Csató Gáborné: Mese a fenyőfáról (2012. augusztus)
A piac melletti kis téren már árulták a fenyőfákat. Néhány szebbet, nagyobbat, terebélyesebbet talpba helyezett az árus, hogy jobban lássák az emberek. Elhaladva mellettük meg is nézték a járókelők a kínálatot, egy-egy megjegyzést fűztek a látottakhoz.
– Hű, de szép az a magas ott. Mennyibe kerül? – kérdezte egy asszony, aki a piac felől érkezett, két megpakolt kosarát letéve a tér díszes kövére. Az eladó sietett az udvarias válasszal:
– Az egy különleges fajta, nem hullik a levele. Nemcsak gyönyörű, hanem praktikus is. Nyolcezer forint az ára. – Majd mikor az asszony arcán látta, hogy elbizonytalanodott, mindjárt hozzátette: – Egy évben egyszer van csak Karácsony. Igazán megéri egy ilyen csodálatos fával megünnepelni.
– Valóban rendkívüli ez a fa, az ember tekintetét megragadja, de sajnos nem tudok ennyi pénzt költeni rá – hárította el az ajánlatot az asszony.

Nem telt el nap, hogy néhányan meg ne kérdezték volna, mennyibe is kerül az a szép, magas, formás fenyőfa. Talán ezért történt, hogy még jobban kihúzta magát, még inkább öntelten állt a többiek között. Azonban a közepes és kisebb méretűek napról-napra fogytak, de a kevély fenyőfa – szépsége ellenére – mindig megmaradt. Lenézte társait, senkivel sem törődött. Esténként, mikor összepakolták és reggel, mikor újra kipakolták a többiekkel együtt, bizony nagyképűen méregette társait, hiszen mindegyik alacsonyabb volt nála, mindegyiknek adódott valami kis hibája, csak ő, csak egyedül ő volt tökéletes. Különösen egy kis görbe törzsű fával viselkedett utálatosan. Szegénykét csak néhány csúfondáros megjegyzés érte eddig az emberektől, s még csodás társa rosszindulata is a fejére zúdult. Szomorkodott a kis fenyő, tudta ő jól, hogy betegsége miatt nem kell senkinek. Még az árus is bosszankodva jegyezte meg időnként, ahogy odébb dobta, hátra, a fekvő fák tetejére:

– A mindenségit, hogy nem vettem észre, milyen görbe ez a kis fa! Nem is kellett volna elhozni az erdőből. Hagytam volna inkább ott! – S valahányszor ránézett, a kis fenyőnek el kellett viselnie mérges pillantását.
Csak egy szegény asszony nézett rá érdeklődve, az úttest másik oldaláról, várakozásteljesen. A piac szélénél állt, kopott kabátjában, régimódi szatyrával. A kis fenyőfa nem tudhatta, milyen nehéz gondolatok rakódnak egymás tetejére az asszony fejében. Sápadt arcában ülő szeme álmosnak és fáradtnak látszott, köréje fekete karikákat festettek a szűkös napok. Azon tépelődött, vajon megkérdezze-e az árustól, hogy lenne-e egy nagyon olcsó kis fenyőfa, amit megvehetne? Az is eszébe jutott, talán utolsó nap, a megmaradtakból hátha kaphatna egyet ajándékba. Az a kis görbe is tökéletes lenne, csak ne maradnának karácsonyfa nélkül kisfiával az ünnepekre. Persze ezt mindig csak elképzelte, nem volt bátorsága odamenni, elmondani mit szeretne.
December 24.-én dél felé elrámolta a férfi a megmaradt fenyőfákat. Egy kis teherautóval érkezett aznap a piachoz, erre dobálta fel őket. A csodaszép fenyő is köztük volt. Őt óvatosabban tette fel, mint a többieket. A kis görbe törzsű is megmaradt, azt a végén oda sem nézve, pont a pöffeszkedő, beképzelt nagy fenyőre hajította. Az pedig sértődötten lökte odébb, amitől a kis szerencsétlen leesett a kocsi tetejéről a havas járdára. A faárus észre sem vette. Már a vezetőfülkében ült, indította a motort és lassan megkerülve a teret, elhajtott a városból kifelé vezető úton.
Eljött Szenteste napja az öreg házban is, ahol a szegény asszony el kellett, hogy magyarázza kisfának, nem jutott pénze fenyőfára. Ami maradt, a következő héten kenyérre kellett, így hát az előző este megsütött finom mákos kalácsot tálcára helyezte, az ünnepi terítővel díszített asztalra tette és megölelve a gyermeket így szólt:
– Ne búslakodj kisfiam! Tudod mit? Elviszlek szánkózni. Elmegyünk a piac felé is, hátha találunk leesett kis ágat, ahol a fenyőfákat árulták! – reménykedett. – Hazahozzuk, s vázába tesszük!
A gyerek a szánkózás szóra mindjárt felélénkült. Összesen hat évével könnyen hajlott a vidám dolgok felé. Szaladt is és hozta orkán kezes-lábasát, bundás csizmáját, induljanak minél előbb.

Kilépve a ház kapuján az utca vége felé vették az irányt, úgy tervezték, majd a háztömböt megkerülve jönnek visszafelé, de előbb azon a szomszédos úton elmennek a piacig. Így is történt. Mindketten jókedvre derültek, élvezték a kis kirándulást. Az édesanya megfeledkezve gondjairól szaladt, ahogy csak tudott, a kisfiú pedig nagyokat kacagva kiabálta:
– Gyorsabban! Gyorsabban!
Végül kifulladva lassabb haladásra váltott az anyja, majd megállt, s nevetve kérte a gyermeket:
– Most te húzd a szánkót és én ülök rajta!
– De én nem bírlak el – szállt le bizonytalanul a szánkóról.
– Csak vicceltem. Ülj vissza nyugodtan! – mosolygott, felé fordulva kedvesen az anya. – Indulás! – vezényelt.
Az utca néptelen volt, nem járt senki sehol. A fehér paplanba burkolódzott háztetők, fák, s az út meghitt hangulatot varázsolt. Itt is, ott is lámpafüzérekkel díszített házakban gyönyörködhettek, s egy-egy ablakban már a feldíszített karácsonyfa égőit is megpillantották.
Lassan a piachoz érkeztek. Nem járt arra sem senki, teljesen elnéptelenedett az egész környék.
Az év legszebb napján a gonoszkodó szél sem akarta bosszantani az embereket. Pihenni készült, felhőpárnájáról ábrándozott, milyen jóízűen fog aludni rajta, mikor meglátta az édesanyát kisfiával. Gyengéden megemelte a szomorú, elhagyott fát és óvatosan görgetve pontosan az asszony lába elé fújta, aki a pici teret pásztázta szemeivel, lehullott fenyőágat keresve. Igencsak meglepődött, hogy egy kis fenyőfa huppant, pontosan csizmájának orra hegyére.
A kisfiú ocsúdott fel előbb, s örömmel kiáltotta:
– Anya, anya! – körbenézett. – Ez a fenyőfa senkié. Lehet a miénk?
– Igen kisfiam, úgy látszik itt felejtették. Nahát – nézte meg közelebbről szerzeményüket –, hiszen ez a kis görbe törzsű, amit többször is láttam. – Majd az ég felé emelte tekintetét, s szemét lehunyva, halkan ezt suttogta: – Köszönöm Istenem!
A kisfiú boldogan ölelte magához a csúnyácska fenyőfát. Nem érdekelte már a szánkózás, semmi sem, csak siessenek haza, feldíszíteni. Mikor elkészültek, s bekapcsolták az apró karácsonyfaégőket, ujjongott:

– De gyönyörű! Ez a világ legszebb karácsonyfája! – s boldogan ugrált, táncolt a szobában.

A kis fenyőfa pedig alig tudta felfogni mi is történik vele. Valaki nem csúfolta, hanem örült neki, megölelte. Ráadásul szépnek találta, sőt a világon a legszebbnek. Őt, a hibájával együtt, amit egyszer sem említett, mert neki ő tökéletes volt.

A kisfiú az ünnepek után is, sokszor órákig nézegette, este pedig mellette aludt. Az édesanya a gyerek ágya mellett állította fel a karácsonyfát, hogy reggel, ha kinyitja a szemét, mindjárt láthassa.
Ahogy teltek a napok, a kis fa erőnek erejével próbálta tartani a díszeket, de lassan tüskéi lepotyogtak, ágai elszáradtak, elgyengülve hajoltak lefelé. Ideje lejárt. A gyermek még így is nehezen vált meg tőle, de már elmúlt Vízkereszt napja is, édesanyjával leszedték a díszeket és kitették a ház elé a lekopaszodott, száraz fát, hogy majd elszállítsák, ahogy az utcában lévő többit is.
Így került a kis fa egy nagy elkerített udvarra, ahol sok-sok társa hevert. Kisebbek, nagyobbak, szépek és csúnyák, tüskések és kopaszak. Ott feküdt a csodálatos, gyönyörű, hatalmas fenyőfa is, ugyanarra a sorsra várva, mint a többiek.

Írta: Csató Gáborné / Magyar Eszter
2693
doroty - 2012. augusztus 07. 11:59:32

Kedves Eszter
Nagyon tetszett az írásod. A vége La Fontaine meséit juttatta eszembe.Wink
Gratula
Üdv
Doroty

2274
szusi - 2012. augusztus 02. 19:58:31

Nagyon "érdekes" hangulata van a mesédnek. Igazából nem is nagyon tudom hogy megfogalmazni, inkább csak érzem.

1403
titanil - 2012. augusztus 02. 17:22:28

Kedves Eszter!

Meghatódva olvastam gyönyörű írásodat a karácsony várásról, a legszebb és a hibás fenyőfákról. Igen nagy tanulságot vonhatunk le, aki tökéletesnek véli magát, az is ugyanoda jut, mint társai, legyen az akár egy fenyőfa vagy ember. Melegség öntötte el szívemet, amikor a szegény asszonynak és kisfiának is lett karácsonyfája.
Minden évben szomorú szívvel búcsúzom a karácsonykor felállított fenyőfától, ugyanis ez a fa a kedvencem.
Nagyon tetszett írásod, gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

1543
Mab Tee - 2012. augusztus 02. 14:23:21

Kedves Eszter!

Szép és tanulságos mesét hoztál. Nekem tetszett. Szembetűnő hibát nem találtam benne.
Szívesen olvastam.

Üdv: Mab Tee

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.