Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Zentai Eta: A különös búcsú (2012. szeptember)
Fiatal, pár hónapos asszony voltam, mikor ez az eset történt. Május vége volt, az idő estébe hajlott. A férjemet vártam haza, aki szokásától eltérően ma késett. Szokatlanul hűvös volt az idő, már délután begyújtottam az aprócska kályhába, ami estére kezdett kihűlni. Odakuporodtam, hogy újra megrakjam a tüzet. A parázs már álmosan pislogott a forró hamuágyon. Vékony gallyakat dobtam rá, és nyitott ajtajánál figyeltem a lángok ébredését. A piros lángnyelvecskék először óvatosan kóstolgatták a fát, majd megjött az étvágyuk, mohón beleharaptak, falni kezdték. Mikor a fa már megadta magát, és pattogó hangokkal búcsúzott eredeti mivoltától, ráraktam két testesebb hasábot.
Ott maradtam a kályha mellett, élveztem a meleget, és hallgattam a tűz ropogását. Boldog voltam, ez a szép, kis lakás volt első, önálló, asszonyi birodalmam.
Zajt hallottam, kinéztem a konyha ablakán, ahonnan a ház sarkáig lehetett látni, láttam saját kiskertünk egy részét, és a bokrokon túl, a nagy kert is beköszönt. A nagy kert egy nyilvános, de körülkerített park volt, ennek ölében bújt meg a vadszőlővel befuttatott kis ház. Csalódott voltam, nem jött senki. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam egy kendőt, és ahogy voltam papucsban Jóska elé indultam.

Mikor a házfal adta védettség megszűnt, akkor éreztem meg, hogy hidegebb van mint gondoltam. Májushoz képest nagyon lehűlt a levegő. Sietősen léptem ki a ház kapuján, hogy átvágjak az üres, kihalt játszótéren. Ahogy körülnéztem, furcsa érzés kerített hatalmába, a máskor ismerős, barátságos terecske nem hasonlított önmagára. Az erős szürkület elmaszatolta a fák és tárgyak megszokott kontúrjait, és nagy, baljós foltokká változtatta őket. Eszemmel tudtam, hogy a teraszra vezető lépcső két oldalán, egy-egy törpenövésű fácska áll, hosszú, fűzfához hasonlatos laza ágaik, kis kuckókat képeztek, de a remek, kis búvóhelyek most eltűntek, és mintha démonok szállták volna meg, a karcsú törzsek vad vitustáncba kezdtek, összeborzolt, suhogó ágaik, boglyas, ingó fejekként összeállva, tekeredtek az ég felé. Az évszázados öreg hársfa, széllel hadakozó óriásnak tűnt. Koronája behódolt az elemeknek, olyan volt mintha a ház felé igyekezne lehajtott fejjel, öklelőn, de a vastag törzs, és az erős gyökerek ellenszegültek. Keservesen nyögött, a szél meg-megújuló rohamai alatt.
Kis híján visszafordultam, pedig nem vagyok ijedős, de végül erőt vettem magamon, és határozottan elindultam azon az íves úton, ami a Nagy-kapuhoz vezetett.

Ez egy keskeny, homokos út volt, kétoldalt sűrű bokrok és fák szegélyezték. Az előbb elcsitult szél új erőre kapott, megint rossz érzés fogott el. A nappal hallgatag növényzet megtalálta elvesztett hangját, a halkuló, és felerősödő sóhajtásokat, susogásokat, heves mozgások kísérték. Egyéb hangokat is hallani véltem, mert eszembe jutottak a szomszédok meséi, történetei, azokról a furcsa alakokról, akik esténként látogatták a kertet. Jobbra-balra lestem riadtan, hogy mikor bukkan elő valaki, a hullámzó, együtt mozgó növényfal mögül. Ez csak a szél, jelzett agyamban egy józan, félelmeimen inneni hang. Mégis ellenségesnek éreztem a kertet. A fák és bokrok diszharmonikus kórusa számonkérő volt, kihallani véltem belőle, a meggyalázott orgona – és jázminbokrok sírását is. A Hold hideg fénye alattomosan bujkált a felhők között, eltűnő, és előbukkanó sugarai, a fákból égre meredő, fenyegető ujjakat csináltak. Egyre gyorsabban lépdeltem, de a felerősödő szél erejével, a kert mintha büntetni akarná az egyetlen embert, akit ezen a különös estén fogyul ejtett. A bokrok vesszői hosszan kinyúlva súrolták testemet, próbálták vállamról lehúzni a kendőt, a szél által letört gallyak meg-megütöttek, lábam elé hullva akadályozták amúgy is botladozó lépteimet.

„Mint a vesszőfutás” – gondoltam.
Végre elértem a kaput, és egy váratlan, erős szélroham segítségével, a kert kilökött magából. Vadul dobogó szívemre szorítva kezem, támaszkodtam a kapunak. A megvilágított utca csendes, és néptelen volt. Haragudni kezdtem Jóskára, mert ilyen sokáig elmarad. A szél hidegen nyargalászott, a vékony kendő nem adott elég meleget, fáztam, de elhatároztam nem megyek vissza egyedül a kertbe.

Az utca végén megjelent egy erősen imbolygó alak. Szememet erőltetve próbáltam megfejteni ki lehet? Csak akkor ismertem fel, mikor már a fele utat megtette. A szódás volt, aki az utca végén lakott, ezúttal gyalogosan, részegen. Választanom kellett, a nagy kilengésekkel, szitkozódva közeledő férfi, és a kert között. Tétováztam, hol a férfit, hol a kertet néztem. Az út a kapun túl, sötét, éhes torokkal várta, hogy benyeljen. A szódás is észrevett, döntenem kellett. A közeledő, mocskos szavait hallva, úgy ugrottam vissza a kertbe, mint aki megáradt, kiszámíthatatlan folyóba veti magát, azzal a tudattal, nem biztos, hogy eléri a tulsó partot. Gondolat nélkül, elszántan rohantam, az út felénél elveszítettem egyik papucsom, megtorpantam, de nem mertem visszamenni, hogy megkeressem. Lekaptam a másik papucsot is, és mezítláb szaladtam tovább. Érzékeny talpammal, kavicsokon, letört gallyakon gázoltam át.
Mikor megláttam a házat, nagy megkönnyebbülés fogott el, futásom iramán nem változtatva szinte berobbantam az előszoba ajtaján. Hátam a csukott ajtónak döntve, hosszú percekig kapkodtam a levegőt. Alig nyugodtam meg, máris újabb félelem hasított belém. Az ajtót nyitva hagytam amíg odavoltam, bárki bejöhetett,és elbújhatott a lakásban. Lélegzetem visszafojtva, tolvajként osontam végig a két szobán, kezemmel tapogatva ki a villanykapcsolókat. Nem találtam idegent, és zaj is csak annyi volt amennyit én csaptam.

Lecsillapodtam, újra raktam a tűzre, majd odaálltam az ablakhoz, és a lakás meleg biztonságából néztem a kertet, ami ma úgy rám ijesztett. Kicsit szégyelltem magam. Mikor a türelmetlenségtől hajtva legközelebb megint az ablaknál kötöttem ki, felkiáltottam az örömtől.
– Janó! – Szegő Janó nevetett rám, fémfogai ragyogtak szájában, ahogy közelhajolt az ablakhoz. Vékony, jelentéktelen fiatalember volt, férjem barátja, és egyben munkatársa. Rossz fogait elnyűhetetlen wipla fogakra cserélte egy fogorvos. Tudtam, irántam alázatos, plátói szerelmet érez, vadászta minden pillantásomat, és leste kívánságaimat. Jóskával csak nevettünk rajta, és ő is velünk nevetett, de néha szomorú tekintetébe ütközve, elbizonytalanodtam. Vajon mit érez Janó valójában? Rohantam, hogy ajtót nyissak, de az ajtó előtt nem állt senki.
– Janó! – dugtam ki fejem a nyíláson. – Hol vagy? – válasz nem érkezett.
– Nincs kedvem bújócskázni. – léptem az udvarra – Gyere elő!
Csak addig merészkedtem ki, amíg a lakásban égő lámpák fényköre terjedt…
– Janó! – kiáltottam még egyszer, furcsán elvékonyodó hangon. Harag, és érthetetlen félelem egyszerre kerített hatalmába. Újra bezárkóztam. Alig távolodtam el pár lépést az ajtótól, mikor halkan megkocogtatták. Megfordultam, és nesztelen léptekkel visszamentem, arcomat az ajtó fájához simítva, halkan kiszóltam.
– Janó?
– Én vagyok Margitom. – Jóska hangja fáradtan csengett. Mindig így szólított, mintha tudatni akarná mindenkivel, hogy hozzá tartozom, az övé vagyok.
Megkönnyebbülve, a sietségtől ügyetlen babrálással, végre kinyitottam az ajtót, és boldogan a mellére borultam.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Majd bent elmesélem.
– De Janó is itt van valahol. – ellenkeztem.
– Janó? – Jóska furcsán nézett rám.
– Az előbb nézett be az ablakon, de mire kijöttem eltűnt.
– Csacsiságot beszélsz, Janó nem lehetett!
– De itt volt! – már durcás voltam.
Jóska lefogta izgatottan hadonászó kezeimet – Janó meghalt! – mondta gyengéden - Most jövök a kórházból.
Éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér, csak néztem rá elkerekedő szemekkel.
– Nem... az nem lehet! – suttogtam alig hallhatóan, majd megismételtem kiáltva – Nem lehet! – de belül éreztem, hogy amit mond, igaz.
Sírni kezdtem csendesen, majd hangom a hisztéria magas, ellenőrizhetetlen regisztereibe csapott át, lábaim megroggyantak, ha Jóska nem kap el, összeesem.
Ölbe kapott, bevitt a szobába, lefektetett, ő is mellém bújt. Hosszú idő múlva tudtam csak abbahagyni a sírást. A közelsége megnyugtatott, elcsendesedtem.
– Hogy történt?
– Az irodában lett rosszul, a mentő bevitte a kórházba, tíz óra volt mikor meghalt, anélkül hogy magához tért volna.
Sokáig hallgattunk.
– Eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem – suttogtam magam elé. – Jóska, tudom hogy nem hiszel ezekben a dolgokban, de én láttam Őt,...el kell hinned nekem! – mondtam szinte könyörögve. – Igen... így történhetett – hagyta rám megrendülten. – Valamit látnod kellett, valami egyértelműt, valamit ami annyira hasonlított a valósághoz, mintha maga lenne a valóság. – hangja megnyugtató és elgondolkozó volt. Hálásan átkulcsoltam a nyakát, és fejét mellemre húztam, hogy a fülébe súghassam – Gyerekünk lesz! – Boldogan mozdult volna, de nem engedtem, karjaim, mint valami élő, lágy hurok fogták körül a nyakát, amiből ha akarna sem tudna szabadulni, mert minden moccanásra szorosabban öleltem. Megadta magát, valószínű, hogy elszunnyadt, halkan, egyenletesen lélegzett, én is ellazultam, sodródni kezdtem egy mély, öntudatlan állapot, az álom felé. Nem ébredtem fel arra sem, mikor kínlódva sírni kezdtem, megsejtve, hogy gyenge testemből mint sérült edényből, szivárogni kezd egy alig megfogant élet.

Írta: Zentai Eta
499
magyareszter - 2012. szeptember 07. 19:49:53

Kedves Eta!

Nagyon elvarázsolt, szépen megírt, misztikus történeted. Janó szelleme jött talán a viharos időben elbúcsúzni Margittól. A vége nagyon letaglózott, arra gondoltam, hogy talán gyermekükbe majd Janó lelke fog beköltözni, de ez egy nagyon szomorú végű történet. Gratulálok írásodhoz!!!
Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2012. szeptember 05. 13:49:28

Kedves Eta!

Ez a történet amennyire szomorú, annyira gyönyörű és megható! Őszintén gratulálok hozzá!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

1209
angyalka - 2012. szeptember 03. 16:58:51

Kedves Eta!!!

Történeteddel megfogtál.
Iszonyatosan jól játszol a szavakkal és így az olvasóval is.Olvasás közben durván kirázott a hideg, a vége felé már szinte sietni akartam , tudjam mi a történet vége.
Szomorú, lehangoló történeted nagyon tetszik, mert profi írás.Gratulálok, azt hiszem ,megfogtál vele.Wink
Lehet, hogy visszatérek még hozzád.Wink
Szeretettel . Rozálka
u.i.
Sajnálatos, hogy saját történet, legalábbis én úgy értelmezem.

1403
titanil - 2012. szeptember 02. 15:05:23

Kedves Eta!

Izgalmas és szomorú írást hoztál. Szinte átéltem a történetben szereplő fiatalasszony félelmét, amint a nappali fénynél a szép park sötétben és szélben milyen félelmetes tud lenni.
Elképzelhető, hogy a házaspár elhunyt barátja elbúcsúzott a nőtől.
Nagyon szomorú a befejezés is, ami alig sejtetően adatik az olvasó tudtára, hogy a fiatalasszony elvetélt.
Gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.