Pataki Katalin: Parókásak
- Nézd Joachim, szállingóznak a hópihék. Kiszakadt az égi dunyha, mégiscsak fehérbe öltözik a Karácsony.
- Szerintem is úgy az igazi…szeretem a barátságos telet.- válaszol a fiatalabb férfi, és közben megigazítja a tüzet a masinában. A sütőben már hangoskodik a kolbász és a hurka. Finom illat telíti a szoba-konyhás vadászházat.
- Tudod, - veszi át a szót az idősebb vadász- okos gondolat volt, hogy töltsük itt az esztendő utolsó hetét. Edit szerette az Ünnepeket…sürgött-forgott, sütött-főzött, közben dudorászott…még mindig fáj, hogy elment …az a részeg autós az oka mindennek.- János a könnyein át, figyeli a hóesést, lassan növekednek a fehér pihék. Két éve veszítette el fiatal feleségét, ám a seb nem gyógyul, nem is fog. A férfi második házassága volt. Edittel együtt járták az erdőt, és kutatták a Természet féltett kincseit. Gyönyörű képeket festett…
- Hozok be fát, mert kevés lesz, éjszakára is kell.- Joachim, behúzza maga mögött a nyekergő konyhaajtót - holnap megolajozom-, lassan a fészer felé irányítja lépteit. A falnak támasztott, unatkozó cirokseprőt kezébe veszi, majd ráérősen sepregeti a frissen hullott, fehér lepelt. Tudja jól, hogy most mit érez a barátja… (ő volt az egyik, esküvői tanúja). A fáskamrában előkeresi a fűzfakosarat, és eltűnődve pakolja a fenyő, tölgy, akác fahasábokat. Jánossal takarították be a nyáron. Favágójuk a viharos erejű szél volt. A kidőlt fákat fűrészgéppel, fejszével darabolták, majd föltöltötték a fészert. A közös munka, közös beszélgetésekkel jár, ami erősíti a kettőjük – több évtizedes- barátságát.
- De soká maradtál! Nézd, elég krumplit pucoltam a hurka mellé? – a férfi hangja ismét a régi .
- Én nagyon szeretem a hagymás krumplit, káposztával töltött paradicsompaprikával.
- Akkor jó! Mi az, az egész erdőt behoztad?- kérdi nevetve János- mán’ azt hittem, hogy egy ordas farkassal akadtál össze!
- Mi bű gondolod, hogy nem tudok elbánni egy farkassal? már gyerekkoromba is leszakítottam a teddyber maci fülét. Mindig vadász akartam lenni!
- No’ erre igyunk egyet drága öcsém!- a poharakba Mátrai Kékfrankos csordul, koccintanak- aztán, láttá- e mán igazi medvét?- az öregvadász valami huncutságra akar ki jutni.
- Azt nem. De’ gyönyörű parókásbakot azt igen. Az is nagy ritkaság ám! Fodor Vili lőtte a Falábú réten, amikor alkonyatba hajlott a Nap. Szinte, lángba borult a Kántor-hegy mögött az égbolt.- Joachim, nemcsak a vadászatot kedveli, hanem szereti szavakba foglalni a Természet szépségeit. Az ébredő, majd nyugovóra térő madárvilág varázslatos perceit. Az Ünnepekre jelent meg a első könyve. Persze az ő szívében is ott lakozik a bánat. Az asszony a gyerekkel elköltözött…akkor jött ki ide a vadászházhoz, és minden mérgét belekalapálta a szögek fejébe. A munka, nyugtatóan hatott rá! Nincs a világon olyan ember, akinek ne fájna valami. Kinek előbb, kinek utóbb. Az életünk, az álmaink, a halálunk különös szövetségre léptek! Születésünk pillanatától tanulunk…ki lassabban, ki gyorsabban. Néha úgy tűnik, hogy tétlenségre vagyunk hagyatva, ám a látszat néha csal. Ezt a vadászok, nagyon is jól tudják.
- Most, hogy említed a parókásbakot, nekem is van egy nagyon régi, hosszú történetem. Messze még az esztendő vége, belefér az időnkbe…elmesélem.- János gondolata nagyot fordul, és gyerekes izgalom keríti hatalmába. Örök tanulság maradt számára az a bizonyos vadászat…
- Maradt még tört krumpli és kolbász. Kérsz még egy porciót?- jó szívvel kínálja „portékáját” az ügyeletes szakács.
- Isten ments! Majd szétveti a hasam, annyit ettem!- válaszol nevetve Joachim. A gömbölyödő pocakját simogatja- egy kis vörös azért jól jönne! János a válla fölött visszanéz, fölhúzott szemöldökkel. A mosogatóban az edények diszkurzust folytatnak.
- No’ nem az a „vörös” hanem a másik.- ezen a „félreértésen” mind ketten jót nevetnek. Odakint fehér csipkés vállkendőt kapott a sötétzöldlevelű fenyves erdő. A rozsdabarna tölgyfalevél bölcsőben ringatóznak a messziről érkezett hópihék. Az erdő kinyitja meséskönyvét és mesél az állatok titokzatos életéről:” Lábnyomok keresztezik egymást, amott vörösen izzik a hó. Ma este véget ért valakinek az élete…zsákmányával oson a róka, viszi a kotorékba. Hóval töltődik az árok, a szürke sziklák csillogó, fehér palástot öltenek, reggelre új arcát mutatja a tölgyes erdő.”
A vadászház ablakaiból, sárgás fény világítja meg a rét szélét. Fáradt, magányos muflon kos - olyan, mint egy fekete ördög - közelíti meg a házat. Jól ismeri a benn lakókat…
- Reggel korán kelünk?- kérdi Joachim, közben a kis asztalra készíti a poharakat és egy üveg Egri Pinot Noirt. Egy ferde pillantást vet a kályhára, hiszen ő a tűzmester. Olyan jó meleg ez a kis ház. Tudtak a régiek építkezni. Északi szél ellen a hegy oltalmazza.
- Nem. Holnap is enyém a konyha. Hoztam vadhúsokat gulyásnak, meg amihez kedvünk van. A hólapátolás pedig, mindig a fiatalok dolga…- hangzik a felvilágosítás, nyomatékosan hangsúlyozva.
- Rendben! Mára elfogyott a tenni való, kíváncsian hallgatlak. Javaslom, hogy kezd el a beígért történeted a Parókásbakról…- a férfi elégedetten nyújtózik végig a barna pléddel takart ágyon, és keresztbe teszi a lábát. A karját, feje alá helyezi, hogy jól lássa a „mesemondót.”, nehogy egyetlen szót is elveszítsen! Odakinn pedig egyre sűrűbben esik a hó, nyösszenek a fák ágai.
János a cserépkályha közelébe helyez egy kényelmes - zöldbársonnyal kárpitozott- széket és hozzálát a meséléshez. Élete legkínosabb, legkomikusabb történetét idézi föl az emlékezetében …

Az úgy volt, hogy:
„Valamikor, réges - régen az apámat elkísértem Kálmán bácsiékhoz. A vadászatról, annak teendőiről beszélgettek. Péntek délután, egy coffos fruska érkezett haza. Vidám nevetéssel telt meg a családi ház. Márta jött haza Egerből. Ott tanult Közgazdasági Iskolába. Ő egy gondolattal később vett észre, hogy az apám takarásában állok. Ámor nyila egyszerre találta el mindkettőnk szívét! Tudtam, cselekednem kell - kevés volt az idő, hiszen a behívómat már egy hónapja nézegettem!- Nagykanizsán szolgáltam le a két évet, a menyasszonyom Márta odaküldte a szerelmetes leveleket. Márta hűségesen várt rám, ám a hullámos, barna hajam kezdett hűtlenül elhagyni. Az oltár előtt, vőlegényként alig maradt valami a fejemen. Rettenetesen zavarta a hiúságom! Az asszonyt is zavarhatta, de egy szóval sem említette, csak a legénykori képeim nézegette…
Gondoltam, fölkeresem Dombi Tibi fodrász barátomat, hogy segítsen, ha tud. Rögvest talált megoldást, hiszen nem voltam egyedi eset! Rengetegen járnak ebben a cipőben. Egy úgy nevezett TUPE haj pótlást alkalmazott a fejtetőn, a hiányos területen. Gyorsan elsajátítottam a szakszerű kezelését, egy idő után el is feledkeztem a dologról. Márta asszony eleinte somolygott, majd lassan ő is megszokta a változást.”

János újra tölti a szomjazó poharakat zamatos vörös borral. Kicsit megmozgatja elgémberedett lábait, és fadarabokkal rakodja meg a szunnyadó parazsat. Picike, apró lángok kezdenek táncikálni a száraz tölgyfahasáb oldalán. Fenyőágakat is komótosan rakja a tűzre. Kellemes gyanta illat simogatja körbe a falakat. Az öreg mélyet sóhajtva, visszaül az előbbi helyére - nyekken egyet a fotel rúgója a súly alatt - és folytatja a történetét…

-Ezt a nyúlfaroknyi bevezetőt, kénytelen voltam elmesélni, hogy megértsed a folytatás drámai hangulatát. Azt hittem akkor, hogy ott helyben az ég rám szakad, vagy a mennykő belém vág és leáll a szívem, vagy menten megnyílik alattam a föl! de’ haladjunk az eseményekkel sorjában!-

„Sok-sok esztendő múltán, Zoli barátom vendég vadászatra invitált. – Isten nyugosztalja- Rettenetesen értette a tréfát. Mindenkit alaposan rászedett, aki az útjába került. Ez alól én sem voltam kivétel! A Vadásztársaság Mókamestere, országos hírre tett szert…
Egy májusi nap, kora hajnalban indultunk a Jászságba, őzbak vadászatra.(- Magyarország sok vadászterületén feltűnik, kisebb-nagyobb állománnyal. Az agancs fejlődésében, kormeghatározásában sok a tévedés, még a tapasztalt vadászok körében is! –)

Gyönyörű napkeltében volt részünk. A sötét szürke felhőket szinte, kettészakította a narancssárga fény ereje. A madárszülők munkához láttak, ébredő fiókáikat etették. Ám olyan is akadt, aki még a párját nem lelte. „-Kakukk, kakukk ki lesz a párom?!-„
A lassan haladó fény, a hegytetőkről a völgyek mélyére igyekezett. (A muflonok hűvös helyre húzódtak vissza. Psz, psszi hangokkal jelzik, ha valami gyanúsat észlelnek.)

A hegyek neszét jól ismertem, ám az Alföldön most jártam először. Őzre szólt a meghívásom. A lőállásomat elfoglalva, Zoli is mellém fészkelődött. Itt egészen mások a fények, a növények az illatok. Egészen más hangot vesz a hátára a nyargaló szél. Sokkal több madár köröz a fejünk fölött a csodálatos kék égen, ahol felhő vitorlákat bontanak a felhőből született hajók.
Jobb oldalamon egy reketyés, arra gallyaznak föl a fácánok az esti órákban, ha a reggelt is meg akarják élni. A rókák zsivány népe járőrözik errefelé. Amott szuszog, fujtat, zörög egy –nyugalmában megzavart- sündisznó. A szarkák is forgatják, zörgetik a száraz avart. Ragadozó madarak égi csatát vívnak a fejünk fölött…a zsákmánnyal pörögnek a levegőbe…az áldozat sivíkol, hullik a tolla, majd néma csend.
Rengeteg új élményben van részem. Minden érzékszervem dolgozik, tapasztalatokat gyűjt. Amott a távolban a vadkörtefa szomszédságában egy fácánetetőt fedeztem föl. Az őzek örömest járnak rá. Úgy százötven méterre előttem egy vörös foltot látok, amely lassan változtatja a helyét. A bozótostól jobbra halad. Most, tökéletesen látom a leendő zsákmányt. Lépésenként jön felém, megáll…levelet csippent, majd ismét lép…hosszant kivár. A levegőbe szagol. A közeli bokor megzörög…óvatosan lépked. Az agancsos fejét fölemeli, mutogatja az ékességét, amellyel már sok csatát megvívott. A remingtonból útnak indul a lövedék, és nyaklövéssel helyben marasztalja az őzbakot.
-Remek lövés volt! Okosan döntöttél. A helyedben én is ezt tettem volna.- Zoli megveregeti a vállam és gratulál.
- Örülök, hogy nem jöttem hiába, és a vadászszerencse mellém állt!- válaszolom csendesen. A terepjáróba kerül az opálos szemekkel néző bak. A vadászháznál a gyülekezőhelyen nagy a zsibongás, kutyák ugatásával vegyül. Most már ott a Kecskeméti Barackpálinka is a terített asztalokon…
A lőtt vadakat szép terítékre rendezi a házigazda. Rajtam kívül még öt vendégvadász volt hivatalos a családjával. Két olasz, egy német, és két francia. Feleségek, nagyobb gyerekek, vadász kísérők…a tűz körül sokan lettünk, azt tudom. A Vadászmester, Harsány Mátyás szót vált Zoli barátommal,- a kezük egy pillanatra összeér,- majd rám nézve elmosolyodik a két férfi. Nagy a sürgés- forgás, mindenki az élményeit meséli a másiknak…mi lett volna ha…De a HA’ sokaknál ott volt.

A Vadászmester, Harsány Mátyás szót kért!
Kedves Vendégek, kedves tagtársak…-az ilyenkor szokásos szöveget mondja, egy ideig, majd érdekesre fordul a mondókája:
Három éve nem sikerült a területünkön értékes, különleges parókás bakot lőni. A mai napon az egyik vadásztársunkhoz szegődött a szerencse, és egy hat éves, jó erőben lévő, parókás bakot lőtt. Ez az Úr, Zoli barátunk vendégeként érkezett a Mátrából vadászatra. A Vadászmester felém közeledik, majd a kezemet erőteljesen rázogatva, gratulál a nem mindennapi trófeához. Semmit nem értek…olyan váratlanul ért a dolog…nem lőttem én semmilyen parókásbakot!
( Kóros sejtburjánzás idézi elő az agancsszárak eltorzulását. Kialakulását a herék sérülése, ill. hiánya okozza. Nem hullatja el, hanem szőr fedi be az agancsszárakat. Ez az elváltozás, védtelenné teszi a beteg jószágot a kóbor ebek támadása ellen. A „paróka” súlya, akár egy kilogramm is lehet!)

Mátyás – az arcán széles vigyorral- oda vezet az általam lőtt őzbakhoz. Akkor látom, hogy a két agancsszár közé beillesztették a hajpótlásom, amit vadászatközben elveszítettem, és a mögöttem haladó Zoli megtalált. Nem szólt egy mukkot sem. A talált tárgyat szebbre tette. A nagy ötlet akkor született a pihent agyában, amikor bakot lőttem!

Jobb kézzel hirtelen a fejemhez kapok, és érzem a csupasz bőrt… minden tekintet rám szegeződik. Síri csend! Kíváncsian várják a fejleményeket…ebből mi fog kisülni?! A szúnyogok zümmögését is lehet hallani. A kutyák jól lakottan szunyókáznak. Érzem, amint a fejemben növekedik a nyomás. A szégyenérzetem lángba borítja az arcomat. Halántékomon, pattanásig feszül az ér. A fülemben hallom a dübörgő véráramot, lassan elhomályosodik minden a szemem előtt. Valaki erősen megfogja a karom…távolról jönnek a hangok!
Lassan magamhoz térek. A hűvös földön fekszem. Éppen csak fölnyitom a szemem… Zoli halál sápadt arcát látom, fölém hajolva. Ekkor bújt belém a kis ördög…most rajtam a sor! Itt a soha vissza nem térő nagy pillanat, hogy én is megvicceljem a Zoli barátom! Addig nem adtam megnyugtató életjelt, amíg ünnepélyesen meg nem fogadta, hogy: „- Többet ilyen komisz tréfát nem űz másokkal!-„
Ekkor tört ki belőlem a nevetés, de úgy, hogy a könnyem is kicsordult! Nagyot fordult a kocka! Ekkor már nem rajtam nevetett a társaság, hanem Zolit szedték ízekre, darabokra. A közös vacsoránál, mindenki boldogan emelte poharát, és ivott a móka mester egészségére. Persze a csípős megjegyzésekkel kiegészítve. Így lőttem én Parókásbakot az Alföldön.”
Itt a vége fuss el véle! Aki nem hiszi járjon utána!

- Ez tényleg egy nem mindennapi történet volt. Szerencse, hogy nem végzett veled egy szívroham!- mondja Joachim az ágyról fölkelve, és megveregeti János vállát. A fiatal ember szeme egy kicsit fényesebben csillogott. Az is lehet, hogy egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából?
- Tudod, számomra nagy tanulsággal járt az eset. Soha többet nem tettem vissza a fejemre a hajpótlást, pedig még harminc éves se voltam! Aki igazán szeret, az így is szeret…- és kezével végig simítja tar fejét.- mindjárt éjfélt üt a falióra, térjünk szépen nyugovóra.- a meleg pizsamák gazdáikra találnak, és szép álomba szenderülnek.
A cserépkályha kellemesen duruzsolt…talán még mosolygott is….

Írta: Pataki Katalin
2319
Pataki Glica - 2013. január 04. 18:12:29

Kedves Zsuzsa! Örülök, hogy hatásosnak bizonyult az a bizonyos "csavar" a történetben. Hidd el nagy kihívás volt "összeboronálni" a két parókásat! Dombi Tibihez is elmentem szakmai tanácsot kérni, hajpótlás ügyében...Ő valóban létezik.
A szereposztás sem volt egyszerű. A Nimród Szerkesztők (tagjai) nevét "osztottam" ki.
A vadászok szeretnek viccelődni...ám a humornak is van határa!
Harsogó Mátyás a Mátyásmadárról kapta a nevét...
Látod, ennyi huncutság van egy novella mögött.
Szakmailag a Csilla lányom ellenőrzi...nagyon szigorú!
Aranyos vagy, hogy oly bőségesen kiegészítetted a Gondolataiddal. Köszönöm!
Már készülök a következő NIMRÓD Pályázatra...az is egy komoly munka lesz...
Köszönöm, hogy Hűséges Olvasóm Vagy:Glica

230
Torma Zsuzsanna - 2013. január 04. 11:28:43

Kedves Glica!

Örömmel olvastam ezt a kedves, meghitt történetet a "parókásokról". Ismeretterjesztő filmen én is megismerhettem, hogy milyenek a parókás őzbakok.
Én már valóban kezdtem azt hinni, hogy a "mesélő" János valóban parókás őzbakot lőtt. De azt nem mertem volna hinni, hogy az őzbak parókája János fejéről esett le. Örülök, hogy móka, huncutság és vidámság is keveredett a "mesélő" által a történetbe, mert amúgy Joachim és János vadászházban töltött idejét csak a bánat töltötte volna ki!
Én külön örülök a tájleírásnak is, mert engem nagyon le tud nyűgözni a természet szépségének varázsa, különösen a Te megfogalmazásodban.
Ahogyan "Odakinn pedig egyre sűrűbben esik a hó, nyösszenek a fák ágai." És ahogyan: "A sötét szürke felhőket szinte, kettészakította a narancssárga fény ereje." Ezek csodálatosan hangzanak, és az olvasó előtt megelevenedik maga az erdő, a táj."
Én mindig a szépet, a boldog beteljesülést várom a történeteknél és nem a tragédiát, természetesen az is - sajnos - az élet része.
Ha elkezdem olvasni írásaidat, egyfolytában végig is kell olvasnom, mert annyira elvarázsol és le tud kötni!

Gratulálok ehhez a szép novelládhoz is!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

2319
Pataki Glica - 2013. január 02. 10:42:08

Titanil- Örülök, hogy jól érezted magad a "történetben." Igyekszem az ember magatartását párosítani az állatok viselkedésével. Szép, írói feladat volt a két parókást összeboronálni a szavak segítségével.
Önmagában egy Tájleírás sokak számára nem érdekes...
feszülten várják a "tragédiát."
Egy másik novellámnál azt kifogásolta az olvasó, hogy nincs benne semmi....Egy nő és egy férfi útra kel reggel, hogy az erdőket, hegyeket járja....boldogság lakozik a szívükben!
A mai rohanó életünkben ez nagy KINCS!
Szerintem az Olvasó tudása határozza meg, hogy mit üzen számára a Történet! Aki ismeri az erdők mesés világát, gazdagabban ér a mű végére.
Szeretettel:Glica
BUÉK!

1403
titanil - 2013. január 01. 14:25:15

Kedves Glica!
Örömmel olvastam szép történetedet az erdőről, a növényekről (amit én is annyira szeretek) és a két barát beszédéről. A vadászatot nem szeretem, mert sajnálom az állatokat, de tudom, ennek így kell történnie. Nagyon jó és humoros a parókás őzbak esete.
Gratulálok, és boldog új évet kívánok!
Sok szeretettel: Titanil

2319
Pataki Glica - 2013. január 01. 12:56:17

Viola Kedves!
Hálásan Köszönöm ezt az Irodalmi Díjat! A legszebb Elismerés, amelyet az OLVASÓk-tól kaptam. Az ilyen Díjak lendítik előre az időnként alkotói kátyúba szorult szekerem! A körülöttem lévő világról születnek meg az aggályaim. Azt hittem, hogy csak a szülői házat viheti el a búldórez...de tévedtem....már azokat az erdőket is el vitte, ahol felnőtté cseperedtem. 10 esztendő múltával eltűnnek a fenyvesek...is!
Örülök, hogy Látod azt a világot, amelyet igyekszem Megmenteni a szavak erejével.
Jó egészséget kívánok:Glica

277
farkas viola - 2012. december 31. 21:08:46

Kedves Glica!

Hát itt van újra az Erdők Mesélő Tündére!
Mint mindig, most is nagy odafigyeléssel olvastam történetedet. Nem is hiszem, hogy Rajtad kívül más is tudná ilyen hűen és csodálatosan megjeleníteni a vadon rejtélyes világát, az ott élők életét, a Természet gyönyörűségét.
A "parókásbak" különösen tetszett.

Írásodhoz gratulálok, továbbá BOLDOG ÚJ ÉVET, sikeres alkotásokat és jó egészséget kívánok szeretettel: Viola SmilePfftSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.