Jártó Róza: Erdélyi séta margójára

Egy levél, ami egy dokumentumfilm hatására íródott

Kedves Béla!

A februári Amadeus Esten elhangzott erdélyi beszámoló és azon belül az Aranykalyiba című dokumentumfilm bemutatása nagy hatással volt rám. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemutatom az fiamnak és az unokáknak ezt a videót. A fiam 24 éves, az unokák 10 és 22 év közöttiek. Sütöttem-főztem és leültünk a TV elé megnézni a videót.

Elején még ment a hülyülés, mint a kamaszok között szokott. Én hagytam. Érdemes lett volna felvenni, ahogy a hülyülés elhall, és a nagy csend marad és a filmet így nézték végig az unokáim. Elhűlve, rácsodálkozva, az ugye mama ez csak egy filmnézéssel. Amikor vége lett a filmnek, elég sokáig volt csend. És elkezdtem beszélni. Rólam, a gyerekkoromról, arról, hogy milyen volt amikor még a vasúti őrházban laktunk és a két tehénnek nagyobb helye volt mint nekünk, a négy gyereknek és a szüleimnek. Akkor még „csak” négyen voltunk gyerekek. Meséltem arról is, hogy a hátunkra kötötte anyukánk a tejes kannát úgy vittük az átvevőhöz, iskola-kezdés előtt. Olyan 3-4 km-re laktunk a várostól. És ezt minden nap megjártuk oda és vissza. Oda hátunkon a 10 literes kanna, teli tejjel. Télen is és nyáron is. Egész elcsendesedtek a gyerekek. Jó volt látni, hogy megfogta a lelküket az is amit meséltem a gyerek korunkról és az is amit Emilkéről és a családjáról láttak. Az külön megrendítő volt számukra és persze számomra is, hogy ez a dokumentumfilm alig pár éve készült, a Gyimesi Hidegségbe, ahol hozzánk képest megállt az idő.

Végig jártuk Erdélyt, a szórvány, magyarok lakta területeket, Gyimesi Hidegségbe repített minket a videó a Karácsonyi családhoz. A film mégse a családról szól, hanem Emilkéről a 11 éves kisfiúról, akit egy csomó állattal kivitt a család a hegyekbe tavasszal és a téli nagy hidegek előtt vitt csak haza. Míg ott volt a hegyekbe a kisfiú, senki és semmi nem volt a társa, csak az állatok. A tyúkok, amelynél a tojás össze szedésén kívül a kotló ültetése és a kiscsibék felnevelése is a dolga volt. A birkák, amelyekre bizony figyelni kellett, a tehenek, amiket reggel, mielőtt kihajtott az erdőbe, megfejt, a tejet hatalmas üstökbe öntötte, alágyújtva megabálta azt és sajtot készített belőle. Időnként a család egy-egy tagja eljött a végtermékért, a sajtért, tojásért tyúkért és azt leszállította a faluba. Aztán Emilke visszament a tanyára és folytatta, szó nélkül a felnőttet is próbára tevő munkát. Hatalmas magányban, egyedül. És mindezt szó nélkül. Nagyon kemény életet élnek ezek a gyerekek, igaz a felnőttek is. És mégse jut eszükbe ellent mondani a szülőknek, ácsingózni a sorsuk ellen. Mégis annyira okosak, annyira szófogadóak, annyira magyarok.

Az is érdekes volt mikor megkérdezték a magyar nyelven beszélő családokat, hogy ők milyen nemzetiségiek, azt mondták, ők Katolikusok. Nem magyarok, nem székelyek, nem románok. Ők Katolikusok. Persze rögtön nézték a gyerekek a térképen hol is vagy Gyimes. Bizony ez is szórvány volt, nem egy egységes terület. És gondolom egyedül a vallás volt az ami biztos volt ezeknek a sehova nem tartozó embereknek.

Kedves Béla! Szerettem volna ezt megosztani veled, ami a családomban az est utóhatásaként ért minket.

Szeretettel: Róza

Írta: Jártó Róza
4932
liliom54 - 2014. szeptember 18. 17:43:22

Kedve Rózika! /mami!
Most keveredtem ehhez az írásodhoz. Megkönnyeztem tanulságos beszámolódat. A filmet le fogom tölteni és megnézem. Ugyanis, - a csodálatos Székelyföldről származom..... Örömmel olvastalak.
Szívből gratulálok!RoseHeart
Szeretettel ölellek: ÁgiHeart

2135
mami - 2012. augusztus 12. 19:21:18

Kedves Lexirózsa!

Kedves Jolán!

Kedves Etel!

Pár perccel ezelőtt írtam egy "szép" választ. De olyan ügyetlen voltam, hogy elszállt. Köszönöm kedves hozzá szólásotokat. Kedves Jolán! Remélem sikerült megnézned a családdal a filmet. Szeretettel: Jártó Róza

3313
paltetel - 2012. augusztus 02. 09:33:10

Kedves Róza!
Gratulálok, szívből gratulálok tartalmas, nevelő, ugyanakkor azzal az egyszerűséggel elmesélt történetedhez ami az erdélyi vagy a gyimesi embereket jellemez.
nagy szeretettel, Etel

839
dominjoli - 2012. július 29. 09:00:07

Kedves Róza!
Tegnap a hajnali ébredés után,-még a nap sem sütütt ágyamra-, az jutott eszembe, hogy gyermekekként, nem volt tábori nyaralás, de még rokoni, is csak kétszer fordult elő.Nem unatkoztunk, persze hogy nem volt TV, számitógépet még elképzelni sem tudtuk.
Hugom 3 évvel volt fiatalabb, és rám volt bizva, 10 évesen már a hattagu családra főztem takaritottunk, padlót sárgitottam, hogy édesanyámnak örömet szerezzek meglepetésként.Jártunk mindenféle szakkörökbe délutánonként, mozi is csak jutalomból volt, na meg amiket akkor itt a város szélén játszottak, szüleink nem tartották érdemesnek megnézni.
Szóval, szorgos-dolgos, kötel
ességtudó emberekké nőttünk.Öröm számomra, ha segithetek, ha hasznos vagyok, bárhol..
Nagy odafigyeléssel,örömmel olvastam irásodat, és a filmet én is szeretném úgy megnézni, ahogyan te is tetted unokáimmal.
Szeretettel Jolán

3300
kandracs roza - 2012. július 27. 08:54:21

Kedves Mami...Gratulálok....Lexirózsa

2135
mami - 2012. július 27. 08:16:53

Aranyos Titanil!

Az Aranykalyiba c. dokumentumfilm letölthető a netről is. Ha teheted nézd meg. Anyukám is Erdélyi lány, onnan volt a "keménység" de mi a családdal voltunk. A naponta adagolt szeretet kárpótolt a napi munkánkért. Meg nem is volt más amit ismertünk. Nekünk ez volt a természetes. Ahogy Emilkének is. De még számomra is megrázó volt a film. Az én családom gyerekei is dolgoznak 3 és fél hold kukoricát van, ebből kb a fele labirintus, ahol szeretnek a városiak sétálni. De ezt is nekik kell rendben tartani a tanyán ahol egyedül vannak egész nyáron. Igaz biciklivel sincs messze a tanya és minden nap ki-ki ugrunk. De ez semmi ahhoz, amit Emilke tesz. És ezt tudják a gyerekeink. Köszönöm, hogy olvastad kis beszámolómat.

Szeretettel: Róza

1403
titanil - 2012. július 26. 22:25:48

Kedves Róza!

Érdeklődéssel olvastam írásod, melyben bemutatod a dokumentumfilmet, és az, hogy gyerekeid milyen mértékben meghatódtak. Mikor fiatalok voltunk, nekünk is ki voltak adva a napi teendőink, de nem ilyen nagy mértékben, mint Emilkének, aki 11 éves létére egész nyáron egyedül ellátta az állatokat. Meglepő, hogy nem panaszkodott, tehát ez természetes volt számukra.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.