Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sz. Sipos Magdolna: Indián nyár - NEGYEDIK TÖRTÉNET (2012. szeptember)
A nő még egyszer lenyomta a hobbi telken álló egyszobás faház ajtajának kilincsét, ellenőrizte jól bezárta-e. Jóleső érzéssel nézett körül a szépen megművelt veteményesen. A telekről egy hátsó kapu nyílott felfelé a hegynek, és onnan nagy sétákat lehetett tenni az erdőben. Nagyon szeretett itt lenni. A városi füstös levegő után felüdülés volt - a fizikai munka nehézsége ellenére - a kert művelése, a konyha költségeinek könnyítéséről nem is beszélve. Az erdőben és a kertekben lévő sok fa, bokor ágain megbúvó madarak éneke nyugtatóan hatott az egész lényére. Visszagondolt azokra az időkre, mikor még a gyerekei is kijöttek vele, együtt ültették a gyümölcsfákat, fenyőt, tuját, mogyoró, málna, és ribizke bokrokat. Azóta már családot alapítottak, és mindkét gyereke két-két unokával ajándékozta meg.
Ezután körbenézett, majd észrevette a férfit, aki nem messze tőle, a saját kertjében a megtisztított szerszámokat rakta el. Régóta telekszomszédok a kissé kopaszodó, szemüveges férfival, aki mindig egy szőke nővel jött munkálkodni. Már fél éve csak egyedül jött, talán megbetegedett a felesége? Megkérdezni nem akarta, hisz csak köszönőviszonyban voltak egymással, még a nevüket sem tudta. Leballagott a lenti kapuhoz, azt is bezárta, majd sietősen elindult lefelé az úton, hátha még elérheti a 11 órás buszjáratot hazafelé. Amint odaért a szomszéd telke elé, épp akkor végzett a férfi is.
- Jó napot! Hová ilyen sietősen? – kérdezte mosolyogva a férfi. – Most végeztem én is, ha esetleg a buszhoz siet, szívesen beviszem a városba.
- Jó napot! Maga talán gondolatolvasó? – lepődött meg a nő. – Valóban a buszhoz sietek, de ha maga elvisz, azt nagyon megköszönöm.
- Telkes István vagyok – mutatkozott be az úr.
- Tatai Sándorné vagyok, de szólítson Nusinak, ugyanis Anna a keresztnevem.
A férfi gyorsan elkészülődött, rövid idő múltán beültek a kocsiba.
- Hová szállíthatom Kegyedet? – érdeklődött István, - nehogy Pestig vigyem, mert én ott lakom – nevetett.
- Esztergomi vagyok – válaszolta meglepetten a kérdezett. - Maga Pestről jár ilyen messzire hobbiból kapálni?
- Autóval nincs olyan messze, szerintem Magának busszal sokkal nehezebb a dolga. Elég sokat kell gyalogolnia felfelé a hegynek, utána pedig lefelé lábbal fékezni
- Megszoktam már, húsz éve edzem magam, nem kell kondi terembe járnom! – viccelődött Nusi. – Nem akarok tolakodó lenni, de mostanában egyedül jön. Talán megbetegedett a felesége?
- Nem tudok róla, hogy beteg lenne, mivel több, mint fél éve ott hagytam. Nem bírtam tovább az állandó féltékenységét, hisztijeit, elváltunk. Tudja, amikor megismertem nejemet, elvált asszony volt, két tíz év körüli gyerekkel. Összekerültünk. Felneveltük a gyerekeket. A kisebbik gyerek 21 éves korában meghalt, a nagyobbik több éve már az apjához ment, mert nem értettük meg egymást. Nem tudta elviselni, ha szóltam neki a csavargásai miatt, inkább odaköltözött az apjához. Közös gyerekünk nem született. Már többször ott akartam hagyni, de akkor mindig azt hazudta, terhes, gyereket vár tőlem. Később kiderült, mégsem jön a baba. A kisebbik gyerek halála nagyon megviselt engem, saját gyerekemként szerettem. Olyan dolgot tudtam meg feleségemről, hogy Ő volt az oka a fiú halálának. De ezt had ne meséljem el, mert szinte én szégyeltem magam nejem helyett. Viszont Magának hol van a férje? Mindig egyedül láttam jönni, és most is egyedül van.
- Egyedül élek. A férjemtől harmincöt éve elváltam. Egyedül neveltem lányomat és fiamat. Ők már családot alapítottak, mindkettőnek van két gyereke. Nagyon nehéz volt egyedül két gyerekkel, de még mindig jobb, mint egy alkoholista férjjel élni. Ha tudná, hányszor aludtunk kinn a játszótéren, mert ha ivott, tört, zúzott. Milyen sokszor mentem napszemüvegben dolgozni, hogy ne látszódjanak a kék, zöld foltok az arcomon. Mindig ígérte, megváltozik, csak ne hagyjam ott, de végül besokalltam. A Tanácstól szerencsére, mint gyerekeit egyedül nevelő anya, kaptam egy bérlakást. Nem nagy, egy szoba, kis konyha. Szokták mondani, sok jó, kis helyen is elfér. Gondolja el, milyen káosz volt, mikor lányom férjhez ment, és még a vő is odaköltözött hozzánk! – nevetett Nusi.
- De be is érkeztünk Esztergomba – szakította meg a beszélgetést István -, most navigáljon, hová vihetem?
- Itt egyenesen a főúton, és ott a jobb oldalon lévő sarki emeletes ház a cél – irányította a férfit-, de nem engedem el legalább egy kávé, vagy üdítő nélkül. Az emeleten lakom, felkísérne?
- Szívesen, előre is köszönöm! – örült a férfi az invitálásnak, mert beszélgetés közben egyre jobban megtetszett neki az asszony.
Míg a kávé lefőtt, és elfogyasztották, beszélgettek, főleg eddigi életükről.
István elmesélte, falusi születésű, élelmiszer eladói végzettséget szerzett, majd Pestre sorozták be katonának. Megtetszett neki a városi élet, tanulni szeretett volna, ezért rendőrnek ment, és kapott szolgálati lakást. Először járőr volt, majd ahogy tanult, végzettségének megfelelően egyre magasabb beosztásba került. Amikor feleségétől elvált, Pesten vett egy garzonlakást. Saját ízlésének megfelelően átalakította, bebútorozta. Szeretett barkácsolni, és kertészkedni is, ezért vették meg feleségével az Esztergomhoz közeli hobbi kertet. A telken saját kezűleg épített egy szobás faházat, ami alatt teljes egészében pince volt.
Nusi elmesélte, hogy az ország déli részén született. Megismerkedett férjével, aki jóképű, bányász legény volt, így került Esztergomba. Legszívesebben gyerekeiről beszélt. Lánya középiskolát végzett, fia szakmát választott, amivel nagyon jól tudott érvényesülni. Menye állandóan képezte magát, így az óvódás korú kislány unokáért el kellett mennie az óvodába, utána pedig vigyázni rá.
Az idő jól elmúlott, a férfinak eszébe jutott, neki még Pestig kell vezetni, sőt még munkába is kell állnia.
- Nusi, mivel én már voltam magánál – fejezte be a beszélgetést István -, legközelebb nálunk találkozunk, ha megfelel.

Mindkettőjüket furcsa érzés kerítette hatalmába. Egész héten többször is gondoltak egymásra, majd a hétvégéhez közeledve, István felhívta a nőt telefonon:
- Nusi, magáért megyek, ha megfelel, és elhozom Pestre. Az asszony épp ráért, és beleegyezett a találkozóba.
Egész úton feszélyezve érezték magukat, pedig olyan érzésük volt, mintha nemcsak másodszor találkoztak volna, hanem már mindig is ismerték volna egymást.
A fővárosba érve először a Margit-szigetre mentek sétálni, gyönyörködtek a szökőkútban, a szépen rendezett parkokban, fákban, a Dunán úszó hajókban, nem messze a Margit-hídban, a Parlamentben.
Mikor kellemesen elfáradtak, István felvezette lakására az asszonyt. Hellyel kínálta, majd felbontott egy üveg finom bort.
- Látom készült egy kis innivalóval is – törte meg a csendet az asszony - ha már idáig eljutottunk, esetleg tegeződhetünk is!
- Épp erre vártam – nevetett a férfi -, és mosolyogva koccintottak. – Milyen filmet szeretsz? – esetleg betehetünk a videóba egy szép filmet, vagy netán zenét szeretnél hallgatni?
Végül egy romantikus vígjáték nézésében egyeztek meg.
István nem egyéjszakás kalandra vágyott. Nusinak ez különösen jól esett, hogy nem csak egy nőt látott benne.

Egyre többször találkoztak. Együtt mentek a hobbiba, telefonon megbeszélték, ki, mikor ér rá. István útközben felvette Nusit, és már közösen művelték mindkét kertet. A hobbiból visszatérés után a férfi egyre többször „felejtette” Esztergomban magát, onnan ment munkába.

Egyik vasárnap este a Bazilikába tartottak. István az épület előtt megállt.
- Nusi, szeretlek, Veled szeretnék élni – vallotta meg.
- Én is szeretlek, alig vártam, megkérd, hogy együtt éljünk – válaszolta őszintén az asszony. Most már csak azt kell eldöntenünk, hol lakjunk, mert nekem a gyerekeim, de inkább unokáim felé vannak kötelezettségeim. Meséltem már Neked, időnként unokázni szoktam.
Az esztergomi lakást választották, mert így a hobbi is közelebb volt, Istvánnak nem okozott gondot az autózás.

Nusi most már nyugdíja mellé nem vállalt más munkát, kettőjük jövedelméből megéltek. Istvánnak és családjának élt. Reggel a férjét az ágyban kávéval ébresztette, mire hazaért a férfi a munkából, meleg étellel várta. Nem sokára a férfi is nyugdíjas lett. Nem kellett alkalmazkodniuk semmihez, saját maguk osztották be az idejüket.
Megépítették a Dunán István nagy vágyát, az úszóházat, vettek motoros csónakot. Szabadidejükben sokat kirándultak. Míg a férfi horgászott, felesége a természet szépségében gyönyörködött.
Évente szeretettel fogadták a közeli rokonokat, akik vidéken éltek. Közösen nagy utazásokat tettek a Duna-kanyarban és környékén.
Egy ilyen alkalommal kedvenc sógornőjének Nusi megsúgta, hogy ilyen boldog még nem volt, nem gondolta volna még egyszer szerelmes lesz, és ilyen jól megértsék egymást párjával, de most már tudja, milyen az indián nyár.

2012. augusztus 25.
1403
titanil - 2018. december 19. 13:27:08

Kedves Klári!
Történetem azt sugallja, sosem szabad feladni a reményt! Örülök, hogy szeretett rokonomnak sikerült megtalálnia a boldogságot. Nagyon igaz, hogy sokan szeretnék együtt megérni az indián nyárt... Köszönöm, hogy olvastál és itt hagytad kézjegyed!
Sok szeretettel: Magdi Rose

6081
varonklari - 2018. december 18. 13:01:41

Kedves Magdi!
Azoknak az embereknek a boldogsága, akik szívünkhöz közel állnak számunkra is mindig fontosak. Történeted is azt bizonyítja, hogy soha nincs későn, még életünk felezőpontján túl is "jogunk" van a boldogsághoz, szerelemhez. Sokan vannak, akik szeretnék megélni az indián nyarat.

Igazán megható és érzelmes történetedhez szeretettel gratulálok: KláriHeart

5486
Magdus Melinda - 2018. október 06. 17:21:08

Kedves történetedet jó volt olvasni! Smile Két összeillő ember kései találkozása sok örömet adhat mindkét fél számára.

Szeretettel: Melinda

1403
titanil - 2018. október 06. 14:31:21

Kedves Márta!

Ne haragudj, hogy csak most fedeztem fel hozzászólásodat! Most már nem írok, és nem gondoltam, hogy valamelyik írásomhoz a hozzászólásra nem válaszoltam.
Igen, nekik sikerült egy szép, nyugodt, igazi nyugdíjas életet élni. Mindig szeretettel gondolok rájuk, mert az egyikük közeli rokon volt. Köszönöm, hogy olvastál!

Sok szeretettel. Magdi Rose

1403
titanil - 2018. október 06. 14:27:26

Kedves Rita!

Ez a történet nem mese, hanem nagyon is valóságos. Sajnos a szereplők már nem élnek, de ha elolvasom ezt az írásomat, mindig összeszorul a szívem. Nekik sikerült idős korukban egymásra találni, és szép életet élni.
Köszönöm, hogy olvastál!

Sok szeretettel: Magdi Rose

3920
lilapetunia - 2015. szeptember 10. 14:10:22

Kedves Magdi!

Körülnéztem egy kicsit a régebben feltöltött novelláid között, és örömmel fedeztem fel az Indián nyárt, két, már nem fiatal ember boldogságkereséséről. Nagyon szép!

Szeretettel gratulálok:
Márta

1403
titanil - 2015. május 17. 13:27:38

Kedves Judit!

Köszönöm, hogy olvastad rövid történetem. Számomra ez a legkedvesebb írásom, mert van valóságalapja. Olyan párról írtam, akiket nagyon szerettem, és akik sajnos már nincsenek közöttünk. Amikor ezt írtam, nem tudtam, hogy ebből egy emlékező írás lesz. Talán ezért is érdemes írni!Smile
Sok szeretettel: Magdi

686
T Pandur Judit - 2015. május 16. 23:39:49

Kedves Magdi!

Szép gondolat, hogy az időskori szerelembe esést indián nyárnak nevezed. Smile

Tetszett a történeted! Nem történtek benne világrengető dolgok, de jó érzés volt olvasni.

Judit

499
magyareszter - 2012. szeptember 02. 11:11:40

Kedves Tollforgató!

Igazán szerencsésnek mondhatja magát két szereplőd, hogy egymásra találtak. Lehet, hogy nem adatott meg az életen át tartó összetartozás élménye, a közös gyermek, de legalább idősebb korukban néhány szép évet kaptak ajándékba. Sok embernek még ennyi sem jut. A szerelem-szeretet, a társ mellett bizony az anyagiak sem közömbösek, Nusinak sem kellett már a nyugdíj mellett külön munkát vállalnia. Nagyon jó érzés volt olvasni ezt a szép, emberi történetet.
Gratulálok írásodhoz! Sok szeretettel Eszter

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.