Balázsi Pál Etel: Ébresztő, /avagy ezért maradt nyitva/

Napok óta sűrű, hideg, nyálkáseső esik. A patakok megduzzadtak, csúszós, agyagos sárrá váltak az ösvények.
Késő októberi este indulunk haza az iskolából, színdarabpróbáról. Nem világít a Hold, a csillagokat is takarják a súlyos felhők. Sötétek a házak szemei, lámpavilág sehonnan nem szűrődik ki.
Elbúcsúzom a kollegáktól, ösvényemre lépek mely lakhelyem felé vezet.
Pár lépés után furcsa érzés fog el. Nincs egy csöppnyi fény, pupillámat hiába próbálom tágítani. Ez volna az abszolút sötétség? – teszem fel a kérdést magamnak. Lábaimat csúsztatva haladok az ösvényen. Hallom a patak ideges rohanását, a palló nem jelez, nem látom. Visszatérés nincs. Négykézlábra ereszkedem s kezeimmel, keresem a pallót. Elérem. Szerencsém van. A patakocska megnőtt vize nem vitte el a pallót. Négykézláb indulok el. Hideg a víz, kezemmel görcsösen kapaszkodom a palló síkos deszkájába. Átérek. Latyakos sárban találom magam. Felállok. Még csak egy kicsi, bíztatom magam. Az ösvény fölfele vezet a dombon. Bátrabban lépkedek, tudva, hogy már csak egy karókerítésbe ütközhetek.
Eszembe jutnak a látástalanok. Így élik le életüket, teljes sötétségben. Nekem, ezek a percek is örökkévalóságnak tűnnek. Már most nagyobb csodálattal gondolok rájuk.
Puff! Fejjel megyek a kerítésnek. Nem tudom, hol vagyok, merre van a büklögő. /átlépő/. Tapogatózva balra indulok, pár lépés után vissza, számolva a lépéseket. Visszaérve két lépésre ott az átjáró. Keményen megkapaszkodom a rúdba, két létrafok, átlendítem jobb lábamat a karón, beakasztom, majd a balt is utána. Leereszkedem. Az eső nem fáradt még el, én pedig nagyon fáradt és ázott vagyok.
Elértem a kapu előtti kaptatót. Lábam megcsúszik az agyagos sáron, hasra esem. Ez már semmiség, intek egyet. Felérek a nagykapuhoz, de vajon melyik szélén vagyok? Ismét balra indulok és csodák csodája jó irányba. Kínlódom a szeges nyitóval, nehezen kihúzom a fém csapot, a vizes, nehéz kapuszárny hátracsapódik, visz magával, cipőmet rabul ejti a sár, ott marad.
Három lépcsőfokon felérek, a zárba hagyott kulccsal kinyitom az ajtót. Két lépés az asztalig, kitapogatom a gyufát s meggyújtom a petróleumlámpát. Fénye élesen hasít szemembe, elvakít. Eltűnik a sötétség. Soha nem gondoltam arra, hogy egy petróleumlámpa fénye ilyen nagy erővel sugárzik.
A csikókályhán még langyos a víz, amit Anna néni tett fel. Alapos mosdás, lefekvés, pillanatok alatt elalszom.
- A roáksújj ette vóóna meg! - hallom a csángó Pista bácsi ébresztőjét.
- A kisasszony cipeje a sárba ragadt, ezétt maradt nyitva a nagykapu!

Balázsi-Pál Etel
3313
paltetel - 2012. augusztus 01. 07:28:14

Kedves Titanil!
A csángóknál töltött egy év nagyon sok szép emléket adott, még ez a kalandos hazamenetel is közéjük tartozik. Igazad van, örüljünk "világunknak"
szeretettel, Etel

1403
titanil - 2012. július 31. 16:51:18

Kedves Etel!
Élethűen írod le, milyen az, amikor az ember nem lát semmit. Már az elején arra gondoltam, milyen rossz lehet a vak embereknek, és tovább olvasva, Te is kitértél azok életére. Örüljünk, hogy mi láthatjuk a fényt.
Gratulálok, nagyon tetszett írásod!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.