Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Winczheim Tibor: Szúnyog (2012. július)

/Ez a történet is olvasható Winczheim Tibor Mese a nyári mikulásról c. most megjelent kötetében!
A könyv a Guinness sorozat 2. kötete.

A rekordkísérletről részletesen itt olvashatsz:
A rekordkísérletről részletesen
Legyél részese te is a Holnap Magazin és Winczheim Tibor Guinnes rekordjának!
Az első kötetből már csak 15 kötet kapható, ne maradj le róla!/


Közel 1000 km volt már a lábában, amikor késő este megtalálta a hotelét. Azt, amit a cég fizetett…
Tudta: három kutya-kemény nap vár rá: kiállítási csarnokban panelekből elkészített iroda helyiségeket kell majd bontania. Kétség kívül fárasztó munka. Létrára fel, létráról le, naponta több százszor, közben csavarok ezreit kitekerni. De ez még nem minden! Minden elemet a maga ládájába visszarakni, majd segíteni a targoncásnak a kamionok megpakolásában. Logikus, hogy az irodák egyéb tartozékait, úgyis, mint: asztalokat, székeket, fogasokat, lámpákat, mind-mind be kellett dobozolni, átkötni, és kocsira tenni. Az utolsó villanykörtéig és elosztó dobozig. Mindent.

A Genfi Játékkiállítás most ért véget, holnap neki kell ugrani. Napi 14-16 órai munkával számolt…
„Nem lesz sétagalopp” – gondolta, míg a recepción várakozott.
De nem jött senki. Körülnézett. Valahogy nem tetszett neki ez a hotel. Talán, mert az egész előtér félhomályba burkolózott? Igen, a recepció asztalán is csak egy asztali lámpa égett. Alul sápadt sárga fény, fölül zöld, a burától. Zöld és sárga, tehát zöldes-sárga, de lehet, hogy sárgás-zöld, mindenesetre liba-fos színű. „Undorító egy hotelban” – gondolta –, miközben megborzongott. Fázott. Nemcsak, mert nyirkos ősz volt, hanem a fáradtságtól is.
„Ezek a svájciak vagy nagyon szegények, vagy nagyon spórolósak” – futott át rajta a gondolat –, „hiszen az egész előtérben csak az az egy 40-es körte világít, fűtés egy szál sem, személyzet meg sehol…”
Toporgott egy darabig, és a falakat bámulta. Szürkék, mint a por. A tapéta eredeti színét és mintáját sok helyen fel sem lehetett ismerni…
„Na, ez is jól kezdődik! Nincs senki, aki megmondaná ebben a hideg, sötét, elhanyagolt, lepusztult lebujban, melyik az én szobám! Hogy a franc essen bele!”
Tekintete megakadt az asztalon lévő csengőn. Még életében nem lakott szállodában, de filmekből már látott ilyesmit. Még egyszer körülnézett, majd senkit sem látván lazán ráütött. Kellemesen éles, csilingelő hangja volt.
A vele szembeni fal megmozdult, kinyílt. Az ajtó keretét és lapját ugyanis a fal tapétájával burkolták, s a félhomályban – eddig –, ez rejtve maradt. A mögötte kiáramló fényben egy régimódi konyha képe tárult elé, a színehagyott, megkopott csempékkel.
– Mit parancsol az úr? – kérdezte egy hajlott hátú öregember.
A fiatalember bemondta a saját, és a cége nevét. Az öreg egy nagy könyvben lapozgatott, miközben folyton krákogott.
– Megvan, igen! Első emelet 3. Itt a kulcscsomója. A nagyobbik a kapukulcs, ugyanis éjfél és reggel 4 között nincs recepció. Hat órától van reggeli. Jó éjszakát! – mondta, azzal a furcsa pattogós-sistergős svájci-német dialektusában, s ahogy jött, el is tűnt a tapétázott ajtó mögött.
„Csak azt tudnám, mitől egy csillagos ez a kóceráj? Sötét, rideg, barátságtalan, fűtetlen. Nincs benne lift, éjjel nincs személyzet, ha bármi baj lenne. Nincs hordár, aki felcipelné a nehéz bőröndömet. Ebben a sötét odúban még egy megveszekedett kép sincs a falakon!”…
Végre tudta, mi zavarta őt az első perctől kezdve. „Ezért tűnik olyan üresnek ez a lebuj!”

Bőröndjét megmarkolta és indult fel a lépcsőn. Az első fok akkorát reccsent, hogy megijedt: csak nem fog leszakadni súlya alatt? Még ilyet! S éppen Svájcban, Európa egyik leggazdagabb országában. Míg ballagott felfelé a valamikor piros szőnyeggel borított lépcsőkön, József Attila mamájára gondolt, kinek lába alatt éppúgy nyikorgott a falépcső azzal a különbséggel, hogy ők a Ferencváros egyik szegény proli negyedében laktak, nem Svájcban. Legfeljebb ez itt még hangosabban és mélyebb tónusban…
A szobájában már nem érte semmi meglepetés: szűk luk, benne régi, de nem antik bútorokkal, a piciny ablak előtt nehéz, sötétzöld, színe hagyott drapéria. S a levegő is nehéz, mint a poros padlásoké…
A szoba közepéről egy sárga búrás lámpa lógott le, benne 40-es izzó, így ez a helyiség is az áldott félhomályba burkolózott. Fürdőszobát nem talált, WC-t is csak a folyosó végén.
„Atya világ! Milyenek akkor a csillag nélküli hotelek? Deszkákból összetákolt árnyékszék van az udvaron?…”
Nagyon csalódott volt. Legalább egy szál virág lenne a szobájában, még ha műselyemből is, hogy egy kicsit feldobná ezt a szürkeséget. Vagy egy kép. Természetesen nem eredeti alkotás, egy leporelló is megtenné, sima, egyszerű keretben. De semmi. Fáradt szürkeség, félhomály, doh, és nyirkos hideg. Odament a radiátorhoz, az legalább újnak nézett ki. Feltekerte maximumra, de az továbbra is hideg maradt.
Megtapogatta az ágyát. A matracot jó keménynek találta. „Ez is valami, a sok csalódás után” – futott át agyán, majd fürdés nélkül lefeküdt. Gyorsan, mély álomba merült.

Zúgásra ébredt fel.
„Rohadt szúnyog! Na, de késő ősszel? Nem kellene ennek a dögnek ilyenkor már téli álmot aludnia, vagy megdöglenie?”
Fejére húzta a párnát, lábával végigtapogatta a paplant, vajon minden porcikája be van-e takarva? Őt előszeretettel keresték meg ezek a mocskos vérszívók. A csípésük ugyan nem fájt, viszont annál kellemetlenebbül viszketett. Nem egyszer gennyesedett el kikapart bőre. Ezt akarta most is elkerülni.
De a párnája alatt is hallotta a zúgást, és ettől egyre idegesebb lett. Levegője elfogyott, dühösen kecmergett ki ágyából, és kapcsolta fel a villanyt. Körülnézett, de nem látott semmit, a zúgás viszont megszűnt.
„Elszállt” – gondolta, lekapcsolta a villanyt, és visszakászálódott a helyére.
De rövid időn belül megint hallotta a zúgást, felé közeledett…
Nyakig betakarózva, jobb kezét kívül függőlegesen tartva várta esküdt ellenségét. „Ha a karomra száll, elhessentem, ha az arcomra, vagy a homlokomra, akkor agyon csapom.” A terv készen állt, de a szúnyog nem jött. Már majdnem elaludt, mikor érezte, hogy a bal arcára szállt. Jobb kezével lassan közelített a dög tartózkodási helye felé, és hirtelen odacsapott. Csönd ülte meg a szobát, csak az arca égett egy kicsit…
„Ennyit igazán megért egy szúnyog” – gondolta félálomban –, azzal oldalára fordult.
De a zümmögés megint kezdődött elölről. „A francba vele! Hogy fogom kipihenni magam? Ez a mocskos állat megőrjít!”
Újfent felkapcsolta a villanyt, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson, és tüzetesen végignézte a falakat, illetve a plafont. Szúnyognak nyoma sem volt. „Valahol az ágy alatt, vagy a szekrény tetején, esetleg a függöny mögött les rám. Képtelen leszek megtalálni. Ebben a félhomályban semmiképpen sem!”
A vesztesek megtört lelkivilágával feküdt vissza helyére. Egy darabig csend honolt, majd a „rém” ismét hallatott magáról…
„A taktikám nem rossz, csak gyorsabban kell cselekednem. Lehet, hogy az előbb túlságosan is kivártam, s mire ütöttem, ott sem volt már. Na, de most…”
Felvette a „harci pózát” és várt. A szúnyog meg közeledett… Egyenesen az orrára szállt. Gondolkodás nélkül, teljes erővel odavágott, de úgy, hogy szeme könnybe lábadt, s az orra vére is eleredt.
Dühösen kelt ki az ágyból és orrlyukait befogva rohant a WC-be, ahol hideg vízzel elállította a vérzést.
„De legalább agyoncsaptam! Most nem volt ideje elrepülni” – bíztatta magát, majd visszabújt a paplanja alá.
Jótékony, megnyugtató csönd. Álomba zuhant, mintha csak letaglózták volna.
Még sötét volt, mikor megint felriadt… „A büdös életbe! Már megint itt van!” – és óvatosan az ajtóhoz lopódzott. A sötétben az ágya felé fókuszált, majd hirtelen felkapcsolta a villanyt.
„Ott van!” A gyenge fényben fejmagasságnál alig följebb meglátta a szúnyog halvány, – a lámpa fényében elnyúló – hosszúkás árnyát. „Csak addig el ne repüljön! Istenem, add meg, hogy kivégezhessem ezt a rohadt dögöt! Holt fáradt vagyok, és úgy vágyom egy kis alvásra. Ha megint elszáll, hasztalan kereshetem reggelig, és összeesek a napi 14 órás hajtásban! Tedd meg nekem, hogy a helyén maradjon! Csak most az egyszer! Köszönöm Neked, százszor is köszönöm!”
Lábujjhegyre állva, pipiskedve közelítette meg. A padló deszkái meg-megnyekkentek, ilyenkor megállt, és leellenőrizte, ott van-e a fekete vonal a helyén. Végre odaért. Kezét óvatosan felemelte. S ekkor hirtelen eszébe jutott, mi lesz, ha ütésével felébreszti a szomszédot? Biztosan elmegy panaszra… Meg lesz dorgálva, vagy ki lesz tiltva a házból…
„Nem érdekel, aludni akarok!” – határozta el, majd teljes erejével odacsapott.
Ha az ütésre nem is, a rákövetkező ordításra biztosan felriadtak néhányan. A saját ordítására. Tenyeréből ömlött a vér. Felkapta a szemüvegét, hogy megnézze, mi a franc van a falon.
Aztán, amikor meglátta, nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen kínjában. A szúnyognak vélt vékony, fekete, hosszúkás árnyék egy szintén vékony, másfél-két centi hosszú, fej nélküli acélszeg volt. Valamikor, hajdanán azon lóghatott egy kép.
Persze nem eredeti alkotás, csupán egy leporelló…

Sima, egyszerű keretben.

Írta: Winczheim Tibor
3342
rozsaschvalm - 2012. július 27. 11:06:16

Kedves Tibor!
Bizony az ilyen kis kellemetlen élőlények meg tudják zavarni az ember nyugalmát, sajnos engem is nagyon szeretnek. Novelládhoz gratulálok!
Szeretettel: Rózsa

3300
kandracs roza - 2012. július 27. 09:04:18

Kedves Tibor!!!gratulálok a novellád remek...Lexirózsa

2135
mami - 2012. július 27. 07:48:52

Kedves Tibor!
Hoztad a tőled megszokott formádat. mulatságos történetedhez csak gratulálni tudok, Jól megírtad ezt a harcot a szúnyoggal. Velem is számtalanszor megesik, hogy reggelre tele böggel, ébredek, abból a kicsi alvásból amit egy ilyen éjszakai harc alatt a szúnyog engedélyezett. Aztán kenegettem ecettel a bögött meg amit találtam kínomban. Jót múlattam.

Szeretettel: Jártó Róza

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.