Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Mérő Andrea: Büszkeség
Amikor megtalálta a levelet nem lepődött meg. Az asztalon üres vázának döntve húzódott meg észrevétlenül a boríték, mégis már a belépéskor a szeme sarkából valami oda nem illő dologra lett figyelmes. Az áttekintő látásmód erősen kifejlődött benne a munkája során, habár azért választották meg igazgatónak, mert már eredendően meg volt benne ez a képesség. Aminek bizalmat keltő külsővel párosulva nagy hasznát vette. Tudta bármilyen hivatalos helyre belép elegáns öltönyében, ami szinte eggyé vált középtermetű alakjával, jó benyomást kelt. Nélküle fel sem ismerték volna, ha melegítőben elsétál mellettük köszönésére bizonytalanul reagálnának, nem tudnák ki az a köpcös jelentéktelen ember, és mit akar tőlük. Ezért amikor tehette ráhagyatkozott a számára olyan előnyös ruhadarab segítségére. Amire szüksége is volt annyi ember között, akik irányítása alá tartoztak. Úgy működött nála az öltöny, mint a középkorban a páncél, megvédte tulajdonosát a támadásoktól. Régen a tényleges fizikai fájdalomtól őt azonban a lelki stressztől, ami minden nap érte. Nem hagyta magát a közhelyektől befolyásolni, ami olyan könnyen illeszkedik az emberek beszédébe készen kapott mondatok formájában. Ő azt tartotta, még mindig jobb a lelki fájdalom, mint a testi. Fellengzősségnek érezte azt, amikor az ellenkezőjét állította valaki, hiszen viszonylag milyen könnyen kiheverjük hozzátartozóink halálát, viszont egy lábtörés nyomát egész életünkben megérezzük.
Amikor a borítékot a kezébe vette abban a pillanatban felülbírálta ezt a véleményét. Annak ellenére, hogy számított rá olyan éles fájdalom hasított belé, hogy le kellet ülnie egy székre és nyakkendőjét meglazítani, hogy meg ne fulladjon, mert alig kapott levegőt. A szobára már félhomály borult. Egyedül érezte magát, máris hiányzott a fia. Még nem biztos, hogy elment. Szomorkásan elmosolyodott, miért áltatja magát, hiszen itt a bizonyíték a kezében. Megtapogatta az ujjaival a borítékot, elég vaskosnak találta. Ez is fájt neki, miért nem beszélt személyesen vele. Tudta a választ, mégis elhessegette magától. Felkapcsolta a váza mögötti éjjeli lámpát. Az éles fény megvilágította az értelmes, komoly, középkorú férfi arcát, amit hozzá nem illő bizonytalanság kissé szétzilált. Kivette a levelet és olvasni kezdett.
- „Kedves apa!”
Könny futotta el a szemét, még soha sem mondták rá, hogy kedves, főleg a fia nem. Minden volt ő, okos, higgadt, udvarias, de kedves egészen biztosan nem. Folytatta az olvasást.
„Gondolom, nem lepődsz meg a levelem láttán. Talán egy kicsit bosszankodsz, hogy gondjaimmal idegesítelek. Tudom, hogy sok a dolgod a vállalatnál, az állásodban, amiért megküzdöttél. Nem adták ingyen. Lépésről lépésre haladtál, kitartó szívós türelemmel, és volt hozzá erőd. Nem omlottál össze a problémák alatt, jól boldogultál velük. Akármilyen furcsa is bizonyára ki is nevetnél érte, és ha visszajönnék, azt mondanád mit bohóckodok, de mégis azt kell írnom, hogy nem miattad megyek el, hanem érted. Egyszerűen nem bírom tovább nézni hiába való küzdelmedet a saját fiaddal. Sok akadályt legyőztél, de a tulajdon gyermekeddel nem boldogultál. Rengeteg esélyt adtál talán többet, is, mint ami a természetedből adódna, ezzel olykor megtagadtad önmagad. Ebből megértettem, hogy a lelked mélyén azért szeretsz, habár semmi szokványos jelét nem mutattad. Olyan idegen tőled ez az érzés, legalábbis a látványos formája. Most is egy kicsit szégyellem magam, amikor erről írok. Mi már csak ilyenek vagyunk, nem szeretünk az érzésekről beszélni. Talán jól is van ez így, ami keveset hangzik el az, el tud mélyülni. Most sírni tudnék, ha nem fognám vissza magam, nem akarok bohóckodni. Értsd meg apa, soha sem leszek olyan, mint te, még csak hozzád hasonló sem. Melletted meggyűlölöm magam, és ezáltal téged is. Ezt azonban nem szeretném, meg akarom őrizni azt az apát, aki karácsonykor hozta a fenyőfát a fiának és kabátjából a tél friss illata áradt. Soha sem tudok olyan lenni, akit örömmel mutatsz be az ismerősöknek. Lehet, hogy kertész leszek, és virágok között fogok dolgozni és ezt valószínűleg szégyellnéd. Hozzám közelebb állnak azok az egyszerű teljességben élő lények. Köztük nem érzem a nyomást, mint az emberek között, nyugalmat árasztanak. Ők nem akarnak tőlem semmit, sőt még ők vannak rám szorulva, mégsem követelőznek, zokszó nélkül elszáradnak, ha nem gondozom őket és még csak nem is haragszanak. Így gondolkozik a te fiad, amin valószínűleg meglepődtél. Búcsúzik tőled, aki téged próbál megkímélni.”
Letette az asztalra a levelet. Csodálkozva tapasztalta magában a fiával szembeni egészen új érzést, a büszkeséget. Ha tudtam volna milyen is valójában, talán minden másképp történik. Ott, abban a pillanatban a félhomályos szoba biztonságában megengedhette magának ezt a kegyes hazugságot, de azért körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki rajtakapja.

Írta: Mérő Andrea
1403
titanil - 2013. január 01. 14:45:53

Kedves Andrea!
Nagyon szép, elgondolkodtató történetet írtál. Bár későn, de az apa rájött, hogy a lelki fájdalom nehezebben gyógyul, mint a fizikai fájdalom annak ellenére, hogy egész életében az ellenkezőjét állította, és ennek megfelelően viselkedett.
Gratulálok, és boldog új évet kívánok!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.