Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Nyári zápor (2012. december)
A kempingbe érve alig várták, hogy lepakoljanak és irány a víz. Harmincnyolc fokos hőségben izzadtak a városban napok óta. Este úgy döntöttek, hogy leruccannak a Velencei tóhoz. Zsuzsa tudta, hogy Tamás véletlenül találkozhat az apjával, közös ismerőstől hallották, hogy minden évben itt tölti az egész nyarat. Nem is lepődött meg, mikor később lángosért állt sorba és meglátta. Fürdőnadrágban, hóna alatt egy kilós kenyérrel ment a betonjárdán a kabinok felé. Ők a másik irányban lévő csúszda közelében találtak, egy félig árnyékos helyet. Elég nagy ez a terület, nem törvényszerű, hogy találkozzanak, rendezte le magában a kérdést.
A leterített pléden pihent, képes újságot lapozgatott, de nem kötötte le figyelmét.
A nyaralóhelyet élvezők színes kavalkádja inkább szórakoztatta. Időnként felnézett az égre, a napsugarak elé folyamatosan felhők furakodtak, de nem bánta, legalább nem égnek le.
A hirtelen jött eső viszont bosszantotta. Pont ma kell esnie, mikor rövid időre, sikerült végre elszakadni munkájától? Szerencsére csak egy kis nyári zápor szemtelenkedett a strandolókkal. Néhány perc múlva el is állt. Sosem értette, miért rohannak eszeveszetten az emberek, ha szemerkél az eső, mikor úgyis tetőtől talpig csuromvizesek? Ahogy szürkébe öltözött felhők úsztak fejük fölé, már jöttek kifelé a tóból, vagy a partról szólongatták a gyerekeket, akik persze nem akarták meghallani a hívó szót. Némelyiküket erélyesen kellett kitessékelni, egy apuka például hat-nyolc év körüli fiaival küzdött. Az izmos, nagydarab férfi a meggyőzés legegyszerűbb módját választotta, egyik karjára az egyik, másik karjára a másik rakoncátlant kapta fel, és indult határozott léptekkel a büfék biztos fedele alá. Zsuzsa elmosolyodott a jeleneten, aztán ismételten fiát kereste szemeivel. Az előbb még fiatalokkal látta a vízben, éppen elköszöntek egymástól. Mint később kiderült, véletlenül, általános iskolai régi haverokkal találkozott. Kézen álltak, hangoskodtak, kakaskodtak, fejeltek, hogy imponáljanak a két bikinis lánynak, akik beálltak közéjük labdázni.
Tamás is kijött a vízből. Az apjukkal birkózó fiúk őt is megállították, egészen megfeledkezve magáról bámulta őket, még akkor is, mikor már rég ott sem voltak. Közben az újból kisütő napsugarak hatására a strandoló közönség szállingózott vissza előbbi helyére. A fiú tétován lépdelt oda anyjához. Látszott, hogy valami nyomja a lelkét, végre megszólalt:

- Lehet, hogy itt van?
- Láttam.
- Én most odamegyek hozzá.
- Minek?
- Kíváncsi vagyok, egyáltalán megismer-e?
- Mi van, ha igen, mi van, ha nem?
- Tisztázni akarom! Vegye már tudomásul, hogy a világon vagyok!
- Biztos tudja. Csak magadat bántod miatta.
- Nem érdekel!
- Mit fogsz mondani?
- Bízd csak rám, majd kitalálom.
- Elkísérjelek?
- Nem, majd én elintézem.
- Itt várlak.
- Ne aggódj!

Felkapta a földről övtáskáját és határozott léptekkel indult abba az irányba, ahol tizennégy éve nem látott apja lehetett. Zsuzsa érezte, hogy ez egyszer meg fog történni, bár titokban azzal áltatta magát, hogy Tamást nem foglalkoztatja a kérdés. Féltette a csalódástól. Néha értelmetlenül ostorozta magát, bár annak idején együtt vállalták a gyereket, sőt a férfi boldognak látszott, hogy apa lesz, mégis bűntudata volt. Az ő naiv elképzelésére fogta az okot, hogy fiának nincs apja. Otthon nem beszéltek róla szinte sohasem. Nem került szóba. Ha a gyerek nagyritkán kérdezett róla, tárgyilagosan válaszolt. Nem font babérkoszorút az apa feje köré, de nem is szidta. Három éves múlt, mikor utoljára elvitte néhány órára, azóta sem tartásdíjat nem fizetett, sem meg nem látogatta, egyáltalán nem érdeklődött iránta. Igaz, ő sem erőltette. Tizennégy karácsony, születésnap, névnap, húsvét és iskolai szünetek, betegségek, bánatok, örömök, sikerek, amik nélküle történtek. Tamás anyjának sem mesélt róla, hogy mindig fájó szívvel hallgatja osztálytársai élménybeszámolóit, akiknek szintén elváltak a szülei, de édesapjukkal találkoznak, ajándékokat kapnak, nyaralni viszi őket. Csak ő hallgat olyankor.

- Mond neked ez a név valamit? – tartotta a kerékpár előtt guggoló férfi arca elé személyi igazolványát.
- Ki…mi… - hebegett a kérdezett rámeredve az okmányra, miközben lassan, tétován felállt, hogy jobban szemügyre vegye a fiút. Még mindig nem kapcsolt, csak bambán bámulta az ismeretlen sihedert.
- Tudod ki vagyok ugye?
- Persze… persze… - nyögdécselt, idegesen, nagyokat nyelve.
- Tizennégy éve nem találkoztunk.
- Anyád nem engedte, hogy lássalak – vádaskodott, amint visszanyerte lélekjelenlétét.
- Na, persze – bólogatott a fiú. Egy-két kabinszomszéd kíváncsian tekintgetett feléjük.
- A fiam – szólt oda.
- Szeretnék beszélni veled.
- Gyere, üljünk le, meghívlak – nyúlt táskájába, kivéve belőle pénztárcáját. A kocsma felé haladva folyamatosan nézegette, méregette.
- Szép szál legény lett belőled. – A fiú nem válaszolt, csak elhúzta a száját.
- A fiam – ismételgette a csaposnak, s néhány ismerősének, a hosszú fa asztalnál, ahová ők is leültek. – A fiam. – Maga elé tette a korsó sört, Tamásnak egy pohárral kért.
- Gondolom, tanulsz még?
- Igen, harmadikos gimnazista leszek ősszel.
- Anyád…
- Nem érdekel! – hajolt apja arcába, hangját felemelve, az asztal fölött. – Ezt hagyd abba! Erre nem vagyok kíváncsi. Lezártam.
- Akkor mit akarsz velem megbeszélni?
- Adok neked még egy esélyt. Lejönnék hozzád nyaralni, ide egy hétre. Szeretnélek megismerni.
- Jó, gyere, én eddig is örültem volna, ha találkozhatok veled, de tudod… - a fiú pillantása elvette a kedvét tőle, hogy folytassa. Lassan, egymás szemeiben kutatva válaszok után, kortyolgatták a hideg italt.

Visszakísérve apját, a kabin ajtaja elé épített sátorban egy fekete, rövid hajú, középkorú nő ült és csodálkozva nézett rájuk.

- Tamás, a fiam, Erzsike, a barátnőm – mutatta be őket egymásnak.
- Örülök – mosolygott erőltetetten az asszony kezét nyújtva az égből pottyant gyerek felé.

Akkor már Zsuzsa is ott állt tőlük néhány méterre. Nem bírta tovább türelemmel a várakozást.
A férfi kitett az asztalra egy ötezer forintost, körbeforgatta szemeit, meggyőződve róla, hogy többen is látják „nagylelkűségét”, könnyes szemekkel tolta a fiú felé.

- Ezt tedd el! – Tamásnak kedve lett volna erre azt válaszolni, hogy egy hétjegyű számmal tartozik pontosan neki, de elvette a pénzt és viszonozta búcsúzóul apja ölelését.

Hazafelé a kocsiban csak néhány szóval számolt be róla, hogy mi történt. Az út nagy részét szótlanul tették meg, mindkettőjüket saját gondolataik kötötték le.
Szombaton reggel az utazótáskába pakolt ruhaneműkkel, és persze zsebpénzzel ellátva érkezett a tóhoz. Anyja lelkére kötötte, ha bármi probléma adódna, telefonáljon, azonnal érte jön.
Az első két-három nap viszonylag zökkenőmentesen telt el. Erzsike, aki addig, míg ő nem csatlakozott hozzájuk, hetek óta egyfolytában ott nyaralt, arra hivatkozva, hogy édesanyja beteg lett, ápolnia kell, lelépett. Tamást ez sem érdekelte, legalább kettesben lehet az apjával. Mikor Zsuzsa telefonált még látszólag minden rendben volt. „Apával úsztunk”, „Apa megtanít szörfözni”, „Apával kártyáztunk”, „Apa főzött a bográcsban”. Összeszorult a szíve, hogy fia mennyire ki van éhezve még az „apa” szóra is.

Talán a negyedik, együtt töltött napon, a férfi rosszkedvűen ébredt. Reggelijét, a két üveg sört is kedvetlenül iszogatta, egész reggel morgolódott, aztán elkezdte ide-oda dobálni a serdülő gyerek szanaszét hagyott ruháit.

- Elrámolhatnád a holmidat! Otthon is ilyen rendetlenséget szoktál csinálni?
- Te meg ne igyál annyit!
- Semmi közöd hozzá.
- Több van, mint gondolnád.
- Igen, micsoda?
- A sörök árából esetleg a gyerekedre is költhetnél.
- Arra költöm a pénzemet, amire akarom!
- Te nem vagy apa, csak egy önző alak.
- Ezt biztosan anyádtól hallottad.
- Neki ehhez semmi köze.
- Add meg a tiszteletet!
- Kinek? Neked?
- Anyád ellenem nevelt! – A fiú felugrott, megmarkolta pólóját a nyakánál, úgy sziszegte az arcába.
- Ha még egyszer kiejted a nevét a szádon, a kés a hátadban áll meg! – A férfi döbbenettel vegyes félelemmel bámult rá. Nem tudta mit válaszoljon, ha egyáltalán van erre valamilyen válasz? Ahogy engedett a szorítás hátra lépett, majd leroskadt az asztal melletti székre. Mint egy mankóért nyúlt a rekeszben a következő sörért. Gyakorlott mozdulattal kinyitotta és mélyen meghúzta. A szomszédtól kapott pálinkából is töltött, egy teli vizespohárnyit felhajtott belőle. Aztán rá sem nézve a lázadóra, fogta szörfdeszkáját és elindult a tó felé.

Egy apró szellő sem kóborolt arrafelé, ezért visszavitte a szörföt a helyére. Beúszik a nádasig, határozta el. Óvatosan, bizonytalanul lépkedett le a vaslépcsőkön, már dolgozott benne az ital. Testét átforrósította kívülről az erős napsugárzás, belülről a szesz, az utolsó lépcsőfokról belevetette magát a hűsítő habokba. Mikor újra talajt ért a lába, néhány lépést tett előre, hogy ráfeküdjön a vízre, s úszva haladjon előre, de megtántorodott. Azt hitte csak egy iszap buckára lépett, ezért megpróbált kiegyenesedni, de merev testtel vágódott előre. Egy pillanat alatt történt, artikulálatlan hang hagyta el a torkát, majd élettelenül elmerült. Szerencséjére a fiú már utolérte. Nem tudta mi történt, csak azt, hogy baj van, segítenie kell az apjának. Gondolkodás nélkül, néhány karcsapással ott termett, ahol az imént elmerülni látta. Lebukott a víz alá, s ahogy tapogatódzott, keze bele is ütközött a mozdulatlan testbe. Gyorsan felrántotta, amennyire erejéből tellett és húzta felfelé, hogy mindketten felszínre kerüljenek, levegőhöz jussanak. Nem tudta, hogy apja él-e, csak reménykedett benne. A tó szélénél nézelődők közül többen felfigyeltek rájuk, valaki hívta az ügyeletről az orvost. A parti fűre cipelte a tehetetlen testet, rögtön elkezdte masszírozni mellkasát a tenyerével, majd hasra fordította, hogy a víz, amit biztosan nyelt, kikerüljön a tüdejéből. Televízióban látott ilyesmit. A megmentett végre öklendezni kezdett, valamennyi víz ki is folyt a száján, de az időközben odaérkező orvost nem nyugtatta meg. Valami komolyabb bajra gyanakodott, ezért telefonált a közeli kórházba. A mentőorvos szívrohamot állapított meg. Az elfogyasztott alkohol hátráltatta, hogy a helyszínen stabilizálni tudják állapotát, de mindenképpen, sürgősen kórházi kezelésre szorult. Mire hordágyra tették, hogy elszállítsák, már egész kis csődület támadt a mentőautó körül. A két betegszállító akkor nézett körbe, hogy ki fogja elkísérni a férfit?
Szükség lenne az irataira.

- Hol van, aki kimentette? Ismeri valaki ezt az embert? - fordult a bámészkodók felé
egyikük.
- A fiam… a fiam… - hallatszott a halk nyöszörgés a mentőautó belsejéből.
- Itt van a fia? Ki az? – nézett ismét körbe a mentős, de senki sem jelentkezett.

A kavarodásban észre sem vették, mikor ment el a fiú.

Tamás a strandot lezáró kapun kilépve, maga mögött hagyta meghiúsult reményeivel együtt a gyermekkort.
Az eső szemerkélni kezdett.”Csak nyári zápor, mindjárt eláll” gondolta, felpillantva a lassanként tovatűnő, komor fellegekre, ahogy haladt a vasútállomás felé. Időnként, meg sem állva, gépies mozdulattal törölte le arcáról, esővízzel keveredett könnyeit.

Írta: Csató Gáborné/Magyar Eszter

Budapest, 2012-11-09
499
magyareszter - 2012. december 15. 19:21:49

Kedves Judit!

Köszönöm nagyon megtisztelő véleményedet, örülök, hogy tetszett a nem szívderítő téma. Úgy gondolom én is, hogy sajnos sok a valóságtartalma. Rengeteg a széthullott család, és persze ilyen is előfordul, hogy valaki egyáltalán nem kíváncsi a saját gyerekére. Ebben az esetben ezt jellembeli hibának tartom és úgy gondolom, hogy megérdemli, ha egyedül marad a saját, beteges önzőségével. Nagyon tetszett a "kedves sperma donor" megfogalmazásod, pontos meghatározás, teljesen egyetértek vele.
Örömmel olvastam értékes hozzászólásodat!
Sok szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2012. december 14. 17:31:28

Kedves Eszter!
Már elolvastam az alkotásodat, amikor felkerült, de akkor nem értem rá hozzászólást írni. Most elolvastam újra, és még jobban tetszett!
A második olvasásnál döbbentem rá, hogy az anya azért vitte oda Tamást /mehettek volna más helyre is/, mert tudta, hogy a fia "apa hiányos". Rendbe akarta tenni a fia lelkét, azt akarta, hogy egyedül jöjjön rá, hogy nem veszített semmit, sőt inkább nyert azzal, hogy a "kedves sperma donor" nem élt velük.
A sima, olvasmányos felszín alatt nagy, és szomorú igazságok örvénylenek. Sok elvált férj a volt felesége iránti bosszúból nem fizet gyerektartást, nem vesz részt a gyereknevelésében, a láthatással is csak akkor törődik, ha a feleség nem akarja /mert bántalmazta a gyereket, aki retteg tőle/.

Nagyon jól érzékelteted, hogy mennyi átszomorkodott időszak volt azért ebben, mert az anyát és Tamást is mindig bántotta, hogy sok mindent nem kaphatott meg, amit a vele egykorúaknak olyan természetes volt.
Nagyon remekbe szabott alkotásod ez is!
Gratulálok!

Judit

499
magyareszter - 2012. december 05. 19:46:14

Kedves Zsófi!
Nagyon örülök, hogy elolvastad a történetet és persze külön öröm, hogy tetszett. Ez a történet régóta forgott a fejemben, igazából már évek óta, de mindig elhessegettem a gondolatot, nem akartam megírni, míg végül rászántam magam. Köszönöm kedves szavaidat, megtisztelő véleményedet. Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2012. december 05. 19:36:11

Kedves Klári!
Örülök, hogy tetszett a történet. Sajnos valóban léteznek ilyen apák és persze anyák is, akik nem törődnek a gyermekükkel. Sajnálom én is a fiút, hogy továbbra is hiányozni fog az apja az életéből, hiába kereste meg, hiába adott még egy esélyt neki, s reménykedett, hogy kedvezően alakul a kapcsolatuk.
Köszönöm, hogy olvastál, véleményeddel teljesen egyetértek. Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2012. december 05. 19:29:56

Kedves Titanil!
Köszönöm, hogy olvastad a történetet. Sajnos manapság megtörténhet, hogy egy férfi nem fizet tartásdíjat, esetleg nincs is munkahelye. Egyetértek veled, a férfi valóban elszúrta az utolsó esélyét is.
Sok szeretettel Eszter

2952
bruxinelli - 2012. december 04. 17:49:09

Kedves Eszter !
Nagyon tetszik a bevezető rész. Nincs hosszúra nyújtva, mégis részletes. Az azt követő párbeszédnek a felépítése azért tetszik, mert a hangulata is fokozatosan erősödik, úgy ahogyan egy rövid pillanat alatt megváltozik a szereplők jelleme is.
Körültekintően megírt írásodat élmény volt olvasni.
Szeretettel gratulálok, Zsófi

3220
nyulfirka - 2012. december 04. 15:37:53

Kedves Eszter!

Nagyon tetszik a történet. A fiúnak meg kellett ismernie az apját ahhoz, hogy férfivá érhessen. Mint mindig, most is nagyon jól fogtad meg a lényeget, a fiúnak farkasszemet kellett néznie az igazsággal ahhoz, hogy tovább léphessen. A felnőtté válás ritkán zökkenőmentes. Sokszor olyan szomorú, mint ennek a fiúnak az esetében is. Tanulságos történet. Minden gyermekét elhanyagoló apával elolvastatnám.
Szeretettel: Klári

1403
titanil - 2012. december 02. 15:47:07

Kedves Eszter!
Érdeklődéssel olvastam szépen fogalmazott írásod, és szinte láttam a strandot. Elgondolkodtató, hogy milyen sok férfi választja gyereke nevelése helyett a szabadságot, az italozást, és nem fizet gyerektartást. A válás nem azt jelenti, hogy tovább nem kell a gyerekéről gondoskodni. A történetedben szereplő férfi igencsak elszúrta az utolsó esélyt.
Tanulságos és szomorú írásodhoz gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.