Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 1
bigeszab
Zentai Eta: Frontátvonulás (2012. október)
Rossz napja volt. Úgy bámult ki a lakótelepi busz ablakán, hogy a jól ismert házak és terek, csak elúsztak a szeme előtt, mint valami egyhangú, drapp színű kelme, itt- ott kék és zöld villódzással, az ég és föld szineivel. A melegfront, a hőség megviselte. A zsúfolt buszon mintha egy összeszokott, nagy társaság utazott volna, a beszélgetés halk zsongással töltötte be a légteret. Úgy tűnt mindenki ismer mindenkit. Elszigeteltnek érezte magát, kirekesztettnek a busz családias hangulatából. Válása óta partvonalról nézte az életet. Az egyedüllét, a másik hiánya, elveszetté tette, behúzódott csigaházába, zuhanó önbizalma alkalmatlanná tette egy újabb kapcsolatra. Hevenyészett diagnózisát, hogy nem vagyok normális, a valóságos élet kezdte komolyan venni. A lélek bajai pedig párban járnak a testiekkel. Sokat fájt a feje, ma is érezte a közelgő migrént. Végre leszállt, izzadtan, fejében egy idegesítő lüktetéssel.
Jólesően csapta meg a lépcsőház hűvöse. Csak jó legyen a lift! Megelégedetten nyugtázta a felvonó halk zümmögését, mintha fejfájása is szünne. Mire a nyolcadik emeletre ért, előkotorta a lakáskulcsot, de az akadt a zárban, nem fordult el. Albérlője megint benne hagyta a kulcsot. Nyomta a csengőt indulatosan, tusolni akart, behúzni a függönyöket, és aludni. Enni sem fog, ugyis kövér. „Mi van ezzel a lánnyal?” Most már szünet nélkül nyomta a csengőt, zsibbadó bal karjába gyűjtve valamennyi csomagját.
Halk motozás után föltárult az ajtó.
– Végre! – sisteregte, mint a fáradt gőz úgy hagyta el a mérge. A sóhajtásnyi, ablaktalan konyhában lepakolt, és első útja a fürdőszobába vezetett. Megütközve vette észre, hogy lakója még mindig a sarkában van.
– Valami gond van Ica? – sürgetett és közömbös volt a hangja.
– Nóra, itt a fiúm. – kicsit hetykén csúsztak ki a lány száján a szavak – Azt hittem, ma túlórázol. – tette még hozzá.
Az asszony keze önkéntelen mozdulattal fogta össze kigombolt blúzát, és hang nélkül meredt a lányra. Megnézte, most nézte meg először mióta hazajött. Szeme végigfutott a sebtében felkapott otthonka alól kiragyogó testen. Eddig úgy tűnt, lapos, keszeg, hosszú ez a lány. Tévedett, karcsú, izmos, kerek, apró mellű, és fiatal. Arcába nézett, festetlen, pirosra csókolt, nedves ajkak, kicsit riadt, de magabiztos, szürke szempár. Rázta a fejét, kényeskedve vetette sörényét egyik válláról a másikra, mint akinek hosszú a mustra.
– Hát ez valami új. – szólalt meg végre rekedten.
– Elküldjem? – A lány hangja csöppet ellenséges lett.
– Már mindegy... de többet, ide ne! – a mondat végéről az állítmány elmaradt. Értették mind a ketten.
– Majd csendben leszünk. – ígérte a leányhang cinkosan.
– Na menj! – mondta a hangnak, mert nem nézett rá többet. Anélkül is látta, az ajtó rácsukódó fényes hátán, a csillogó csempén, zárt szemhéja mögött, élesen, elevenen.
Mikor pillantása a tükörre tévedt, szinte meglepődött, hogy onnan a saját arca nézett vissza. Egészen közel hajolt, mintha öröme telne apró ráncaiban. Negyvenöt éves, elvált, kicsit kövér, és nagyon magányos. Ma különösen az. Ha a lány egyedül lenne, nem érezné ennyire. Ez a szituáció aláhúzta, felnagyította, eltorzította egyedüllétét. Úgy tervezte hosszan zuhanyozik, szerette a bőrére záporozó vizet sokáig folyatni, fürdetni benne arcát, nyakát. Kimosni a szomorúság marta árnyékokat, itatni pórusait, jóllakatni szomjas bőrét, érezni újra feszülését. E helyett idegesen csutakolta magát, gyűrögette testének redőit.
– Háj, csupa háj. – dünnyögte undorodva. Kis krémet maszatolt magára, pongyolát vett, és óvatosan becsukta a fürdőszobaajtót.
– Hát hülye vagyok én? Én itthon vagyok. – újra nyitott, és nagy ívben belegyintette az ajtót. Nagyot csattant. Összerezzent, ezt sem akarta. Természetesen kéne viselkedni, és képtelen rá. Az egyetlen hely, ahol eddig biztonságban érezte magát, az otthona volt. Most mintha vendég lenne, egy gátlásos vendég.
Kiújult a fejfájása. „Nem veszek be semmit, majd kialszom.”
A súlya alatt meg-megnyekkent a heverő, mire eltalálta a megfelelő pózt. Körülötte a neszek is elültek. Milyen csend van! Úristen, ezek milyen csendben vannak! Megzavartam őket? Vajon miben? – ötlött fel benne, de elszégyellte magát. „Aludni kéne!” Karjával elfedte szemét. „Milyen sima és jó szagú a bőröm.” Könyökhajlatába fúrta arcát, és azt játszotta, csak a kar az övé. Újra érzékelte a csendet, ezért bekapcsolta a rádiót. Holnap megmondja a lánynak keressen új albérletet. Nem retorzió, csak valami megváltozott köztük. Jól megvolt vele, amíg egyenlőségi jelet tett közéjük, hogy a lány jelentéktelen, nem kell senkinek. Mindig otthon ült, tévéztek, olvastak, beszélgettek.
Tanúja volt ez a lány a sok magányos, keserű estének, éjszakának. Elhitette vele, hogy sorstársa, szintén magányos. Hazudott, talán nem is először van itt a fiú. Milyen alattomos! Idegesen fészkelődött, aludni nem tudott, már a rádió miatt sem. Kidobja, holnap kidobja, – egyre jobban belelovalta magát. Esténként, ha a tévében dúlt a szex, sose néztek egymásra, elcsendesedtek, de ő mindig úgy érezte, ez sóvár, éhes csend. Pedig a lány talán éppen jóllakottan emlékezett. Elég volt!
Határozott mozdulattal elcsavarta a rádiót. A másik szobából halk nevetés szűrődött át. Annyira halk, hogy először azt hitte képzelődik. Szinte moccanás nélkül fülelt. Nem tévedett, a lány kuncogását lágy férfihang satírozta.
– Ezek rajtam nevetnek... röhögnek. – ismételte, mintha a szándékosan durva szótól kicsit megkönnyebbült volna. Belső remegés, vacogás kerítette hatalmába, a lába jéghideg lett. Sürgető vágyat érzett aludni… aludni. Felkelt, behozott a konyhából egy pohár vizet. Természetesen mozgott, mintha megfeledkezett volna arról a kettőről odaát. Gyakorlott ujjakkal, csöppet sem kapkodón bontotta ki az első csomag altatót, kis tétovázás után a másodikat, a harmadikat... mind.
– Aludnom kell! – mondta félhangosan, mikor az utolsó kis tasakot is kiürítette. Tenyerét rászorította a pohár szájára, összerázta. Álomturmix. Hirtelen nagy fáradtságot érzett. Talán el is tudnék aludni, futott át agyán. Pillantása a pohárra esett, olyan hűvösen, hívogatóan csillogott, mint a tej. Szomjúságot érzett. Megitta, olyan gyorsan hajtotta fel, hogy csak az utolsó korty után érezte, milyen keserű. Visszafeküdt a heverőre, gondolat nélkül nézte a szobát. Szép, színes, kényelmes. Úgy hordta össze minden darabját, akár fecske a fészkét. Most kirepülni készül a madár. A vékony falon ismét átszökött hozzá a nevetés, de a közelgő álom már jótékonyan szorította fülére a csendet.

Írta: Zentai Eta
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.