Balázsi Pál Etel: Ki a következő? (2012. augusztus)
Sietve, izgatottan lépek be az orvosi rendelő várótermébe. Elmosolyodom. Kevesen vannak.
- A doktornő itt van? – érdeklődöm.
- Igen, beteg is van nála, kapom a választ.
Levetem a kabátomat, sálamat, s nyugodtan helyet foglalok. Végig nézek a várakozókon.
A széksor túlsó oldalán ül egy kerek, hájas anyuka gyerekével. A szék kicsinek tűnik ülepének. Arca nyájas, nyugodt. Vajon mi járhat az eszében? Főzicskél, vagy már eszik képzeletben? Mintha látnám, ahogyan élvezettel bele harap a zsírtól csöpögő kolbászba. Szájában megforgatja, s hihetetlen gyorsasággal lenyeli, majd a keményre főtt tojás csusszan le a torkán. Vajon a vékonydongájú gyerekét, miért hozta az orvoshoz, nem eszik eleget?
Mellettem a vészmadár huhogása egy pillanatra sem áll meg.
- Tudja, ha nem szedi rendszeresen a gyógyszereket s felsorol legalább öt fajtát - amiket ő szed - akkor nagy bajba kerülhet. A szomszédasszonynak nem váltak be ezek a gyógyszerek s szinte meghalt, allegóriás – na miket is beszélek allergiás a gyógyszerekre. Bizony! Jó tudni, miket szed be az ember, nem szabad minden csiri-csáré szavára hallgatni. Tatatatatata .. mint egy daráló, ez így megy, ki tudja mióta.
Mélyről feltörő flegmás köhögésre figyelek fel. Na, ezt a férfit sem temeti el a pap, jut eszembe a közhelynek számító mondás. Ötven év körüli. Láztól csillogó, zavaros, beesett szemek, sápadt arc. Búsan néz maga elé, mint egy buldog. Szenved. Nem tudom eldönteni, hogy attól szenved-e, hogy ilyen tehetetlennek látjuk, vagy a betegségtől.
Közben kijön a beteg. Egy fiatal könnyed hölgy. Utána az asszisztensnő. Végig néz a várakozó betegeken.
Látszik, hogy mindenkit ismer. Diagnózist is írhatna mindenikünkről. Fekete szemével belelát a betegekbe. Csak úgy, egyszerűen belelát. Tudja, ki, milyen panasszal érkezett, milyen családi, személyi gondjai vannak.
Küldő papírja van-e még valakinek az EKO-ra? – s hívja a következő beteget.
Egy idős néni következik, aki olyan csendesen várakozott eddig, hogy észre sem vettem. Nyuszika? Meglehet. Kissé kopott kabátját nem vetette le, fekete retiküljét bal karjára akasztotta, s mint egy szellem eltűnik az ajtó mögött.
S itt vagyok én. A süni. A süni ,aki, ha ellenséget lát, azonnal összehúzza magát, tüskéit kimereszti, nem enged senkit közel magához. No, de milyen jogon vizsgálgatom az embereket, és címkézem? Tulajdonképpen olyan vagyok, mint ők, se jobb, se rosszabb.

***

Influenza járvány van. Attól félek, hogy a vékony, sovány gyerekem, nehogy elkapja az influenzát,nem bírná ki, ezért hoztam a doktornőhöz.
Erről jut eszembe – hozhattam volna valami édességet időtöltésnek s a gyereknek is jót tenne.Bár lenne egy kicsivel jobb étvágya.
Kezdek aggódni, amikor hallom annak a sovány gebe férfinak a köhögését. Szórja a bacilusokat. Olyan elesetnek, néz ki szegény ember.
Új beteg érkezik. Idősebb morcos nő. Leveti a cuccait és leül. Nyugodt de félrehúzódott – olyan ne bánts virág. Mit írogat vajon, csak nem ellenőr ez is, mostanában mindenütt ott vannak, csak ahol kellene ott nincsenek. Ja, keresztrejtvényt fejt. Ez a nő biztosan nem beteg.
Hát ez az asszony mi mindent összehord a gyógyszerekről. Látszik, hogy aki mellette ül nem szívesen hallgatja, beteg, csendre vágyik. Osztogatja a tanácsokat, nem szeretném, ha szomszédom lenne. Ezek a mindentudó asszonyok, vajon otthon is így jár a szája? Elege lehet a férjének.
Kijön a beteg. Megjelenik a kedves asszisztensnő is. Oda bólintok. Hívja a következő beteget.
Azt sem tudom, ki következik.
Most már látom. Az a szerény néni aki nem vette le a kabátját. Szerény, csendes valaki. Úgy jár mintha a lábai nem is érintenék a padlót. Csak úgy eltűnik az ajtóban.
A rendelőből kijött hölgy lenézően néz végig rajtunk. Azt hiszi mindenki az ő alárendeltje, mások szürke egérkék mellette. Na igen, ismerem. Ott nőtt fel az utcánkban ez a taknyos. Most úgy viselkedik, mintha nem is ismerne. Hát, eltelt egy pár év én is megváltoztam. Ő meg férjhez ment egy újgazdaghoz s rázza a rongyot.
Hála Istennek, kijött a néni. Mi következünk. Nehézkesen felállok, izzadt vagyok, ismét összehorzsolódnak a combjaim.

***

Ráz a hideg, egész éjjel köhögtem, izzadtam, magas lázam volt. A feleségem nem engedte, hogy munkába menjek. Igaza volt. Csak az az asszony ne mondana annyit. Szavai az agyamban kopognak. Meg az aki bejött, tudhatná, hogy a doktornő itt van ilyenkor. Az a hájas nő mit néz olyan kitartóan?
Alig kapok levegőt, köhögök, fulladozom. A hátam is fáj. Ezért vagyok ilyen türelmetlen? Nem ismerek magamra. Nem szoktam betegeskedni, vajon mitől vagyok ilyen rosszul? Milyen sokáig van bent a beteg, már igazán kijöhetne.
Megint néz a kövér asszony. A fiacskáját félti? Miért hozta ide, nem látszik betegnek.
Végre kijött a beteg. Ismerősnek tűnik a fiatal hölgy. A kedves asszisztensnő is itt van. Jólesik bátorító mosolya.
A következőt nem is láttam mostanig. Csendes, szerény asszonyka.
Jaj, megint fullaszt a köhögés. Csurom vizes vagyok. Nyögdécselek. Nagy nehezen megnyugszom. Nincs erőm.
Vágyom a pihenésre. Lecsukom a szemem, így már jobb, csak a tanácsokat osztogató nő szavai kopognak az agyamban.. Ki kell, bírjam. Már nincs sok hátra.
A kis szerény asszonyság hamar kijött. Immáron, a tepsett anyuka megy a vékonydongájú fiacskájával.
Eszembe jutnak a gyerekeim, ma reggel nem búcsúztam el tőlük.
Az sem történt még meg, hogy nem mentem munkába. Vajon mit mond a főnököm? Mások sokat hiányoztak, hol betegség, hol családi ügyek miatt, de én nem. Tudom mi a tisztesség.
Meddig kell még várjak? Legszívesebben ledőlnék a székekre.
Hallom a gyerek csókólomját, végeztek.
Távolról, nagyon halkan, hallom az asszisztensnő kérdését:
- Ki a következő?
Nyögdécselve állok fel. Egyet lépek, szédülök, kiver a veríték, térdeim remegnek, összecsuklom, s elterülök a váróterem padlózatán. Elhaló hangon mondom – één vagyok a köv…
Hallom a körülöttem lévők kétségbeesett szavait, valami különösen kellemes érzés vesz hatalmába, fényt látok s elindulok … vajon, itt voltam a következő?

Írta: Balázsi-Pál Etel
499
magyareszter - 2012. augusztus 16. 21:29:18

Kedves Etel!
Tetszett az ötlet, ahogy olvasódnak bepillantást engedtél mások életébe. A helyszín is érdekes, a csattanó mai, gratulálok hozzá! Sok szeretettel Eszter

3313
paltetel - 2012. augusztus 16. 13:03:54

Köszönöm értékeléseiteket, megjegyzéseiteket, örvendek nekik.
szeretettel, Etel

366
MajorGabi - 2012. augusztus 14. 08:52:10

Kedves Etel!
Nekem is elnyerte tetszésemet! Én is a szereplők között voltam, amikor olvastam írásod. Nagyon életszerű, még ha így is fejeződik be, ami nem mindennapos persze, de ezzel is szimbolizáltad a mai helyzetet. Már csak akkor megy az ember orvoshoz, mert másképpen nem is teheti, ezt követelve a munkamorál, amikor már muszáj és amikor már késő.
Gratulálok szeretettel!
Gabi

3313
paltetel - 2012. augusztus 13. 14:00:00

KEDVESEIM!
Örvendek, hogy a mindennapi gondokról, eseményekről szóló írásom elnyerte tetszéseteket.
Köszönöm, szeretettel, Etel

3300
kandracs roza - 2012. augusztus 06. 12:13:04

Kedves Etel!!szomorú a történeted...de gratulálok. remek írás..Lexirózsa

3313
paltetel - 2012. augusztus 03. 07:31:15

Kedves Titanil!
Igen, a férfinak súlyos elhanyagolt tüdőgyulladása volt, de makacs, kitartó, "tudja mi a tisztelet" nevében soha nem hiányzott a munkából, nem kért segítséget. Igen, elment.
Köszönöm gratulációdat.
Szeretettel, Etel

1403
titanil - 2012. augusztus 02. 17:11:38

Kedves Etel!

Érdeklődéssel olvastam a várakozó betegek gondolatait, érzéseit. A várakozást önkéntelenül is betegtársaink figyelésével töltjük el. Meglepett, hogy a köhögő férfi a váróteremben távozott el az élők sorából, ha jól értelmeztem. A férfi sem gondolta, ennyire súlyos az állapota, különben biztosan jelezte volna az asszisztensnőnek. Megrendítő volt olvasni.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.