Libricz Maja: Megújulás - 3. HELYEZETT (2012. augusztus)
1942 nyarát írjuk, amikor Beatrix Rothstein felveszi halványsárga apróvirágos lenge ruháját, amit mindig szívesen viselt, mert kiemelte karcsú derekát. Persze ezzel minden fiatalember figyelmét magára is vonzotta. De ez őt nem érdekelte. Sohasem érdekelték a fiúk. Magas sarkú szandált húzott kecses apró lábaira és szalmakalapot tett a fejére a kinti hőség miatt. Arca kipirult izgalmában, szíve szaporábban vert, amikor belépett édesanyja hűs szobájába. Mónika szomorú szemeit felemelte tizennyolc éves gyönyörű lányára, és csak bólintott.
- Ó, Istenem hát elérkezett az idő – gondolta magában.
Tudta lánya végleg felnőtt lett, és akkor lehet igazán boldog, ha megteszi, amire néhány éve áhítozott. Már pici korától szeretett a templomban elmélkedni, szerette ezt a közeget, ami ott körülvette. Az imákat és szent énekeket. A csendet. Elhivatottságot érzett a vallása iránt. Hiába tudta régóta, szíve mégis sajgott, szeme könnybe lábadt, mert érezte, hogy csak pár percük maradt lányával kettesben.

A második világháború már javában dúlt, emberek százai, ezrei a csatamezőkön harcoltak és estek el. Az ő városukat ugyan még messze elkerülte, de már érezték a lőporos, hullaszagú nehéz levegőben sorsukat. Édesanyák, testvérek, feleségek és szeretők siratták kedveseiket, szeretteiket, akik már soha sem térhetnek haza, otthonuk meleg kályhája mellé. Beatrix ebből mit sem vett észre, lázasan készülődött megújulására, ahogy magában hívta: a következő –egészen más - életét. Megújul a szentségek, feloldozások és imák által. Már évek óta érezte hitében és lelkében Jézus hívását. Tudta, neki ez van elrendelve. A sors őt erre szánta. Krisztus menyasszonya lesz.

Mamája komótosan felállt öblös karosszékéből, majd elindult sudár és mások által is nagyon csinosnak vélt leánya felé. Könnyes szemmel szorosan átölelte és sokáig nem eresztette el. Eszébe jutottak azok a boldog idők, amikor férjével, Rolffal együtt ringatták a csepp pólyást, amikor sok-sok órás szenvedés után végre világra jött és hangosan felsírt, ezzel jelezve, hogy jó egészségnek örvend. Milyen odaadással, örömmel nevelgették, tanítgatták, ha beteg volt ápolták őt. A szemük fénye volt Beatrix. Csodás évek voltak ezek, amit csak férjének nemrég történt tragikus balesete, - ami sajnálatosan halállal végződött - tört meg. Egy még betöretlen ló ledobta a hátáról, azonnal meghalt. Azóta életük csendesebb, szerényebb és visszafogottabb lett. Anyja állandóan sírt és csak fekete ruhában volt hajlandó járni. Kisebbik lányával Brigittevel sem foglalkozott, így ez a gond a nővérre hárult, aki szíves örömest megtett érte mindent. Szinte anyjaként törődött testvérével, aki nyolc évvel volt fiatalabb nála. Miközben látta felnőni húgát, azon gondolkodott, hogyan fogja tudni itt hagyni őt, és belépni a Karmelita kolostorba. De egy angyali hang azt súgta neki, hogy testvére idővel majd bele fog törődni a döntésébe, és éli tovább életét. Nagyon szerették egymást. Sokat játszottak, tanultak, énekeltek és zongoráztak együtt.
Brigitte még nem tudta, mi az a nagy hír, amit édesanyja szeretne vele közölni, így még most is mosolyogva futkározott a kertben kiskutyájukkal. Hosszú gesztenyebarna haja csak úgy lobogott a szélben, mikor meghallotta anyja hívószavát:
 Brigitte! Gyere kérlek a nappaliba.
 Jövök anya! - jött egyből a kacarászó válasz a kerítés mellől. Amikor beért, a szobában meglepődve látta szeretett nővérét, ahogy ünnepi ruhájában áll a kandalló mellett és mosolyogva pillant rá.
 Itt vagyok, - lihegte és leült a szőnyegre, hogy kifújja magát.
 Édesem, nagyon fontos dolgot szeretnénk közölni. Ekkor Beatrix már a háta mögött ült, átkarolta, majd átvette a szót mamájától.
 Szeretném, ha megértenél Brigitte, - szólt halkan. Ma elmegyek. Beköltözöm a város szélén álló zárdába ahol apáca leszek életem végéig.
A tíz éves leányka szája sírásra görbült és szeméből potyogni kezdett a könny. Nem értett semmit. Biztos valami vicc - gondolta magában, és szomorúan nézett anyjukra.
 Mama, mondd, hogy ez nem igaz, ugye nem hagy itt minket pont most, amikor itt van nyakunkon a háború?
 Jaj, kicsim, gyere ide - csak ennyit tudott édesanyja kinyögni, karját szélesre tárta és sírásra húzódott az ő szája is.
 Beatrix ezt már régen eldöntötte, nekünk drágám el kell fogadnunk a választását. Neki ez lesz a boldogsága, mi ebben nem akadályozhatjuk meg.
 Nem is jöhetsz haza? – kérdezte értetlenül nővérét.
 Sajnos nem tehetem, de néha meglátogathattok.
 Egész nap csak imádkozni fogsz? - hüppögte a kislány.
 Nem. Lesznek más feladataim is. Dolgozni fogok. De mindezt a kolostor magas falai között, ahova egy kíváncsiskodó szempár sem láthat be. Minden nap gondolni fogok rátok és imába foglalom a neveteket, hogy semmi bántódásotok ne essen soha.
Odament anyjához és összeölelkeztek mindhárman, mert ezt már csak itt a négy fal között tehették meg, hiszen lassan indulniuk kellett. Pontosan délután kettőre volt a találkozó megbeszélve. Még utoljára körülnézett csendes házukban, majd kéz a kézben igyekeztek a zárda felé Köln nyári napfényben fürdő utcáin, ahol beszélgető emberek siettek dolgukra.

Öreg, korhadó félben lévő hatalmas faajtó előtt álltak meg és némán várakoztak a pár kopogás után, hogy beengedjék őket. Beatrix izgatottan, anyja szívszorongva, húga pedig szipogva ácsorogott.
Arra vártak, hogy történjen valami csoda, ami megváltoztat majd mindent. De a csoda nem jött el. Hirtelen nyikorogva feltárult a bejárat és egy nagyon idős apáca nyújtotta az idősebbik lány felé kezét. Beatrix félve hátra pillantott anyjára és húgára, majd egy utolsó meleg ölelés után belépett a zárda küszöbén, ami mostantól új otthona lett. A főnökasszony elköszönt Mónikáéktól, és becsukta a kaput.
- Vége, bekövetkezett, elveszítette bűbájos lányát. Mostantól már Isten kezében van, és évekig arra fog készülni, hogy a felesége lehessen, imái és, megújított esküje által.
Ezután minden félévben fogadalmat tesz majd a puszta földre fekve, Isten szent színe előtt.

Miután bevezették a rendfőnök irodájába, három idősebb apáca hozott neki egy barna színű, zsákszerű durva anyagból készült ruhát. Pucérra vetkőzve lesikálták róla a nem létező koszt és ezzel együtt a kinti élet minden bűnét. Gyönyörű haját levágták és fehér kendőt tettek immár szinte tar fejére. Lábára, ami ugyancsak pőrén volt, lapos sarut kötöttek. Világi szép ruháit, szandálját pedig a szegényeknek szánt faládába rakták. Ezután átkísérték cellájába, ahol másik két nővérrel fog együtt élni. Ettől a naptól kezdve szigorú szabályokat kellett betartania. Közösségben való imádkozást, mindennapos részvételt a miséken, böjtöket, szegénységi fogadalmat, csendet és a vállalt munkát. Selymes bőrét szúrta és dörzsölte a kemény szövetből szőtt ruha, lába már sebes volt a lábbelijétől, és kínozta a családja utáni vágya. A fájdalom nem zavarta, elviselte, hiszen erre az éltre vágyott és tudta, hogy ez milyen kínokkal, ugyanakkor milyen boldogsággal is járhat. A külvilági gondolatokat, mint a honvágy gyorsan elhessegette magától, hiszen ez is bűnnek számított itt a zárdán belül. Meg is kellett gyónnia, mintha halálos vétek lenne. Apácává való felszenteléséig nyolc évnek kell eltelnie, addig pedig nagyon szigorú szabályok szerint élhet csak.
A hónapok így teltek, napi rendszerességgel. Nagy ritkán bejöhetett hozzá édesanyja és húga, ez mindig jó kedvvel töltötte el. Jó volt látni őket és beszélgetni velük.
Két év eltelte után a városban is megjelentek a német tisztek, akik riadalmat keltettek a lakók körében. Azt hallották, hogy összeszedik a zsidókat és lágerekbe viszik őket. Sajnos így is lett. Volt, hogy a nővérek közül is elment egy-kettő, mert ők is zsidók voltak. Megsiratták őket, de így maradhattak csak továbbra is biztonságban, ha ők elmentek. Mindenki nagyon félt.
Egy napon megjelent Mónika a rendfőnök asszonynál, remegő lábakkal, összeszorult szívvel és felfedte előtte rég eltemetett titkait. Zsidóságát, hiszen ő annak született. Hiába keresztelkedett át katolikusnak, mielőtt férjhez ment.
Margaret nővér csendben végig hallgatta, bólintott és felhívott valakit telefonon. Percekig tartott a feszült légkör, amíg a telefonbeszélgetés folyt. Miután befejezte csak ennyit mondott:
- Minden rendben lesz Beatrixszel, holnap eljönnek érte és elviszik Franciaországba, ahol nem találják meg a németek. Nem fog munkatáborba kerülni, ahol éheztetik és halálra dolgoztatják a zsidónak született embereket. Nyugodjon meg asszonyom, és próbáljon valaki segítségével ön is elmenekülni. Sajnos a segítőnk csak egy embert tud átvinni a határon. Imádkozunk magukért közösségünkben, hogy sikerrel járjanak.
- Köszönöm a segítségét, tudtam, hogy ön meg fog érteni. Most már kicsit nyugodtabb vagyok. Auf Wiedersehen – így köszönt el, majd gyorsan taxiba ült és haza vitette magát kisebbik lányához, akit szintén féltett. Ekkor még Mónika sem sejtette mi vár rá a következő órákban.
Belépve házukba szeme elkerekedett és nagyot sikítva szívéhez kapott. Brigittet egy SS tiszt fegyverrel térdre kényszerítette és így vártak rá. Néhány német szóból az asszony már tudta mi fog történni. Kapott öt percet, hogy legfontosabb ruháikat egy darab bőröndbe csomagolja és elhagyja szeretett házukat. Miután ez megtörtént lányát durván odalökték hozzá és egy teherautóhoz irányították őket. Ezen a kocsin már csak nekik jutott hely, annyira tele volt zsidókkal: gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal. Mindenki csendben és szipogva várta, amit mindenki tudott. A halál felé csak ez az utolsó út volt nekik hátra. A vasútállomáson feltuszkolták őket egy sötét vagonba, ahol se levegőjük, se vizük nem volt. Aztán elindultak és csak mentek, mentek naphosszat. Eközben a zárdában megjelent egy jól öltözött fiatalember, aki angol nyelvtudással rendelkezett és egyből pártfogásába vette Beatrixszet. A lány ekkor már elegáns kosztümöt viselt és félve karolt bele útitársába. Elköszönt Margaret nővértől, megköszönt mindent, aztán gyorsan elbújt az fiatalember autójának csomagtartójában, nehogy szemet szúrjon a németeknek, hiszen az előbb még egyedül utazott benne a férfi. Minden nehézség nélkül kijutottak az állomásra, ahol egy igazoltatás után már a Párizs felé tartó vonaton ültek. A földalatti szervezetek nagyon jól működtek, így nagyon hiteles okmányokat gyártottak a lánynak. Csak miután elindultan Kölnből, akkor kezdtek beszélgetni, és a fiatal lány ráébredt, hogy mennyire művelt és szimpatikus emberrel is hozta össze a sorsa. Pierre-nek nagyon megtetszett a kisasszony és egyből bókokkal halmozta el a lányt, aki pironkodva hallgatta, majd közölte vele, hogy ő egy apáca és szüzességi fogadalmat tett Krisztus színe előtt. Ezen ugyan meglepődött a férfiú, de kis gondolkodás után folytatta.
- Megértem önt, és elfogadom a döntését, bár sajnálom is, - bár szívesen udvarolt volna a lánynak - de szeretném megkérni egy nagy szívességre. Eljönne hozzám segíteni négy gyermek ellátásában, amíg én a nácik elleni segítő munkámat végzem? Nagyon csintalan és eleven kölykök, három évestől tizenkét évesig. Párizstól száz kilométerre egy szép udvarházban élünk. Sajnos egyik sem a sajátom, de befogadtam őket, amikor szüleik kimenekítették őket a németek karmai közül. Azóta dadus segítségével nevelem őket. Beatrix meglepődött ezen a megható emberi szándékon és egyből igent mondott. Vesztenivalója nincsen és a gyerekeket mindig is szerette, bár ebben az új életében pont ezekről az álmokról mondott le azzal, hogy a kolostor kötelékébe lépett. Elvállalta ezt a szerepet, hiszen ezzel tartozik a férfinek, ha már őt is kimenekítette a háború és a nácik markából. Bár anyjáról és húgáról már egy ideje nem hallott, csak azt, hogy az utolsó teherautóval őket is eltoloncolták a városból. Abban sajnos biztos lehetett, hogy a haláltábort nem élték túl. Mert senki sem élte túl. Szíve sajgott értük és kérte a Jóistent, hogy lelkük a mennyországba kerüljön. Bízott benne, hogy nem szenvedtek sokat. Gondolati közben szemügyre vette kísérőjét, aki egyre jobban tetszett neki. Magas, szőke hajú, kék szemű úriember volt. Kis bajuszával kicsit idősebbnek nézett ki koránál, pedig csak huszonöt éves volt. Beatrix azon csodálkozott, hogy fantáziája mennyire elkalandozott olyan irányba, amerre még sohasem járt. Kíváncsivá téve ezzel a lányt. Szíve is mintha szaporábban vert volna. Eközben Pierre a lány csókjára vágyott. Gyönyörű szemei fogságba ejtették és egyre jobban kívánta a lányt. De nem akarta megijeszteni, inkább kivárt. A gyerekek lelkesen fogadták, a dadus pedig megkönnyebbült, amikor meglátta új segítőjét. Hamar összebarátkoztak, és gondtalanul teltek a napok, hónapok. A kölykök szinte anyjukként szerették Beatrixszet, szót fogadtak neki, figyeltek, amikor tanult velük, sokat hancúroztak, játszottak, énekeltek és kirándultak. Közben Pierre küzdött a jó ügy érdekében valahol Párizstól északra. Aztán egy hónappal később nagyon rossz hírt kaptak. A férfi és csapata össztűzbe keveredett a németekkel, ahol súlyosan megsérült. A lányt ez nagyon rosszul érintette, sokat sírt miatta. Ezt nem is nagyon értette, hiszen alig-alig ismerte és látta megmentőjét. Mégis, ha egyedül volt szobájában, azt vette észre, hogy hiányzik neki, és vágyódva gondol rá. Egyik éjjel vele álmodott, verejtékezve ébredt és lassan rájött beleszeretett. Furcsa érzés volt: kalapáló szív, izgalmas várakozás, ha egy képen meglátta beleborzongott. Még elképzelése sem volt, mi lesz, ha a férfi hazajön. Már várta őt. S hirtelen halk lépteket halott a háta mögül. Felkötött karjával Pierre közeledett felé. Beatrix, amint meglátta felugrott és karjait széttárva szalad feléje. Odaérve hozzá megölelte és arcon csókolta. A férfi nem volt ennyire visszafogott, szabad karjával erősen magához húzta és megcsókolta. Beatrix elgyengülve, megrészegedve a csók ízétől szaggatottan véve a levegőt visszacsókolta. Tudta ő már nem apáca, hanem feleség és anya szeretne lenni.

Libricz Mária

2012.január
1543
Mab Tee - 2012. augusztus 04. 20:05:30

Szia Maja!

Írtam egy hosszú privát levelet a novelláddal kapcsolatban.

Üdv: Mab

490
kismehi - Libricz Maja - 2012. augusztus 04. 07:38:17

Köszi Edwin!

Következő prózám címe: Becsapva lesz...

alaptörténet adott.... Sad

48
Edwin Chat - 2012. augusztus 03. 21:52:05

Hello!

Azt hiszem ezt az írást elküldted nekem korábban, csak még nem volt kész, ha jól emlékszem. Vagy igen? Már nem emlékszem pontosan. A történet jó, és ahhoz képest, hogy te inkább verses vagy (bár tudom, nem ez az egyetlen prózád), egész tűrhetően írtad meg. Ha a következőt is legalább így írod meg, akkor jöhet.

Üdv: Edwin.

490
kismehi - Libricz Maja - 2012. augusztus 02. 19:57:32

Kedves Andi! Várom üzenetedet. Tanulni mindig jóóó.
Köszi, hogy olvastál és örülök, hogy tetszik!

Üdv: Maja

1543
Mab Tee - 2012. augusztus 02. 14:18:16

Kedves Maja!

Ez egy nagyon jó történet.
Vannak benne hibák (helyesírási, írástechnikai stb.), amiket nem írok ide, nehogy mások lelkivilágába belelépjek. Privátban nagyon szívesen leírom, ha érdekel.

Magát a történetet viszont jónak találom, jó a vége.
Remélem, ezek az idők nem jönnek vissza.

Furcsa volt tőled prózát olvasni, eddig csak verseidet olvasgattam, de biztatlak: csak így tovább.

Üdv: Mab Tee

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.