helló! – válaszolt tettetett jókedvvel, száját mesterkélt mosolyra húzva. Munkaidőben töltött kóborlásai során igyekezett az ismerősöket messzire elkerülni. Saját maga előtt is szégyellte viselkedését.
- Mit csinálsz itt? Vásárolni jöttél? – vette szemügyre Pétert a tolakodó.
- Nem, csak nézelődöm.
- Elegáns vagy, a bankban dolgozol még?
- Igen, ott – válaszolta kicsit bizonytalanul.
- Olyan visszafogott vagy. Vársz valakit? – Arcán cinkos mosoly jelent meg. – Talán valami csajt?
- Nem, dehogy – tiltakozott. Kicsit összeszedte magát és visszakérdezett:
- Te mi járatban?
- Beugrottam egy kávéra.
- Mivel foglalkozol mostanában?
- Megélek. A munkahely nem nekem való.
- Vállalkozó vagy?
- Mondhatjuk úgy is. – Péter az órájára nézett, mintha sietne.
- Vissza kell mennem, már így is túlléptem az ebédidőt.
- Jó messzire eljöttél a banktól – jegyezte meg Papi. - Látod, én ráérek. Gyere, elkísérlek, ha már így összefutottunk, közben mesélhetnél hogy van Gábor és Zsolti? – Péter egyre kínosabban érezte magát, miközben próbált lazán viselkedni, járt az agya, hogyan rázza le hívatlan partnerét.
- Inkább találkozzunk valamikor, most sietnem kell, nem tudok beszélgetni. - Úgy tűnt, hogy Papi viszont nem akarja venni a lapot, nem tágított. Hirtelen megkérdezte:
- Még mindig szereted a száguldást?
- Néha járok vidékre, de nem komoly a dolog – enyhült meg Péter kedvenc témája, az autóversenyzés hatására. Most viszont tényleg sietek, majd találkozzunk hétvégén – jelentette ki határozottan.
- Oké, kölyök, majd kereslek – adta meg magát Papi. – Helló! – nyújtotta jobbját.
- Helló! – hagyta ott sietve Péter. Megszaporázta lépteit, igyekezett, minél előbb kijutni a forgóajtón az utcára, ott tovább a buszmegállóba, ahol alibiből felszállt egy, a bank felé induló járatra. Hitelesnek kellett látszania, hátha Papi figyeli.

A hoppon maradt férfi valóban figyelte. Látta, ahogy felszáll a buszra, ez egy pillanatra megállította a fejében elinduló gondolatokat, de aztán mégiscsak megállapította magában, hogy furcsán viselkedett ez a gyerek.
Ha nem éppen egy jó sofőrt keres, s ha nem jön kapóra ez a találkozás, minden, de minden másképp alakul.

Másnap reggel Péter a szokásos időben lépett ki házuk kapuján, mintha munkába menne. Nem vette észre, hogy az utca túloldalán, szinte vele egy időben, lassan elindult egy szürke, ismeretlen márkájú autó. Valami nyugati, hatalmas járgány, sötétített ablakokkal. Egy alkalmas helyen megállt, alacsony, sovány férfi szállt ki belőle és rátapadt a fiúra. Papi megbízásából követte fél délelőtt, aki jókedvűen fütyörészve, nyomta ki az eldobható mobiltelefon gombját, amint a bankból közölték vele, hogy Péter nem dolgozik már náluk.
– Bingó! Tudtam, hogy hazudik a kölyök!
Ezután elviharzott otthonról, szaladt régi cimborájához, akivel komoly terveket szőttek. A nála kicsit idősebb, s ezzel együtt vastagabb hájjal megkent figura türelmetlenül várta.
- Mi az a vigyor a képeden? – kérdezte köszönés helyett, ahogy jobbjukat egybefonva, mindkét oldalról egymáshoz hajolva, üdvözölték egymást.
- Megvan az emberünk a melóhoz – dobta be a bomba hírt Papi. – Ráadásul makulátlan a kölyök és a Link Bankot is ismeri. Kihasználhatnánk ezt a lehetőséget…
- Hülye vagy? Nem azt terveztük. Az túl kockázatos – vágott közbe Rozsda, akinek vörös haja, szeplős arca és igencsak szép priusza volt.
- Nem kellene piti összeggel beérnünk!
- Elég lesz, amit a szöviből bepakolunk a táskákba – győzködött az értelmi szerző. - Pár perc alatt megkeressük a betevőt jó néhány évre. Aztán irány a tenger! Már látom is a barnára sült pipiket a homokon sütkérezni – hunyta le szemét kéjes mosollyal kísérve.
- Akármennyi is lesz a pénz, háromfelé kell osztanunk – aggályoskodott tovább Papi.
- Viccelsz? – nézett rá, értetlenül Rozsda. Tekintetük találkozott, s benne sötét cinkosság villant meg. Értették egymást.

Szülei nem lelkesedtek különösen, hogy Papival találkozik. Annak idején inkább tiltották tőle Gábort és Zsoltot is. Péter megnyugtatta őket, hogy feleslegesen aggódnak, attól függetlenül, hogy ő is remélte, nem tartja be a szavát a férfi, s nem keresi, de már szombat reggel csörgött a vezetékes telefon a házban. A fekete bárány egy italra hívta Pétert, de nem nyilvános helyre, hanem lakására, mert titkolódzva ugyan, de annyit elárult, hogy fontos dolgot szeretne vele megbeszélni.
A fiatal fiú gyanútlanul ért a kültelki címen lévő, kissé elhagyatottnak tűnő házba. A házigazda erőltetetten kedélyeskedett, ahogy befelé tessékelte a szobába. Remélte egy-két óra múlva túl lesz a kényszerű vendégeskedésen, s többé nem kell találkoznia ezzel az emberrel.

– Hol is hagytuk abba? Hogy vannak a bratyók? – vágta magát egy bőrfotelba, miután Pétert a másikba ültette.
- Köszi szépen, eddig nem lettek milliomosok, de megélnek.
- Jó lenne velük is összefutni – negédeskedett a házigazda.
- Sokat dolgoznak, ritkán jönnek haza. Drága a repülőjegy.
- Mit iszol? – lépett a terméskőből kirakott, impozáns bárpulthoz a vendéglátó.
- Amit te, az nekem is jó lesz. Amit te – ismételte meg Péter.
- Oké! Whisky tisztán. Remélem nem fog megártani – mondta atyáskodó hangon.
- Ne aggódj! – hárította el a lenéző megjegyzést a fiú.
- Szüleid dolgoznak még?
- Nem, apámat ötvenhat évesen küldték el, mikor eladták a céget. A külföldi szarháziaknak nem kellett a régi, tapasztalt szakember. Persze nem is az a cél, hogy nyereséges legyen a vállalkozás, ezek vastagon ki vannak tömve, szerintem pénzmosónak használják a jó öreg gumigyárat.
- Anyádnak azért csak van munkahelye?
- Anyámat leszázalékolták. Nagyon megviselte, hogy Gábor és Zsolt elment. Tudod, egész életükben a házért dolgoztak. Arról ábrándoztak, hogy egyszer majd egy nagy család lakik együtt, az emeleti szobákban akár a felnőtt életünket is elkezdhetjük, de akár csak látogatóba is jöhetünk bármikor asszonnyal és persze unokákkal. Nekik az életük volt a család, most pedig hárman maradtunk. Anyám utoljára vett egy hatalmas leveses fazekat, sohasem főzött benne, mire a húsleves bele került volna, már nem volt kinek. A pincében porosodik – tört elő a panasz Péterből. A régi haver pedig egy pillanatra majdnem megsajnálta. Aztán felvértezte magát a Rozsda mestertől tanult, számára igazságnak tűnő felfogással: „Le kell szarni mindenkit.” Amit a fiú mesélt, igazából az ő malmára hajtotta a vizet.
- Mennyit keresel a bankban… már ha nem vagyok indiszkrét? – nyújtotta el a kérdést, mintha mit sem tudna róla, hogy a kérdezett már nem a bank alkalmazottja.
- Nettó 200 ezret kapok. Jól hangzik, de szinte ebből élünk hárman, a házat pedig nehéz fenntartani a mai viszonyok között. Nem panaszkodni jöttem, de nem így képzeltem el a jövőmet annak idején – bökte ki.
- Ezzel nem vagy egyedül – helyeselt Papi. Kis szünet után újra megszólalt. – Tudnék neked egy melót, ami megoldaná az anyagi problémáitokat.
- Milyen melóra gondolsz?
- Egy ügyes sofőrre van szükségünk a haverral. Egyszeri megbízásról lenne szó.
- Közelebbről? – húzta fel szemöldökét a vendég.
- Na jó, elmondom pontosan mi a szitu, de figyelmeztetlek, amit itt most hallani fogsz, azt senkinek nem mondhatod el.
- Nem vagyok fecsegő vénasszony, nekem nyugodtan elmondhatsz bármit – bizonygatta a fiú.
- Kapaszkodj kölyök! A huszonötödik kerületi takarékszövetkezetet akarjuk kirámolni. –
Péter arcáról lesírt a döbbenet. – Ne szarj be! Neked csak kint kellene várnod a kocsiban
és a lehető leggyorsabban eltűzni a környékről, amint végeztünk.
- Hű! Ez most így hirtelen… Jól megleptél… Ezt át kell gondolnom… Mi van, ha nem sikerül? – nyögdécselte.
- Nem kispályásokkal van dolgod. Bízz bennem! A cimbora, akivel kiterveltük mindenre gondolt. Nekünk sem az a célunk, hogy börtönben rohadjunk meg.
- Pedig könnyen megtörténhet…
- Döntsd el, hogy vállalod-e vagy sem?
- A kocsit követni fogják - próbált ellenkezni.
- Ahogy leérünk a dombról, az első parkolóban kocsit váltunk. Sőt, a városból már három különböző kocsiban fogunk egyenként kihajtani. Nyilván olyan kocsit köröznek majd, amiben hárman ülnek. Minden részletet aprólékosan kidolgoztunk. – Péter maga elé meredt, látszott, hogy nagyon vívódik a hallottakkal kapcsolatban, majd megkérdezte:
- Mennyit kapnék a zsákmányból? Egyáltalán milyen összegre számítotok?
- Nem tudjuk pontosan, de a barátom nője korábban ott dolgozott és elmondott egyet és mást a belső szokásokról. Neked ezzel sem kell foglalkozni, fix összegre gondoltunk, mégpedig ötmillió forintra. Gondolj bele, mikor volt ötmillió forintos órabéred? – nevetett fölényesen.

Péter agyában tovább cikáztak az aggódó és a csábító gondolatok. Egyik pillanatban látta, amint szüleit nyaralni viszi, másik pillanatban megtört arcuk jelent meg lelki szemei előtt, ahogy kétségbe esve veszik tudomásul, hogy elvesztették legkisebb fiukat is. Hirtelen úgy érezte jó ötlete támadt:
- Oké! Meggyőztél! – Majd egyenesen Papi szemébe nézve rukkolt ki a lényeggel. – Egy feltételem azért van. A pénz felét előre kérem.
- Honnan szedjek most két és félmillió forintot? Ne szórakozz!
- Ez már a te gondod. Eldöntöttem, vállalom, de csak ezzel a feltétellel.
- Nem vagy semmi, látom néztél pár krimit – vizslatta elismerőleg Péter arcát a gazfickó, magában megállapítva, hogy nem is olyan elveszett ez a gyerek. – Majd megbeszélem a társammal és értesítelek róla, hogy döntöttünk. A szádat tartsd csukva.
- Egyértelmű – válaszolta Péter felállva a fotelból, s lassan kifelé lépkedve a lakásból.

Az akció előtt még egyszer találkoztak a házban, akkor Rozsda is eljött. Hozta a pénzt Péternek, ezután minden részletet pontosan megbeszéltek.
A fiú hazaérkezve megvacsorázott szüleivel, majd valami ürüggyel lement a pincébe. Sikerült észrevétlenül levinnie a pénzt, ami egy nagy borítékban lapult. Körbe-körbe járt, jobbnál jobb helyeket talált ki, ahová eldughatja, végül megszületett a zseniális megoldás. Felemelte a nagy leveses fazék fedelét és belekukkantott. Talán a feléig régi magazinok töltötték meg a jobb sorsra érdemes edényt. Fogta az újságokat, kivette, majd a pénzt ügyesen elhelyezve visszapakolta a tetejére, s persze rátette a fedőt. Megnyugodva ment vissza a nappaliba, mintha mi sem történt volna.

Azon a rettenetes pénteki napon hiába várták szülei Pétert, hogy szokásukhoz híven együtt vacsorázzanak. Munka után mindig sietett haza, néha előfordult, hogy túlóráznia kellett, de akkor telefonált. Most ők próbálták felhívni, de nem volt elérhető. Végül nekiláttak kettesben az evésnek, miközben bekapcsolták a televíziót.
Két falat között egyszer csak felkapták fejüket, a következő hírre:
- Ma délelőtt megpróbálták kirabolni a huszonötödik kerületi takarékszövetkezetet. A tettesek fegyverrel hatoltak be az épületbe, s kényszerítették a dolgozókat, hogy adják át a készpénzt. Már menekülni próbáltak százhúsz millió forintos zsákmányukkal, mikor a biztonsági őrrel és a helyszínen tartózkodó civil ruhás nyomozókkal tűzharcba keveredtek. Stábunkat úgy tájékoztatták, hogy a három elkövető közül kettő a helyszínen meghalt, egyet pedig súlyos fejsérüléssel szállítottak kórházba. A nyomozás érdekében az ügyről jelenleg további információval nem tudunk szolgálni.
Az apa szólalt meg elsőnek:
- Szép karácsonyuk lett volna százhúsz millió forintból.
- Az biztos – toldotta meg az anya.
- Szerencsétlenek – csóválta fejét a férfi.
- Megfigyelted, hogy minden évben történik december elején bankrablás, vagy valamilyen nagyobb értékű pénzlopás? Ez talán összefügg az ünnepekkel, ilyenkor keseredik el egy-egy ember végképp.
- Igen, tavaly is kirabolták december közepén azt a páncélautót.
- Keserves világban élünk – tértek napirendre a hallottak felett. A további hírekhez már nem fűztek véleményt.

Vacsora után az édesanya kiment a konyhába, hogy bevegye előírt gyógyszereit. Ahogy a fiolákat visszatette a helyükre, megszólalt a bejáratnál a csengő. Decemberi sötét este szállt már az utcára, de a konyhaablakból úgy vette ki, mintha két egyenruhás rendőr állna a kapuban. „Mit keresnek ezek itt?” – csodálkozott magában, de már indult is kifelé.

A rendőrök elmondták, amit a szülők a híradóból már hallottak, majd kiegészítették a történetet azzal a résszel, amiről halvány sejtelmük sem volt. Mint kiderült, Péter reggel telefonon értesítette a rendőrséget a rablásról, így már felkészülten várták a tetteseket a helyszínen, akik azonnal tüzelni kezdtek. A lövöldözést a rablók az épületből menekülve, az utcán is folytatták, így egy eltévedt golyó a kint várakozó fiú fejét érte. Eszméletlenül szállították rohammentővel a Szent Jakab kórház agysebészetére.
- Azonnal szeretnénk látni a fiunkat – jelentette ki az apa halk, de ellentmondást nem tűrő hangon.
- Természetesen. Megértjük önöket – méregette együttérzéssel az idősebbik rendőr a megrendült szülőket.
- Ha gondolják el is vihetjük magukat, mert nekünk is be kell mennünk a kórházba. Amint
- magához tér, ki kell hallgatnunk.
- Köszönjük, máris jövünk – kapott a lehetőségen a házaspár, s már vették is fel csizmájukat, kabátjukat.

A kórházban szaladtak a fiú szobájába, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre megláthatták. Az eléjük táruló kép letaglózta őket. Péter feje hatalmas fehér kötésbe tekerve, körötte gépek, zsinórok, csövek. Ágyához érve megragadták kezét, szólítgatták, becézgették, azonban szeme közönyösen, kifejezéstelenül meredt a semmibe. Szülei láttán nem mutatott érzelmet, úgy tűnt, mintha nem ismerné fel őket. Kétségbeesve keresték az ügyeletest, hogy valami tájékoztatást kapjanak a helyzetről.
Az orvos sajnálkozva tárta szét kezeit, miközben közölte:
- Amnézia. Péter súlyos koponyasérülést szenvedett. Egy egész orvos csoporttal, fél napon át küzdöttünk az életéért, míg sikerült eltávolítanunk a golyót az agyából. Mindent megtettünk érte, amit lehetett. Sajnos további problémákra számítottunk.
- Arckifejezésüket látva a szakember próbálta enyhíteni a tényeket. – Még nem lehet végleges diagnózist felállítani, reméljük, hogy javulni fog a memóriája.

A bankban az édesapának a vezetővel nem sikerült beszélni, a titkárnőig jutott. Tőle tudta meg, hogy Pétert november végén elbocsátották. A fiatal lányba szorult még egy kis emberség, elárulta, hogy a főnök féltette pozícióját, beosztottja egyetemi diplomája miatt, ezért anyagi okokra hivatkozva szabadult meg a tehetséges riválistól. A többiek nem nagyon érdeklődtek régi kollégájuk felől, munkájukba temetkeztek, szemmel láthatóan féltek, nehogy meglássa valaki, hogy egy nemkívánatos emberrel szóba állnak.

Az anya, az apa és a rövid időre, soron kívül hazalátogató testvérek remélték, hogy az otthoni környezet visszahozza az öcskös emlékezetét. Egyelőre halvány javulás mutatkozott valóban, ami otthonának, családjának felismeréséből állt. A néhány percen belül történtek folyamatos felidézésével próbálták javítani rövid távú memóriáját, ami súlyosan károsodott. A lövést megelőző hét eseményeire továbbra sem emlékezett egyáltalán. Az édesanya a házi munkán kívül szinte minden percét gyermekük gondozásával, tanítgatásával töltötte. Az édesapa próbálta minél kellemesebbé tenni környezetüket, a kertben egy új pihenőhelyet alakított ki, sok színes, szemet gyönyörködtető virágot ültetett. Még szerencse, hogy el tudta magát foglalni a ház körül, mert néha úgy érezte, hogy megbolondul. Csodálta felesége akaraterejét, ami fiuk ápolását illette.

A rablók leleplezéséért kapott jutalom igen hamar elfogyott. A szülők rengeteg pénzt költöttek orvos specialistáktól kezdve, gyógyulást ígérő, csodatevő kuruzslókra, mert nem tudtak beletörődni gyermekük állapotába. A kis család nehezen tengette életét, szűkölködtek.

Így jött el a nyár eleji lomtalanítás ideje, amit minden évben meghirdettek a helyi újságban. Ahogy az utcában szaporodtak a házak elé kirámolt lim-lomok, megjelentek szokás szerint a guberálók. A családfő nekilátott végre a pincéből a rengeteg felesleges holmi házuk elé történő kipakolásának. Törött napernyő, lyukas bicikli belsők, elkorhadt kerti fa asztal és pad, felsorolni is nehéz lenne, mi minden gyűlt már össze odalent. Igazából már végzett, mikor szeme megakadt a leveses fazékon. Úgy gondolta kiviszi az évek óta feleslegesen helyet foglaló, s csak keserű gondolatokat ébresztő porfogót, de azért mégiscsak megkérdezte feleségét.
Az asszony is egyetértett vele, kerüljön ki a házból a meghiúsult reményekre emlékeztető darab.
Férje, mielőtt két fülénél fogva kicipelte, megkérdezte:
- Az újságokat is kidobjam, amik benne vannak?
- Igen, úgy sincs időm olvasgatni – válaszolta lemondóan az asszony. – Hagyd csak úgy, ahogy van – legyintett. – Valaki biztos örülni fog majd neki.

Írta: Csató Gáborné
1959
haasz iren - 2012. július 28. 14:30:34

Jó történet, ébren tartja az érdeklődést, fordulatos.
Szívesen olvastam.

1403
titanil - 2012. július 04. 13:32:19

Kedves Tollforgató!

Történetedben a rabláson és az amnézián kívül hűen tükrözöd a mai kor emberének életét. Nagyon jól fogalmazott, olvastatja magát az írás, gyorsan a végére ér az olvasó.
A befejezés igencsak találó, hisz valaki biztosan örülni fog a hirtelen előbukkanó pénznek, a család viszont továbbra is szegény marad.
Elgondolkodtat, hogy a fiúnak talán jobb lenne, ha teljes mértékben nem térne vissza az emlékezete, nem jutna eszébe a pénz.
Nagyon tetszett, gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.