Balázsi Pál Etel: Így kezdődött
Hajnalban arra a furcsa érzésre ébredtem, mintha, megállni képtelen körhintán ülnék. Szempilláim alól lesek ki. Elmosolyodom. Milyen furcsaságokat álmodik az ember. Felülök, illetve felülnék, ha nem forogna velem a világ. Behunyom szemem, nem forog a világ – kinyitom – forog. Bátorság! Bíztatom magam. Ki kell menjek folyóügyet intézni. Gyorsra kapcsolok, hiszen ez csak egy álom utáni állapot lehet. Felülök, feltápászkodom, de jaj, állva gyorsul a körhinta.
Megkapaszkodom az állólámpába, nekidőlök a falnak, araszolok. Minden felém jön, nekem ütközik s fáj. Bólogató Jancsiként haladok, nyakam nem bírja üres koponyám. Nekicsapódok a hűtőnek, az ajtófélfának, kis szerencsével, nem esek fejjel a fürdőkádba.
Mosolygom. Most már értem milyen lehet csiccses állapotban lenni. Macskamosdásomat, fejemmel kétszeri csaphoz ütődéssel sikeresen elvégzem. Szédülök, hányingerem van. A ringispír /körhinta/ forog, velem együtt.
Úgy jövök vissza, ahogyan kimentem. Hanyatt fekszem, párna nélkül, s láss csodát – nem forog a világ, nem forgok én se. Megnyugszom, hiszen nem lehet nagy baj, semmi olyat nem tettem, amiért körhintával büntessenek. Aha, de kik? Már nem mosolygom, vigyorgom. Arra gondolok, akik feltettek, azok le is vesznek.
Férjem arcán látom a megdöbbenést. Én meg csak mosolygom, s mondogatom: helyre jövök!
Kivisz a fürdőbe. A fürdőkádban ülve, mély fejhajlással bólogatok, zuhanyozom, mert, ha a kádban víz lenne, belefulladnék. Remélem megáll a hinta, de ő nagyon megmakacsolta magát, vagy a kezelője ott felejtett?
Megjön a mentő. Menni kell, de nem minden áron és nem akárhol. A lépcsőház korlátja állandóan utamba áll és különleges mutatványokra késztet. Lábaim rogyadoznak, szédülök, mosolygok. Mindenkit bíztatok, semmi bajom, s ha van, helyrejövök.
Gyerekkoromból ismerős orvos vizsgál, kérdez, hümmög,fejét csóválgatja, furcsa, nagyon furcsa. Nem engednek haza, befektetnek. S én mosolygok.
– Tetszik a hozzáállása: mosolyog, a közérzete jó!
– Igen, mert meg akarok gyógyulni!
– Szeretem, aki így gondolkodik! Már a mai nap elvégezzük az analíziseket, felvesszük a személyes adatokat s arra kérem ne kelljen fel az ágyból csak segédlettel a baleset elkerüléséért. Tolókocsit kap.
– Haladás – jegyzem meg viccesen. Ezt is kipróbálom.
Egyedül maradok egy nagy korteremben. Fehér hűvös falak, vaságyak, jellegzetes korházi szag s egy útját tévesztett méhecske kering felettem. De jó neki, csak zümmögve röpdös, s mivel nem érzi rajtam a virágok illatát s közben megtalálja a szabadulás ablakát, otthagy.
A hírtelen csend zavarni kezd. S ebben a csendben egyedül én maradtam. Hát, ha már csak én vagyok, magamra gondolok. Furcsállom ittlétemet. Este nyugodtan lefekszem, reggel ringispíren ébredek, de még mindig a jobbik eset, mosolyodom el, most meg itt vagyok. Elmélkedésemet, nővérke zavarja meg.
– Vizsgálatokra írták elő, segítek felkelni és a tolókocsiba ülni – mondja kedvesen
– előre is köszönöm a segítséget, mosolygok rá.
Végig gördülök a folyóson s a felvevő szobában találom ismét magam. Lefektetnek s ott ismét megnyugszom. Úgy érzem magam mint aki felszáll–leszáll a körhintáról.
Következnek a kérdések: név, születési adatok, családi helyzet, férj, gyerek, magasság, súly, munkahely, foglalkozás. Rátérnek az egészségi állapotomra. Mindent tudni akarnak. Milyen volt a születésem, erre megkérdeztem viccesen – ott voltam? Lemértem a hatást. Ketten elmosolyogták magukat, a főnöknő kissé szigorúan nézett rám. Elmondtam, hogy erre a kérdésre, csak a hallottak alapján válaszolhatok. A bába nem életre valónak tartott, nem lélegeztem, nem sírtam s a pelenkába becsavart újszülöttet, aki én voltam, letett anyám mellé. A nagy fájdalmak és hosszú vajúdás után édesanyám az ölébe vett, sírva énekelni kezdett. Csoda történt. Rám hulló könnyei, vagy az ismerős anyai hang hozott vissza a földi életre, nem tudja senki. Egy nagy szusszanás, – talán a lélek tért vissza belém – el–elhaló hangon sírni kezdtem, mesélte nagyobbacska koromban, édesanyám.
A következő kérdések a fertőző gyermekbetegségekre vonatkoztak, himlő, fültőmirigy gyulladás, s kitudja még miket nem kérdeztek. Azután szülés, esetleg vesztések. Közben mosoly ül arcomon. Mit akarnak velem, miért a sok kérdés?
Újra kocsikázás, vissza a magányba.
Alig vártam családtagjaimat, hozzanak valami olvasnivalót, kis hordozható zeneherkentyűt, valami ennivalót, (ma még nem ettem.)
A csendben, lassan, éledezni kezdtek az elmúlt időszak történései. A munkahelyemen a menetrendnek megfelelően folytak a dolgok. Igaziból minden a helyén volt, vagy mégsem? Tudja a jó ég. Ennyi időm még nem volt, hogy elemezzem magam és környezetem. Eszembe jutott egy nem régi álmom. Sógornőm három hónapja halt meg. Pár napja azt álmodtam, hogy férjemmel vásárolni indultunk. Szembe jött sógornőm mosolyogva s ahogy mellettem elhaladt –„ gyere velem” – súgta. Utána fordultam, de férjem megfogta karomat – „most nem”! szólt rám. Megébredtem. Azon az éjjelen, nem tudtam visszaaludni.
Gondolataimat a visszatérő méhecske zavarta meg. Körözött felettem, majd jobb kezem fejére ereszkedett. Olyannak képzeltem mint egy más lény kézfogását. Szőrcsillói fénylettek, csiklandoztak, ahogyan keresgélt, forgolódott kézfejemen s én csak mosolyogtam, örvendtem, hogy újra itt van velem. Megtörte a hidegnek tűnő csendet. Ráfigyeltem s nem vettem észre a fiúk érkezését.
Kissé meghatódva, érdeklődtek a korházi eseményekről. Nem sok konkrétumot mondhattam. Majd holnap, holnapután mondtam mosolyogva.
– Csak? Kérdezte fiam, aki azt hitte otthon talál, amikor a suliból hazajön.
– Hát, fiacskám, lassan forog a labor hintája, nem úgy, mint az én ringispirem.
Elnevettük magunkat s egyből lecsaptam rájuk! Mit hoztatok?
Elővették a könyvet amit most olvasok, Bulgakov, A Mester és Margarita–t. Behozták az elemes rádiót, folyóiratokat, átadták az üdvözleteket amiket munkatársaim, testvéreim, édesanyám, sógorok és sógornők küldtek a mielőbbi meggyógyuláshoz. Elismerem, jól esett. Fiam elmesélte győzelmüket az A osztályosok felett, kosárlabdába.
– Képzeld édesanyám, négy hárompontost dobtam! Sugárzott az örömtől.
– Ú, ha! Ez igen, gratulálok, csak így tovább! Jobban megy a tanulás is, ugye?
– Igen, sokkal jobban!
A férjem elhozta a munkahelyi igazolást amit kértek.
– Mit fogtok enni, ki főz nektek?
– Ez a legkevesebb mint a pénz ,mosolygott férjem. Ez ne legyen gond, tudunk mi főzni, csak mondd inkább azt – mit?
– Amit kívántok, szerettek, azt főzzetek, legalább most használjátok ki amikor nem vagyok otthon.
Eljött a búcsúzás ideje, a fiam a fülembe súgta – szeretlek s gyógyulj meg mihamarabb! Segítek apunak mindenben amire megkér. Mosolyogtunk s puszilkozva búcsúzunk. Hoznál egy kis kávét reggelre? – megengedték. Természetes.
Aztán jöttek csiga gyorsasággal a napok, éjjelek. Új társak érkeztek a terembe.
Az eredmények nem mutattak ki semmit, a kezelés látszólagos, az altató frissességre ingerelt, a szemem néha látott, néha nem, a nyelvbimbóim nem érezték az ízeket, szagtalan lett minden s én még a körhintán köröztem. A tízedik napon, a gerincvelőből vett minta analízise után beállítottak egy kezelést, aminek örvendtem. Na, végre! Gondoltam.
Az eredménye az lett, hogy a szolgálatban lévő doktornő, asszisztens egész éjszaka őriztek – allergiás voltam a szerre. Azóta mondom allegóriás vagyok.
Furcsa jelenség lehettem, testem rángatózott, fogaim kocogtak, dadogtam, fulladoztam. Egyszóval, azt csináltam, amit még nem születésem óta, küzdöttem az életemért.
Különleges aléltságot éreztem, pillanatképek ugrottak be, családtagjaim tolakodóan néztek rám egy hajóablakon keresztül, aztán légiesen csusszant az engem vivő vitorlás, hívott a ködbe burkolózott végtelen. Elsüllyedtem, nem, lebegtem. Beborított a tejút csillagporos fátyla, furcsa éteri zene lengett körül a nagy semmiben, ahol már fizikailag nem léteztem. Egy kéz nyúlt felém, aztán egy másik, magához húzott, megölelt puha karjaival. Hangot hallottam, – még ne, még ne – elengedett. A centrifugális erő kidobott, zuhantam, forgott a csillagrendszer, forogtam én is. Mellkasomra nehezedő kezek ütemére, szívem zakatolni kezdett.
Próbáltam kinyitni a szemem, ujjaimat mozgatni. Belém nyíllal– vagyok, – itt vagyok a földön, testestől, lelkestől. Könnycsepp gurul végig arcomon, ajkamhoz ér, sós ízét ízlelgetem. Mosolygok.
Megjött, szólalt meg az orvosnő – hála Istennek, elmúlt a veszély.
Hajnalodott. Mély álomba süllyedtem.
Mosolyogva ébredek. Már magasan jár a Nap, csend van a korteremben. Rám mosolyognak a szobatársak jó reggelt kívánva.
– Lejárt a vizit?
– Igen, már rég.
Engem nem ébresztettek fel.
A doktorúr suttogva mondta, – hagyjuk, olyan jól alszik, – számolt be Rózsi néni.
Az este behozott kávém várt. Irma aki fiatalabb volt mindannyiunknál kitöltötte poharamba s az ágyam szélén ülve várt, amíg elfogyasztom a kávémat. Az volt az érzésem, hogy huncutul mosolyognak társaim.
– Van valami, amiről nem tudok? Kérdeztem kíváncsian.
Összenéztek, szemükkel bökődték egymást, na, na..
Egyszerre szólaltak meg s lett nagy zsivaj.
Nem értem! Szólaltam meg én is. Erre hirtelen csend, s kirobbant a szívből jövő kacaj! Együtt kacagtunk felszabadultan, a szolgálatos nővérkék mind a korterembe kötöttek ki, álltak s lassan a ragályos kacaj őket is megfertőzte.
– Nahát! Ilyet még nem éltem meg, mondta a most érkezett asszisztensnő barátnőm.
Rossz híredet hallottam, az éjszakásoknak egy percnyi időt nem hagytál, pedig mások is vannak a korházban! Megszöktél, alig tudtak visszahozni. Ejnye, te szökevény, elmeséled, merre jártál?
Tágra nyílt pupilláim elárulták mit sem tudásomat. Azt hiszem mások kell elmondják a történéseket.
– Te, te kell elmond amikre utalsz s aztán jövök én! Légy türelemmel, átveszek, befejezem a kezelést s az éjszaka hossza elég lesz, talán.
– Addig is jöjj pontos adatokkal rólam, – kérleltem.
A lecsendesedett korteremben csak mi maradtunk, az ágylakok. Sejtettem, valamit tudnak
sorstársaim. Ezért kértem, meséljenek mi történt velem az éjjel.
Egymás szavába vágva ecsetelték a látottakat. Kétségbe voltak esve, két doktor és ahány asszisztens szolgálatban volt mind körülöttem és velem dolgozott. Hallották ahogyan kiadták az utasításokat az orvosok, ahogyan kétségbe esetten mondták : elment, elveszítjük. Vénás injekciókat, oxigént adtak, szívmasszázst alkalmaztak. Hajnal felé egyikük mondta: visszajött, mosolyog, sír.
– Tudja lelkem, én csak imádkoztam magáért istenemhez s aztán mások is csatlakoztak.
Meghatódottan köszöntem meg. Akkor jöttem rá, az ő imájuk is segített visszajövetelemhez.
Nem kaptam szavakat, könnyeim a torkomon gördültek le s csak annyit tudtam mondani: Isten fizesse amit értem tettek !
Onnan fentről, valaki visszaküldött, ezért vagyok újra itt.
Így kezdődött a gyógyulásom.

Írta: Balázsi Pál Etel
277
farkas viola - 2012. december 31. 18:03:03

Kedves Etel!

Teljesen ideszegeztél a monitorra, olyan nagy érdeklődéssel olvastam idegfeszítő vallomásodat.
Mi mindent átélhettél betegséged ideje alatt, talán, még odaát is voltál. Hála Istennek, hogy itt vagy, ezt leírhattad, nyilván, sok dolgod van még.

Jó egészséget és Boldog Új Évet kívánok Neked és Családodnak szeretettel: Viola

1403
titanil - 2012. december 25. 20:23:06

Kedves Etel!
Figyelemmel olvastam írásodat, és közben arra gondoltam, bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy egy nap megváltozik az egészsége. Szerencsére, még van feladatod a földön!
Kellemes ünnepeket kívánok!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.