Füleki Klári: Ez van skacok - Nyúlfirka (3)
MOTTÓ: Elképesztő, hogy mennyi időt pocsékolunk el azzal, hogy bosszantjuk magunkat a saját hülyeségeinkkel.

Életemben először tavaly szeptemberben szedtem össze a bátorságomat, és írtam irodalmi pályázatra. Kifejezetten annak a pályázatnak szólóan kapirgáltam össze épkézlábnak tűnő gondolataimat, és „ha már lúd, legyen kövér” alapon egyszerre küldtem el a VÉGET ÉRT című versemet a „Vers/dalszöveg” kategóriába, a LEVÉL A XX. SZÁZADBÓL című írásomat pedig a „Kötetlen műfajú próza” kategóriába.
Teljesen másképp viszonyultam a saját két írásomhoz.
A versembe beleadtam apait-anyait, és amikor elkészült nagyon büszke voltam rá. Szentimentális könnyek között olvasgattam a költeményemet, és újra és újra megállapítottam: egyszerűen zseni vagyok.
A prózát mellesleg írtam. Csak úgy összefirkantottam, hogy lássák az ítészek: ilyet is tudok. Természetesen élveztem a megírása minden pillanatát, és nagyon szeretem ezt a „gyerekemet” is. De vele nem számoltam.
Mint amikor a szülő, (helytelenül) az egyik gyerekét jobban szereti, mint a másikat. Mert ez a másik gyereknek fáj, hiszen mindig az kapja a több dicséretet, amelyiktől többet remélünk.
Hát valahogy így voltam a két alkotásommal. Az egyiket szupernek tartottam, a másikat pedig (buta módon) a „futottak még” kategóriába soroltam.
Ennek a szemléletnek megfelelően olvastam el a többi versenyművet.
Megállapítottam, hogy a közel 300 vers között az enyém annyira jó, hogy ugyan az első tízbe nem fér bele (hiába no, aki sokkal jobb, azt azért elismerem), de a második tízben helye van.
Prózában csak nagyjából 150 pályamű született, de ez a kategória amúgy sem érdekelt. (Azt azért cinikusan megjegyeztem magamnak, hogy úgy látszik sokkal több „megnemértett” költő van, mint „megnemértett” novellista.)
Tűkön ülve, türelmetlenül vártam az eredményhirdetést. Az a (mára már megszűnt) irodalmi felület úgy volt kitalálva, hogy a bírák pontszámai nyomon követhetőek voltak. A három tagú zsűri 1-től 10-ig pontozta a pályaműveket. Bevallom, a zsűri tagjai közül csak a zsűri elnökét tudtam beazonosítani, ő volt az adott virtuális irodalmi felület főszerkesztője. A legbefolyásosabb személy, akinek a szava számított pontegyezőség esetén.
Döbbenten, leforrázva vettem tudomásul, hogy a „főbíró” 4 pontra értékelte a (szerintem) fantasztikusan jó versemet. Nem keveset háborogtam ezen. Nagyjából a következő gondolatok cirkuláltak a fejemben, miközben éreztem, hogy egyre jobban utálom ezt az embert.
Belső hangjaim:
„ Ki ez a szakbarbár barom? Egyáltalán tud ez olvasni? Mi az hogy 4 pont? Hogy jött az ki? Volt nála egy dobókocka, és gurított egyet? Ez tényleg ennyire nem ért a művészethez? Egyáltalán volt a zsűriben olyan ember, aki tud olvasni? És ha igen, miért nem szólt neki, hogy fordítva tartja a lapot? Hát senki nem volt a közelben, aki diszkréten jelezte volna neki, hogy egy kibontakozni készülő költőóriás briliáns elméjének ragyogó sorait tarja a kezében? Méltó egyáltalán ahhoz a művészi magassághoz, amit vélhetően csak messziről és alulról ismer?”
Nos, összességében a versem nem volt benne az első húszban. Sőt, az első ötvenben sem . Szerintük.
Ez engem annyira bántott, hogy hidegen hagyott a tény: próza kategóriában a XX. századi levelem hatodik helyezést ért el. Ostoba módon, ahelyett, hogy örültem volna a hatodik helyezésemnek, ami őrületesen nagy dolog egy életében először pályázó ember számára, én napokig azon rágódtam, hogy a versem nincs benne az első ötvenben.

Bosszút forraltam. Mivel tudtam, hogy a főszerkesztő is szokott verseket írni, elhatároztam, hogy amint megjelenik egy költeménye a weboldalon, én azonnal előkapom a tollamat, és nem csak vitriolba mártom, hanem rögtön utána epébe is, és úgy megkritizálom, hogy csak na.
Nem kellett sokáig várakoznom. Bosszúszomjas, megvető pillantások közepette érzékeltem, hogy „bíró uram” költött.
Előkészítettem kedvenc füzetemet, hegyeztem a ceruzámat, és „na most megkapod” tekintettel az arcomon kattintottam rá a versre.
Elolvastam egyszer. Szomorúan konstatáltam, hogy nem találok hibát. Elolvastam még egyszer. És másodszorra sem találtam. Egyre dühösebben olvastam újra meg újra.
- Ez a rohadék írt egy tökéletes verset, csak azért, hogy engem bosszantson. – mondtam ki hangosan, de mire a mondat végére értem elkezdtem röhögni a saját hülyeségemen.
Eltoltam magam elől a füzetet, leraktam a tollat, vettem egy nagy levegőt, és a monitort bámulva hatalmasat sóhajtottam. „Kegyes” hangulatban ejtettem ki az alábbi szavakat:
- Na jó. Megbocsátok.
Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem azzal foglalkozni, amivel az elejétől fogva kellett volna.
Örültem a hatodik helyezésemnek. Nem keveset nyom a latban. Ennek köszönhetően van bátorságom megosztani az írásaimat. És ennek köszönhetően láttam be, nem az a lényeg mennyire szeretik az írásaimat, hanem az, hogy szeretik.
Fontos lecke volt.
Pár napig gyötörtem csak magam a saját butaságommal. De aki annyira ostoba, hogy saját maga bosszantja saját magát a saját hülyeségeivel, az „büntetésből” megérdemli azt az elfecsérelt, kellemetlen gondolatokkal teli néhány napot.
Amikor észrevettem, hogy azzal a bizonyos weboldallal egyre kevesebbet foglalkoznak, írtam egy levelet a főszerkesztőnek. Ebben a levélben töviről hegyire elmeséltem neki milyen csúnyákat gondoltam róla, és azt is, hogy tudom mennyire nem volt igazam.
Nem válaszolt rá.
Azért remélem, ő is megbocsátott nekem.

Készült: 2012. december 26.

Írta: Füleki Klári
3220
nyulfirka - 2013. január 17. 11:40:55

Kedves Lányok!
Először is elnézést a késésemért. Sajnos nem tudok leszokni arról a rossz tulajdonságomról, hogy elvállalok dolgokat akkor is, amikor tudom, hogy nincs rá időm. Ennek következtében állandó időzavarban szenvedek.
Igyekszem utolérni magamat. Egyet biztosra tudok ígérni: a vonat, amelyiken tartózkodom mindig befut, csak néha késik pár hetet. Még egyszer BOCS', és köszönöm a türelmeteket.

Kedves Titanil, kedves Ida, kedves Eszter, kedves Zsuzsa!
Nagyon szépen köszönöm, hogy benéztetek hozzám. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire jól esik minden visszajelzés, mert ezektől a pozitív üzenetektől van kedvem tollat ragadni és írni. (Még ha az utolsó pillanatban is.)
Külön öröm számomra, hogy egytől egyig olyan szerzőtársaim vagytok, akiknek az írásait rendszeresen olvasom. Ti sokkal rendesebbek vagytok hozzám, mint én Hozzátok, mert ritkán írok hozzászólást. Pedig tetszik amit olvasok. Ebben a kategóriában is igyekszem felnőni Hozzátok. Még egyszer köszönöm kedves soraitokat.
Meg sem érdemellek Benneteket. Puszi: Klári

230
Torma Zsuzsanna - 2013. január 04. 12:13:33

Kedves Klári!

Nagyon jól megírtad az "esetről" a történetet. Szerintem kifogástalan volt a fogalmazás, és kellő humorral, öniróniával is sikerült fűszerezned.
Örülök, hogy gondolatban is megbocsátottál a főszerkesztőnek, de levélben is meg merted írni neki, hogy "milyen csúnyákat gondoltál róla"!

Örömmel olvastalak: Zsuzsa
Smile

499
magyareszter - 2012. december 30. 11:55:18

Kedves Klári!

Jókat mosolyogtam, hajszálpontosan megírt, emberi gyarlóságainkról szóló beszámolódon. Ha ez vigasztal, szerintem sokan magunkra ismerhetünk, miközben olvassuk. Nekem a próza a kedvencem, nagyon ritkán írok verset, de itt az oldalon többen is vannak, akik mindkét műfajban otthonosan mozognak. Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel Eszter

2678
Emperor - 2012. december 29. 21:07:16

Kedves Klári!
Biztos vagyok benne, hogy megbocsátott!
Nos, elolvastam most a prózát és a verset is.
A prózát akkor is olvastam és értékeltem, s most is azt mondom, hogy megérdemelten kaptad azt a helyezést.
A versed is szép, de szerintem a vers nehezebb kategória bírálat szempontjából. Lehet azt mondani, hogy kinek a pap, kinek a papné. Valakinek ez jön be, másnak az, teljesen szubjektív, nem szabad haragudni érte.
Örülök, hogy elmesélted e két művednek a történetét. Élvezettel olvastam.
Szeretettel
Ida

1403
titanil - 2012. december 29. 19:11:48

Kedves Klári!
Nagyon tetszett írásod, és sok gondolatoddal egyetértek. Aki vers és prózai írással is foglalkozik, esetleg valamelyik "mostoha gyereke" lesz, de nem feltétlenül. Örülök, hogy a történetedben szereplő rájött, minden elismerésnek örülni kell, és nem az a fontos mennyire szeretik az írást, hanem hogy egyáltalán szeretik.
Gratulálok tanulságos írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.