Edwin Chat: Dr. Holttest- a rémálom - 7. rész

Nem agyalt semmin, erőt vett magán, és befordult a sarkon. Jött az újabb döbbenet, kicsit más formában a megszokottól. Ez a döbbenet most kellemes csalódás volt. Arcán mosoly jelent meg. Rendben van itt minden, amit eddig átélt, az nem is létezik, talán csak egy rossz álom volt, kusza képzelgések, semmi más. A folyosó mennyezetén égtek a lámpák, érezte azt a bizonyos, tipikus kórház szagot, ami gyógyszer, és injekció keverékeként volt jelen a levegőben. És a legszebb, a boldogságot jelentő látvány, voltak ajtók, szép sorban, egymás mellett, megszámozva, melyek mögött kórtermek helyezkedtek el. Az öröm zsibbasztóan remegtette meg egész testét, és szeretett volna felnevetni, de csak nagy nyögések, szaggatott lihegés volt az eredmény, ahogy kapkod a levegő után. Egy lélek nem volt a folyosón rajta kívül. Se ember, se állatok. A sátán kutyái csak az ő elméjében szerepeltek, a folyosón nem. Viszont a remény, az öröm nagyon is létezett, és nem gondolta, hogy ebben az épületben, annyi sok csalódás, rossz tapasztalat, és képtelen látvány után még lesz ilyenbe része. Távolról, a folyosó végéről emberi hangfoszlányok jutottak el hozzá. Ez csak tovább fokozta örömét, és bizakodva indult el. Most is lassan lépdelt, úgy vélte, nem lenne okos dolog türelmetlenül, ész nélkül feltépni minden ajtót, és ámokfutó módjára végigszáguldozni a folyosón. Bár a türelmetlenség hajtotta volna előre, de uralkodott magán, és ezen az eszelős érzelmen. Most már nem járt nesztelenül, akarta, szerette volna, ha meghallják lépteit, hogy ő igenis itt van, létezik, ő egy látogató, aki épp a legédesebb hozzátartozóját keresi. Örült, madarat lehetett vele fogatni, és fülig érő szájjal haladt előre. Minden eddigi rossz, kellemetlen dolog, amit eddig átélt, most háttérbe szorultak, és csak a boldogság, a siker számított, semmi más. Mert az, hogy ez a lehetetlen folyosószárny teljesen normális, ahol vannak szagok, fény, hangok, az nagy siker. Az eddigi sok- sok kudarc után ez vitathatatlanul siker. Tudta jól, hogy ez már rá fért, megérdemli, és a siker végett beigazolódni látta azt a mondást, hogy a rossz után csak jó jöhet. Igen, négy szinten át csak rossz jutott neki, és itt az utolsó emeleten, ahol az előbb már mindent veszni látott, utolérte a siker, az öröm, a boldogság, és ez jó. És határozottan érezte, hogy az egyik kórteremben megtalálja barátnőjét. Mintha semmi sem történt volna eddig, itt lesz valamelyik teremben, és újra leül mellé az ágy szélére, és beszélgetnek halkan, édesen, turbékolnak, mint egy gerlepár, és a rossz, kínzó, kegyetlen érzések örökre eltűnnek. El a démoni, sötét világba, ahova valók, ahol csak gonosz dolgok léteznek, azok viszont mindenféle formában.
Öröme csak fokozódott, mikor a folyosó közepe táján nyílt az egyik kórterem ajtaja, enyhe, fület nem sértő nyikorgással, és egy nagydarab, termetes orvos lépett ki, két betegszállító kíséretében. A doki közel két méter magas, nagy hasú, vastag, fekete bajusszal, fekete keretes szemüveggel, melyben szódásüvegalja vastagságú lencsék voltak. Lábán fehér papucs, fehér zokni, fehér nadrág, mely anyagából lehetett volna készíteni egy kétszemélyes sátrat, fehér pólóban, fehér köpenye széle térdét verdeste, és a jobb mellkasa fölött orvosi kitűzője, nevével. A két betegszállító átlagos testalkatú, kopaszra nyírt, kugli fejjel. Rajtuk sötétkék nadrág, a lábszár alján dupla, fehér színű fényvisszaverő csík. Felsőtestükön piros kabát, hátukon nagy, fehér, nyomtatott betűkkel MENTŐK felirat, alatta a mentőállomás emblémája, profi szitanyomással ráhelyezve.
Azonnal észrevették a civil ruhás látogatót, el is indultak felé, amúgy is abba az irányba mentek volna. A látogató is határozott, gyors léptekre váltott. Hálát adott Istennek, hogy végre lát normális, civilizált embereket is. Most már utat engedett az eddig féken tartott türelmetlenségnek, sietett az orvos felé, mintha csak barátnője közeledne. A távolság egyre csökkent közöttük, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a türelmetlenség elmúljon.
Mikor odaértek egymáshoz, csak az orvos viselkedett kedvesen, mosolyogva, a két mentős komor, póker arccal nézték a türelmetlen látogatót, aki kérdések millióival árasztotta el a dokit.
- Jó napot doktor úr!- köszönt izgatottan, az örömtől néha elcsukló hangon.
- Üdvözlöm uram. Miben segíthetek?- kérdezte segítőkészen az orvos.
- A barátnőmet keresem. A második emeletről tűnt el.
- Hányas kórteremből?
- Arra nem emlékszem. Illetve nem tudom.- felelt bizonytalanul a látogató.
- Olyan zaklatottnak tűnik. Jól érzi magát?- tette fel az újabb kérdést az orvos. Majd mielőtt választ kaphatott volna, folytatta:
- Mutassa csak magát, megvizsgálom.- ajánlotta fel szolgáltatását, és észrevette, hogy az illető úriember igencsak megszeppent e mondat hallatán. A doki ezzel nem is igazán törődve, egész közel lépett a látogatóhoz, és finoman elkezdte nyomkodni a hasát ujjai végével. A köldök alatti részen, baloldalon kitapintott valamit.
- Van itt egy csomó.- közben ujjai tovább vizsgálódtak. - Kettő. Ezeket tegnap ette meg. Nem kellett volna.
- Tessék? Mit nem kellett volna?
- Ezek itt olyan csomók, amiket tegnap nem kellett volna megenni, csak ma, vagy holnap.
- Miről beszél?! Badarság az egész!- kelt ki magából a látogató. Ilyet még nem hallott, hogy olyan csomót evett meg, amit nem kellett volna. Ráadásul csak ma, vagy holnap. Ilyen nincs, ez elképesztő, gondolta, és nem is rejtette véka alá. - Mit művel doktor úr? Hülyeség az egész. Ilyen nincs.
- Nyugalom uram. Ne aggódjon, kioperálom. Megyünk a műtőbe, és eltávolítom. Majd megeszi őket holnap.- magyarázta kedves mosollyal. A látogatónál pillanatok alatt betelt a pohár. Mégsem olyan öröm ez a folyosó, mint ahogy képzelte. Ez egy őrült doki. Talán pszichopata is. Észrevette, hogy a kórház mégsem hazudtolta meg magát, és távozni akart, de ekkor akcióba lépett a két mentős. Két oldalt hóna alatt karon ragadták, és erősen tartották.
Hisztérikus állapotba került. Rugdalózott, kiabált, ki akart törni, mint egy őrült. A két mentős erejük határán teljesített, érezték, hogy előbb- utóbb kiszabadul a szorításból a beteg. Akinek persze semmi baja nincs, csak az orvos szerint beteg.
- Kérem, nyugodjon meg. Minden a legnagyobb rendben lesz.- jópofizott nyájasan az orvos, ezzel a közhely sablondumával. A látogató ekkor kicsit abbahagyta az őrjöngést. Szigorú tekintettel, szikrázó, gyűlölködő szemekkel nézett az orvosra. Lihegett a nagy erőlködéstől, amit a menekülési kísérlet váltott ki belőle. Továbbra is haragosan mustrálta az orvost, majd az őrjöngés újra kezdődött, mikor a doki jobb mellén elhelyezkedő kitűzőn elolvasta a nevet: Dr. Holttest.
- Eresszenek!- kiáltotta kétségbe esetten, és mint egy vadállat, ami kitörni akar, úgy küzdött a szabadságért, a menekülésért, a túlélésért, az életéért. A betegszállítók is komoly erőfeszítést tettek, csak nekik ellenkező volt a cél. A beteget birtokban tartani, és becibálni a műtőbe, mint egy darab rongyot, mint egy cafat húst. A dulakodást mindhárom férfi ruházata megsínylette. A nadrágok derekából kicsúsztak az ingek, pólók szélei, itt- ott pár repedés is keletkezett, és a gyűrődések száma is megnőtt. A látogató sejtette, hogy az erős szorításoktól felkarján véraláfutások lesznek, hurka alakokban, a fogva tartó ujjak lenyomataként. Most ez volt a legkisebb problémája, és e pillanatban a barátnőjével se törődött, csak saját magával, hogy minél előbb kiszabaduljon, és elmeneküljön. Csak dr. Holttest volt nyugodt, és jókedvű. Türelmesen, mosolyogva nézte a nem mindennapi, kórházba nem nagyon illő jelenetet. Bár ebben a kórházban akár ez is lehet természetes, mindennapi dolog.
Az őrült módjára küzdő, fogva tartott betegnek, aki nemrég még békés látogató volt, hirtelen ötlete támadt. Egy váratlan mozdulattal hátra fejelt, és az egyik betegszállító orra jól hallható reccsenéssel tört el. Azonnal elengedte az áldozatot, majd orrához kapott, szemei tele futottak könnyel. Abban a pillanatban a látogató felszabadult keze lendületből elindult, sisteregve szelve a levegőt, és célba ért a másik kuglifejű orrán. Ő sem tudott mást tenni, mint kollégája. Ösztönösen kapott orrához mindkét kezével. Hangos szisszenésekkel fejezte ki fájdalmát. Dr. Holttest elkomolyodott. Meg mert volna esküdni, hogy ez a feladat nem okoz problémát a két betegszállítónak. Azt hitte, ketten lazán elbírnak egy emberrel. Tévedett. Talán ilyen még nem fordult elő a praxisában, de egyszer minden jó sorozatnak vége szakad. Már távol járt tőle a türelem, a jókedv. Bosszús, mérges volt, szemei forogtak a dühtől, és úgy érezte, a két betegszállítót azonnal ki tudná nyírni. Ők most guggolva babusgatták vérző, fájó orrukat, ügyet sem vetve a kiszabadult prédára.
- Felkelni! Kapjátok el!- parancsolt határozottan a doki. Mindketten felálltak, fájdalmukat, sebesült orrukat háttérbe szorítva, visszacsöppentek a jelenbe. Szikrázó szemekkel néztek előre, ahol már csak az üres folyosó volt előttük, a szökevény köddé vált. Elindultak, kettejük között lépdelt az orvos. Csodával határos módon nem szaladtak, az orvos nem is tudott volna mamut testével. Nem siettek, normális tempójú léptekkel vették üldözőbe a menekülő férfit. Biztosak voltak benne, hogy ebből a kórházból senkinek nincs menekvés.

Folyt.köv…

Írta: Edwin Chat
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.