Balázsi Pál Etel: Árvaház - HARMADIK TÖRTÉNET (2012. december)
Árvaház /Részletek/

Három évvel, szüleink tragikus halála után, amikor kezdett kialakulni egy megnyugodni látszó családi kép hármunkról, az ősz első hajnalán, Nagymamit magához szólította az Úr. Fáradt szívének egy darabja velünk maradt.
A fájdalommal vegyülő kétségbeesésünk, a minden mindegy, felé vezetett. Az ismeretlen jövő megviselt mindkettőnket. Megfogadtuk, hogy minket semmi és senki nem választhat el. Sírással áztatott imáim, könyörgéseim emberséges megsegítésünkért szóltak.
Voltak, akik örökbe kértek, de külön választva minket. Ilyenkor eszembe jutottak Móricz Zsigmond „Árvácska” című regényének, Csőre, a lelenc kislány sorsa. Maradt az Árvaház.
Mint két, fészkéből kiesett fióka, álltunk öcsémmel a láthatatlan jövő előtt. Álltunk a város Árvaházának bejáratánál, ahol vártak minket.
Az épület régi falai, hideget, ridegséget sugároztak, annak ellenére, hogy példás rend, tisztaság volt a folyosókon, termekben, hálókban. Megborzongtam. Szorítottuk egymás kezét. Valami hiányzott onnan, de mi?
Az intézet, magas, szikár vezetőnője, szürke kosztümben, fehér ingblúzban, fekete félcipőben nyájasan fogadott, elmagyarázta a Belső szabályzatot, majd engem egy nevelőnővel, Öcsit egy nevelővel elvezettetett hálóinkba. Még most is hallom Öcsi hangját – ne hagy el!
A csomagunk Öcsivel, közös volt, így alkalmam volt, hogy láthassam öcsém hálóját, ágyát, és egy kicsit megnyugtassam, egy épületben vagyunk. Megsúgtam, hogy az én szobám száma 213, az ablak mellett van az ágyam. Elrendeztem szekrénykéjében a dolgait, ahonnan édesapánk egyik sála is előkerült. Vele alszom, - addig soha nem vettem észre, hogy nála van, - érzem rajta édesapám illatát. Jól van, magamhoz öleltem, mindketten elsírtuk magunkat. Befért a meséskönyve, rajzfelszerelése táblástól és a sakkja is, amiket, szüleinktől kapott, utolsó, közös karácsonyunkon. Hosszas búcsúzkodás után elváltunk.
Ideje volt elrendezzem én is csomagjaimat. Úgy rendeztem, osztályoztam ruháimat, ahogyan édesanyámtól láttam. Bármit tettem, cselekedtem ők és Nagyi jutottak eszembe. Közben azon tűnődtem, hova tehetném bőrkötésű Naplómat, szüleim utolsó karácsonyi ajándékát. Naplómat szoknyámnak a pántos részéhez dugtam, blúzomat ráhajtottam, rávettem szvetterkémet s felfedezőútra indultam.
Megtudtam, hol vannak a mellékhelyiségek, hány hálószoba van az emeleti folyóson, merre néznek az ablakok. A emeletünk végén padlásfeljárót fedeztem fel. Felmásztam, a szellős, hűvös, félhomályos padlástérre. Nagy tágas padlás. Hallottam a cserepeken búgó galambokat, karmaik kattogását. Helyet kerestem Naplócskámnak, ahol biztonságban tudhatom. A negyedik gerendánál kimozdult téglát vettem észre, üreg tátongott mögötte. Megnyugodtam.
Kinyitottam naplómat a kis ezüst kulccsal, amit a nyakamban levő szívmedálos arany nyakláncon hordok. Az első oldalon ez áll édesanyám írásával:

Szeretettel a szívedben, a HIT és a REMÉNY vezessen utadon
Soha el nem múló szeretettel,

Anyu és Apu

Az én bejegyzéseim:
1976 december 25 , Karácsony első napja

Nevem: Hargitai Klára/ öcsém szerint Kaláli/
Születtem: 1964 július 24-én
Szüleim: István és Katalin
Öcsém : Öcsi, azaz ifj. Hargitai István

Drága Szüleim Angyalkája hozta nekem ezt a gyönyörű Naplót!
Hűséges leszek hozzád, te leszel a legjobb barátnőm!
Ugye megőrzöd titkaim?
………….

Tovább lapoztam, egy-egy oldalnál megálltam, beleolvastam Naplócskámba. Az idő sürgetett. Elővettem tollamat, s a következőt jegyeztem be:

1979 szeptember 25

Bezárult életünk útjának egy darabja. Itt vagyunk az árvaház rideg falai között. Mit rejteget számunkra a jövő? Öcsiért erősnek kell lennem. Fogadom, kicsi öcsikém nem hagylak el soha! Ugye bízol bennem? Megmutatjuk erősek, leszünk, bármi történjen.

Zajt hallottam. Elrejtettem naplómat. Amilyen gyorsan csak tudtam lementem. Az ebédidő is közeledett. Lesétáltam a földszintre, ott már gyülekeztek az éhes szájak, fiúk, lányok. Éreztem, ahogyan figyelnek, megjegyzéseket tesznek. Próbáltam nyugodt lenni, mosolyogni – nem ment. Kezeimmel gyűlt meg a bajom, mit tegyek velük? Tétován álltam az asztalsorok között. Hová, merre? Sokszor hangzott el, mostanában ez a kérdés bennem. Minden szem rajtam csüggött. A szolgálatos nevelőnő hozzám jött – te vagy az új kislány? – igen én vagyok, a 213-ből. Gyere, szólt rám. Ideiglenesen leültetlek, majd megkeressük a végleges helyet.
Szememmel kerestem öcsémet. Szőke göndör hajával mindig kivált a sokaságból. Csak este találkoztunk egy pár percre. Hangja síros volt. Bíztattam – tudd meg, mi erősek vagyunk, úgy ahogyan apu mondta, és azt is tudd, nem hagylak el soha. Bíznod kell, minden rendbe jő.
Este ismerkedtem meg szobatársnőimmel. Tizenegy velem egykorú lány. Bemutatkoztam, röviden elmondtam, miért kerültünk öcsémmel ide Elsőre csak egy pár nevet jegyeztem meg. A mellettem lévő neve Zsófi. Gesztenyehajú, rövidre vágott frizurával, sápadt arcából, mint két fekete golyócska világítottak szemei. Haján fehér pánt. Ő magyarázta el mit, mikor kell tenni, mire kell vigyázni. Felajánlotta segítségét a szekrénykém ajtajának megjavítására, tudja kihez, kell fordulni. Volt két Erzsi, de az egyik kérte, hogy őt Böbének szólítsam, Manci, Gizi, Sárika, Anuca, a többi neve még nem maradt meg.
Másnap felgyorsultak az események. Eldőlt, régi iskolámba járhatok tovább. Ujjé! Öcsi egy közeli általános iskolába került, ami miatt még jobban elkeseredett, mert nem találkozhat régi barátaival. Sajnos keveset lehetünk együtt mi is. Láttam, valami, nyomja a begyét. Ki vele Öcsi, mi a baj? Kaláli, az éjjel bekentek fogpasztával a nagyfiúk, alig tudtam lemosni magamról és végig velem csúfolódnak.
Napról napra, Öcsi búsabb, sápadtabb, mint aki nem alszik eleget, mint aki elbújna a világ elől. Megijedtem – beteg, mi bánthatja, miért zárkózott ennyire magába? Egyik délután, az udvaron a mellettünk elhaladó fiú gúnyosan odasúgta – pisis, s ment is tovább. Megrezzent öcsém, fejét lehajtotta, zokogni kezdett. Ölembe ültettem. Hagytam, hogy sírjon, vártam türelmesen. Nem merek elaludni, félek, hogy ismét bekennek, s aztán nem tudom, miért vizes reggel alattam a lepedő, a pizsamám, s fázom. Megijedtem. Elhatároztam, szólok a nevelőnek. Könyörgött, ne szóljak, mert megfenyegették, ha szól még rosszabb lesz. Kértem aludjon nyugodtan, én ott leszek, meglátogatom. Fájt a gondolat, hogy öcsém fél és megaláztatva érzi magát. Éjszaka felkeltem, leosontam a folyóson a fiúk hálójához. Csend volt. Öcsém összekucorodva aludt, nem volt rajta fogkrém, nem volt vizes alatta a lepedő. Reggel, leszaladtam hozzá. Harsány nevetés hallatszott a hálóból. A kilincs felé nyúlva, valaki megfogta a kezem. Ne tedd! – szólt halkan a velem egyidősnek tűnő fiú. Egy pár napja figyelem az eseményeket, bízd rám. Laci vagyok, nyújtotta a kezét, - Klári, mondtam halkan. Vége lesz ennek az alattomos dolognak. Faképnél hagyott, hirtelen rántással kinyitotta az ajtót. Csend lett.
Laci, hóna alá vette öcsémet. Sakkoztak együtt, tanította, elvitte a könyvtárba, dicsérte rajzait. Öcsém, Laci minden szavát itta, büszke volt barátjára. Visszanyerte önbizalmát. Göndör, szőke hajába sokan belekapaszkodtak, de már szembe, mert állni ezekkel. Egy nagy hepaj után a nevelő úgy oldotta meg az összeütközést, hogy kopaszra vágatta öcsém haját, de elmaradtak a gáncsolások, csúfolódások. Iskolai eredményei javultak.

***

1980 május 13

Közös barátunk van öcsémmel. Laci!
………………………………………….

Hálás voltam Lacinak. Közösen többször találkoztunk, beszélgettünk. Hasonló helyzetben volt ő is, mint mi. Két éve veszítette el szüleit s így került ide. Viselkedésével kitűnt a többi közül. Elmondta, futballozni jár, benne van a város ifjúsági csapatában.
Laci elmondta, hallotta, hogy szavaló versenyeket nyertem, és látta, milyen boldog vagyok amikor táncolok.
Közös baráttal, könnyebbnek tűntek a kellemetlenségek, a szigor veszített hatásából.
A román lányoktól hamar megtanultam a hétköznapi román nyelvet, s a cigányoktól énekeket, s szórakozásból a kártyavetést. Esténként villanyoltás után pianóban énekelgettünk, mesélgettünk. Jó közösség alakult ki a mi szobánkban. Engem arra kértek, hogy meséljek. Olyan is volt, hogy együtt találtunk ki meséket, amiken nagyokat kuncogtunk.
A naplómat szorgalmasan vezettem, kora reggelente a padláson olvastam, írtam. Naplómnak vallottam meg érzelmeimet Laci iránt.

***

1981 február 5

Csak hála-e nem tudom, de mind többször vágyom Laci társaságát, hallgatom szavait, biztonságban érzem magam mellette. Most is egy kicsit gyorsabban ver a szívem. Öcsém nagyon ragaszkodik hozzá.

***

A szigorú rend, a felvigyázók állandó figyelme sem tudta mindig megakadályozni a kicsapongásokat. Voltak, akik titokban cigarettáztak, ittak s talán ezért is voltak lopások. Villámellenőrzéseket tartottak s ilyenkor sokan lebuktak. Az egyik alkalommal Naplómat lent felejtettem a szekrényben a ruhák alatt. Délben már nem volt ott. Vártam a következményeket. Azt hittem az ellenőrök kapták meg. Este a fürdőben a 216. szobából az egyik lány mellém jött s közölte nála van a Naplóm, s úgy adja csak vissza, ha pénzt adok, vagy neki adom a karórámat, másképpen a főnökasszonyhoz viszi. Pénzem nem volt, a karórát Nagyitól örököltem, a Napló a legjobb barátnőm. Mindkettő szívemhez tartózik. Időt kértem reggelig. Álmatlan éjszakám volt, de kaptam egy ötletet. Engedtem a zsarolásnak, csak ne veszítsem el legjobb barátomat és az emléket. Legszebb ruhámat, a hímzett gallérú, kék szövetruhámat, ajánlottam fel, ami nagyon sok lánynak tetszett, s kérték néha kölcsön, amikor ünnepségre mentek. Elfogadta. Ezek után még jobban vigyáztam Naplómra.

***

1981 június 20

Laci sikeresen felvételizett. Tiszta szívemből örvendek a hírnek.
Hiányozni fog nekünk! Megígérte, hogy ír és meglátogat minket.
--------------------------------------------
A Karácsonyok számunkra, akik a bentlakásban maradtunk silányak voltak, még fenyőfánk sem volt, csak fenyőágakat szedtünk, színes papírokkal, almával, dióval díszítettük, karácsonyi énekeket énekeltünk, de így is boldogak voltunk. Egymásnak ajándékokat készítettünk, Öcsitől, hetedikes korában olyan szép karácsonyi festményt kaptam, amit még most is szobám falán őrzök.

***

1982 január 1

Az idén nagykorú leszek. Érettségizem. Merre tovább? Szeretteink gondoskodnak rólunk. Magyar irodalom szakos tanárnőm a néprajzkutatói munkát, vagy a színészetit ajálja. Még nem tudok dönteni.
Öcsi, rajztanára javaslatára képzőművészeti középiskolába megy. Büszke vagyok rá!
Laci, a barátunk elsőéves egyetemista sport és angol szakon. Alig várjuk a délutánt, hogy találkozhassunk!
BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK!

***

Kaláli, aki ma már ő is nagymama, eddig jutott a Napló forgatásával, s emlékeivel, majd holnap tovább lapoz. Későre jár, de még bejegyzi:
2011 december 23
Karácsony hete. Megérkeztek az unokák, elszállt a magányos csend, nyugalom, de annál nagyobb a vigasság. Még a képek is táncolnak a falon. Jókedvű össze-visszásság uralkodik a házban.
Este, pillanatok alatt kiüresedtek a tányérok, bögrék, s a kalácsból, még egy madárnak való morzsa sem maradt.
Az elalváshoz, csak Laci és Kaláli puszija kellett.
1403
titanil - 2012. december 13. 18:38:28

Kedves Tollforgató!
Nagyon tetszett különlegesen megírt történeted. Az írás szereplője egy erős akaratú lány, akinek jól alakul az élete.
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.