Edwin Chat: Szenteste egyedül
Nem vártam meg a reggelt, vagy a délelőttöt. December huszonharmadikán amint elmúlt éjfél, álltam is neki feldíszíteni a fát. Mindig is szerettem a karácsonyt, a telet, a havat. Gyermekkorom csodás karácsonyai, téli estéi a mai napig elevenen élnek szívemben. Soha nem kaptam drága ajándékokat, de mégis tudtam örülni. Még hittem, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, és az ajándékot. Egyszer egy Szenteste délutánján nem akartam aludni. Persze kellett, volna, hogy szüleim ez idő alatt fel tudják díszíteni a fát. Édesanyám azt mondta, ha nem alszok, szól a krampusznak, hogy vigyen el. Azonnal szófogadó gyerek lettem. Lefeküdtem, elaludtam. Mire felébredtem, ott pompázott a fa, alatta az ajándékokkal. Egy villanyvasutat kaptam. Egy mozdonyból, és két bányászcsillés kocsiból állt a szerelvény, narancssárga csillékkel. A sínt csak kör alakban lehetett összerakni, és a szerelvény csak így tudott száguldani, körbe-körbe. De ez nem szegte kedvem, sőt, nagyon is örültem, és minden nap reggeltől estig játszottam vele.
Egy másik karácsonyon egy kis zsebrádiót kaptam. Az volt a mindenem. Minden este, mikor lefeküdtem, oda tettem a fülem mellé a párnára, és azt hallgatva aludtam el. Teljesen mindegy volt, milyen műsort sugároztak, én hallgattam a rádiót. Örültem neki, és szerettem.
Minden szép, és jó dolog elmúlik. Most itt vagyok, a kisgyerekből felnőtt lett. Egy magányos felnőtt. A fát még éjjel feldíszítettem, aztán lefeküdtem aludni. Későn ébredtem, de teljesen mindegy, semmi különös dolgom nincs az unatkozáson kívül. Tegnap takarítottam, vasaltam. Ünnepi menü nincs, mivel nem tudok főzni. Számomra a karácsony már olyan, mint az év bármelyik napja. Ennek ellenére még mindig szeretem, csak ne lennék egyedül. Délelőtt voltam boltban, vettem egy zacskó pilóta kekszet, hogy sütemény helyett legyen itthon valami. Néztem az embereket, mindenki a párjával ment valahova. Talán rokonokhoz, vagy boltba. Láttam olyan párokat is, akik a parkolóban együtt tisztították meg autójukat a hótól. De jó nekik, gondoltam. Ők nem magányosak. Őket ma este is körülöleli majd a szeretet, átadják egymásnak az ajándékokat, és ha eljő az idő egymást átkarolva alszanak reggelig.
Évközben valahogy elvagyok, de ilyenkor, karácsonykor talán minden ember kicsit érzékenyebb a kelleténél, én is. És figyelmesebb is. Jobban odafigyelünk egymásra, és az ünnepi jókívánságot, nem megszokásból, mondjuk, mert úgy kívánja az illem, hanem őszintén, szeretetből.
Áll a karácsonyfám. Szép lett. Világítanak rajta az apró izzók. Kár, hogy csak én tudok gyönyörködni benne. A magány nem élő személy, őt nem érdekli az én ünnepi fám.
Megvolt az ebéd, délután fél kettőkor. Két szelet rántott hús, kenyérrel, majonézzel, csalamádéval. Finom volt. Ezzel ki is merült az ünnepi menü, legközelebb majd holnap délben eszem.
Lassan sötétedik. Az egyik internetes portálon megnéztem egy videót, Mr. Bean karácsonyát. Ez adta az ötletet. Megírtam néhány karácsonyi képeslapot, magamhoz vettem őket, majd kiléptem a lakásból, és az ajtót becsuktam magam mögött. A kis levélbedobón bedobtam a lapokat, majd visszajöttem a lakásba. Örömmel vettem észre a lapokat a földön, és határtalan örömmel néztem meg, olvastam el őket, mintha nem magamtól, hanem tényleg valaki mástól kaptam volna.
Eszembe jutnak a barátok, akikkel együtt nőttem fel. Megnősültek, családot alapítottak. Megteremtették a meleg, családi fészket, egzisztenciát. Ők most biztosan boldogan, örömmel készülődnek a párjukkal. A gyerek már alszik, és ők közösen díszítik a fát, ahogy anno az én szüleim. Szintén eszembe jutnak, és nem csak karácsonykor, azok a személyek, akik már nem lehetnek itt. Az elhunyt barátok, osztálytársak, rokonok, és drága édesanyám. Aki teljesen mindegy hány is volt, neki minden bizonnyal mindig az a kisgyerek maradtam, aki hatévesen ott játszik a szőnyegen a villanyvasúttal, ami körbe-körbe száguld. Érzem, hogy megremeg a gyomrom, szemeim égni kezdenek, majd telefutnak könnyel. Tartom magam, bár felesleges. Büszkeségem rég nincs, talán soha nem is volt. Egyedül vagyok, senki nem lát, nyugodtan sírhatok. Sikerül is. Nem bánom, így valamelyest megkönnyebbül a lelkem.
Számadást végzek magamban arról a néhány évtizedről, amit eddig éltem. Jó volt, bár tarkítja nem kevés sötét folt, rossz, kellemetlen emlék is. De hát szerintem mindenkinek van ilyen, nem csak nekem. Ha belegondolok, nekem is van minden. Egy szerető párom, gyermekem, egy boldog kis család, ugyanúgy, mint a barátaimnak. Annyi különbséggel, hogy náluk ez valóság, nálam meg csak képzelet, csak egy álom. Egy elérhetetlen álom. És úgy érzem, ha eddig nem teljesedett be, most már nem is fog.
Fáradt vagyok. Testem, lelkem egyaránt elfáradt. Belefáradt a több évtizedes szomorúságba, a sok szenvedésbe, a boldogság mellőzésébe, és a magányba. Szeretem, imádom a karácsonyt még így is, de már fáj az élet. Pihenni szeretnék, nem érezni semmi rosszat, azt szeretném, ha kellemes meleg, öröm, boldogság venne körül, mint a karácsonyt is. És szeretném, ha itt lennének most velem azok, akik annyira hiányoznak. De mivel ők nem tudnak eljönni hozzám, úgy hiszem, nekem kell mennem hozzájuk.
Kimegyek a konyhába, a kredencben van néhány dobot gyógyszer. Nem tudom milyenek, és azt sem, hogy mire valók. Nem is érdekes, az én bajomra tökéletesen megfelel. Öt kis fehér, henger alakú, műanyag dobozkát találok. Sorra felbontom őket. mindegyikben van pár szem. Megfogom a korsót, amiből szebb napokon teát ittam, és megtöltöm vízzel. A megárvult tablettákat a kezembe öntöm. Mikor minden kis műanyag doboz kiürült, egy gyors mozdulattal a számba teszem őket. Megiszom rá a korsó vizet, majd visszamegyek a szobába. Nem tudom, mennyi időm van hátra. Előveszem volt szerelmem fotóját, aki jó néhány hónappal ezelőtt hagyott el, egy másik férfi miatt. Könnyes szemekkel csókolom meg a fotót, egymás után többször is, majd a karácsonyfa alá helyezem, nekiállítva a fa tartójának. Még pár másodpercig nézem a fotót, és a fát. Sírva, némán, magamban búcsúzom a nőtől, akit még mindig szeretek, és karácsonytól.
Kikapcsolom a mobiltelefonomat, és elfekszem az ágyon, magzat pózban. Szemeim lecsukódnak, és szeretnék elaludni, mint kisgyermek koromban, nehogy elvigyen a krampusz.
Ébren vagyok, de eltűnt a szoba, a karácsonyfa, és a fotó is. Egy alagútban állok tétován, ami zord belseje ellenére abszolút nem ellenszenves. A végén csodálatos, hatalmas, erős fény ragyog. Néma minden, de érzem, hogy a fény hívogat. Gyomrom ismét megremeg, érzem, hogy körülvesz a szeretet, és kellemes melegség. A fényben édesanyám alakja rajzolódik ki. Fiatal, és szebb, mint valaha. Lágy, édes hangja szelíden szól felém. Egy lapos dobozt tart kezében, melyben villanyvasút van. Egy mozdony, és két bányászcsillés kocsi, narancssárga csillékkel. Arcom ragyog a boldogságtól, ajkaim széles mosolyra húzódnak, és türelmetlen léptekkel elindulok a fényre.

VÉGE.

Írta: Edwin Chat

2012. december 24.
2135
mami - 2012. december 28. 09:44:56

Kedves Edwin!
Az előttem szólók már mindent elmondtak. Gratulálok. Sikerült megint a géphez szegelned.
Szeretettel: Jártó Róza

277
farkas viola - 2012. december 28. 06:22:30

Kedves Evwin!
Még jó, hogy itt a végén látom a válaszodat, így sikerült a könnyekig meghatnod, azután kijózanodnom.
Fantázia lenne, amit leírtál? De hisz ez valóság! Rám legalábbis igaz. Kitűnő írásod nagyon tetszik, el is találtál vele, mert én most is egyedül voltam/vagyok, mint mindig.
Szeretettel gratulálok, Boldog Új Évet kívánok és még azt is, hogy soha ne legyél egyedül: Viola

48
Edwin Chat - 2012. december 26. 14:27:09

A villanyvasút igaz, minden más fantázia. Köszönöm szépen mindenkinek a hozzászólását.

Edwin Chat.

3300
kandracs roza - 2012. december 26. 12:01:19

Kedves Edwin!! nem tudhatom magadról írtál-e vagy írói képzelet.De szép-szomorú-igaz...boldog ünnepeket kívánok s nem vagy egyedül. Lexirózsa

1403
titanil - 2012. december 25. 20:28:34

Kedves Edwin!
Együtt érzően írtál egy emberi érzésről, a magányról, amit mindig nehéz elfogadni, de karácsonykor különösen. Ilyenkor furcsa gondolatok is eszébe juthatnak a magányos embereknek.
Kellemes karácsonyt kívánok!
Szeretettel: Titanil

1423
Jega - 2012. december 25. 14:15:55

Nincs vége! Két nap múlva becsönget a szomszéd, megkérdezni, hogy mi a fene van velem, mert nem söpörtem el a ház elől a félméteres havat, ami az ünnep alatt leesett. Kénytelen volt ellapátolni, de azért kíváncsiságból megnyomta a csengőt. Nincs semmi bajom kedves szomszéd, csak figyelmetlenségből kevés gyógyszert vettem be, így azután jól kialudtam magam az ünnepek alatt.
Bocs a folytatásért. Boldog karácsonyt Jega Ibolya

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.