Bakos Attila Péter: Vártalak
Csend volt amikor felébredt. Boldogító, meleg, simogató csend, mely a teste legmélyéig hatolt. A kandallóban vígan pattogott a tűz, melyet szeretetből, gondoskodásból gyújtottak neki még hajnalok hajnalán, hogy amint felébred, ne fázzon.
De mégis oly halk volt most ez is, hogy szinte csak látni lehetett.
Lassan érkeztek meg a hangok hozzá, amíg tudatosult benne minden. Felült az ágyon, és nyújtózkodott. Minden izmát, amit csak lehetett külön-külön megfeszítve. Majd egy hírtelen jött gondolattól vezérelve, egyszerre csak talpra ugrott.
Boldogságában, és hozzá még alvása miatti frissességében, úgy érezte övé a világ. Most akár el is tudná tolni a hegyet, a szomszédban elterülő erdők mögül. Megfürödvén eközben képletesen, a hajnalnak hideg zúzmarájában. S alkonyatban lehozva magának csak úgy mellékesen ráadásul, a csillagokat. Ajándékként átadva azokat másoknak, s boldogan szétosztva nekik, azon embereknek kiket nagyon szeret…
Kíváncsi volt milyen a reggel, a táj ma, odakint, így hát belépett a fénybe, s kitekintett.
A már kicsit széthúzott függönyök mögött, háromszárnyú ablak világította meg a szobát.
Odakint bizony esett a hó, hatalmas pelyhekben most is, miként elmúlt, átaludt hajnalában. Szélcsend volt, de úgy gondolta, biztos, hogy hideg lehet...
Most meghallotta, ahogy Édesanyja járkál a konyhában, és a reggelit készíti. Elmosolyodott, érezve szeretetét, de nem volt még kedve lemenni hozzá. Ki akarta élvezni ennek a békés nyugalomnak, minden egyes percét. Csak lustálkodni boldogan, ráadásnak, és mohón még-még, és abban a hitben hagyni meg Őt, hogy azóta is alszik csendesen...
Úgy szeretett most mindent.
A falióra kattogását a kandalló felett, lépteinek halk ropogását a parkettán, vagy a hótól roskadozó kinti fáknak tömegét, és azt a gondolatot, melyben ott volt Ő. Hogy közeledik percről percre már hozzá megérkezvén végül, s egyre csak az járt a fejében, hogy ez lesz majd ama nagy nap, és tudta, hitte, amely emlékezetes marad, - maradhat majdan számára, egész élete során.
Mert hiszen ma jön el hozzá kedvese, eddigi Földi létének első, s meglehet talán egyetlen nagy szerelme, hogy együtt töltsenek „meghívásukra” egy boldog hétvégét…
Jeremy, mert így hívták a fiút, még egyet, egy utolsó nagyot nyújtózkodott, úgy állva, ahogy volt, hálóköntösében, mezítláb, majd szokásos rövid reggeli tornáját gyorsan letudva, visszaült ágyának szélére, határozott mozdulatokkal felöltözött, vastag zoknikat húzva lábaira, és átment a másik, külső szobába, ahol szintén égett a tűz. Dobott egy hasábbal a tetejébe, azután leült egy fotelba, majd nézte, és hallgatta, hogyan kap bele a láng a száraz fába, feltámadva szinte már elaléló vörös parazsából.
Január volt, s elég kemény tél így az évnek ebben a szakaszában. Az államokban nagy hóviharok dúltak.
Kezdeti egyszerű üléséből most kinyújtott kézzel előrehajolt az íróasztal felé, hogy a neki háttal álló naptáron átfordítva a lapot, egy új napot nyisson. Ezután fordítva tette vissza, hogy a székből lehessen látni, majd ezután teljesen elengedve magát, kényelmesen elterebélyesedett, újra csak a fotelt részesítve előnyben. Vastag karfájára felrakva lábait, halkan suttogva kimondta:
- 1930. Január 9-e.
Mást ehhez aztán már nem is fűzött hozzá. Lehunyta szemeit, és elmélkedett…

Jeremyék nem voltak túlságosan gazdagok. Csak egy sofőr állt alkalmazásban náluk. Az is az Édesapja szolgálatában inkább, aki már régen a bankjában ült, elegáns ruhájában, betöltve tisztviselői székét. Ez jelentette számukra a mindennapi betevőt, sőt gyakorlatilag a kenyérkeresetüket, hiszen Édesanyja háztartásbeli volt, nem dolgozott. Ő pedig még mindössze az egyetemi éveinek derekán járt csupán.
A szülei jelentettek neki mindent. Két nagyon derék ember, akiket nagyon-nagyon szeretett, szerethetett, amennyire csak ezt fiatal férfiúi szíve megengedte…
Eltelt így még pár pillanat, egy röpke szűk félóra is talán, s majdhogynem bealudt. Visszatérve újra álmaihoz, melyeket a sorsa, s az őt ért események rendeztek meg számára, de nem bánta.
Amint kinyitotta újra a szemeit, egyből vissza tudott térni néma gondolataihoz, a valósághoz.
Jelenlegi létének ama különleges mámorához, amelyben átgondolva valóságokat, súlyt helyezett az általa most fontosnak vélt, tartott dolgokra…
Így éltek Ők hármasban. A nagy háború után, mely megrengette az egész világot, s amely forrongott nagyon akkor, s szerinte még most sem csillapodott le eléggé, sőt: Később, ez sokak életét merőben meg is megváltoztatta.
Sajnos Édesapja két fiútestvére oda is veszett. Ő egyedül tért vissza a frontról, haza hozzájuk.
Ezután a kis városi házuk anyagi okokból sajnos elúszott, de talpra tudtak állni mégis. Ez sok mindennek, de elsősorban szülei egymás iránti kitartásának, hűségének, és mindenek felett örök szerelmüknek köszönhető. Amely rendíthetetlenül töretlen maradt.
Mert erre vágyott Ő is. Legyen bármi… bármi. Hiszen mindent meg lehet oldani, problémákat, gondokat, átélni, átélve történéseket, ha az ember nincs egyedül. S mindig van aki mellette áll, töretlen…

Kilépett most már a vékony folyosóra, „papucs nélkül, zokniban” - amely az emeleti szint kezdő része volt, majd lement a lépcsőn.
Belépve a konyhába, csak úgy egyszerűen leült az asztal mellé.
- Jó reggelt anya! - köszönt
- Jó reggelt fiam! - szólt neki is az üdvözlés.
Az asszony, fia felé fordult, a sütő mellől egy pillanatra hátrébb lépve, felhevült piros arcán mosoly terült szét, és gyengéden megcsókolta Jeremy homlokát. Tudva tudván Ő is, mire ébredtek fel ma. S lélekben benne is ott volt, a szüntelen várakozásnak, mostani eredménye. Beérett imáinak, kéréseinek sokasága. Hiszen úgy néz ki, végre boldog lehet gyermeke végett is…
- Anya! Most olyan szép minden, annyira más - folytatta megnyitott beszélgetését Jeremy. - Képzeld álmomban pillangókat láttam, amint vörös, meg sárga rózsákon, kitárt szárnyaikkal vártak. Napoztak talán, ha szoktak, hiszen tavasz volt - kezdte mesélni váratlanul a fiú, beszámolva elmúlt álmos látomásairól. - Majd felröppentek csak úgy, semmi előzetes nélkül, aztán huss, újra át egy másikra. Mert egy felhő, pont egy pillanatra, kitakarta az égből a Napot, árnyékot vetett - s ettől ők talán meglehet, megijedtek… Nem tudom. De én csak ott ültem közöttük a sűrű sötétzöld fűben, és arra vártam, hogy történjen valami, ami tovább viszi ezt a pillanatot. Ám más már mégsem akart megformálódni, vagy kiforrni többé ebből. Hát nem különös, úgy az egész? Így csak bármennyire furcsa is, ott, boldogságomban csupán és egyszerűen, végiglustálkodtam álmomban az egész álmomat. S nem csináltam semmit. Mégsem éreztem, hogy valami hiányozna még mindezek felett. Mondd milyen ez? - kérdezte összevont szemöldökkel, felnézve merengéséből. - S úgy egyáltalán, mennyire férfias? Mármint úgy értem a pillangók, meg a virágok?…
Kortyolt egyet az időközben elé rakott reggeli teájából. Akadt mellé pirítós is, ami friss, s finom, meleg volt. Vett egyet magának, elszántan ropogtatta, majd itt is újra, kíváncsian, kinézett az ablakon.
Várakozásának minden egyes pillanatában, ott tükröződött vissza egyébként is szelíd természetének nyugodt megnyilvánulása. Mely mély komolyságot kölcsönzött neki, s melyért Édesanyja is annyira szerette. Hiszen ilyenkor olyan volt akárcsak a férje.
Mintha őt látná benne viszont, örökkön a múltba visszatekintve, amikor azon a régi-régi szép napon már lassan 20 évvel ezelőtt először meglátta, és elfogadta, viszonozva a feléje irányuló érdeklődésének első lépését, közeledését, s későbbi tetteinek bátor megnyilvánulását… Hamar megszerette…
Fia, Jeremy ma, valahogy egyáltalán nem tudott szabadulni az üvegen túli világtól. Annyira egyszerű, s olyan békés volt minden. A hóesésben várakozó néma tájnak mozdulatlansága. Künn: a hótól roskadozó óriási fenyők, és más, lomb nélküli fák látványa. A festett, s az alig egy méter magas zöld kerítés, a bejárat felöli kiskaput övezve. Hosszasan elnyúlva mintegy záróvonalként, határt szabva a kisméretű farmon, egészen a terület végéig. És ez a pillanat. A közös létüknek varázsa… Emlékek, eljövendölések… csodák. S aminek eljövetelére, titokban mindig is vágyott - készülődött, gondolataival önmagában.
Messzemenő álmodozásaiban szinte már több ezerszer, mi több milliószor lejátszva benne minden eltervezett szót, vagy mozdulatot. Mert a városi lét után ami megmaradt, az mindössze ez volt…
Ez… Otthonuk… A mindenség. Ahol némaságukban fogadalmat tehettek bármire, szabad, határtalan vágyakkal szövetséget kötve mostmár, halkan elsuttogva régi sérelmeket, fájdalmakat, s ahol szülei is újra egymásra találhattak.
Ahonnan elérhető volt még így is a múltuknak régen elfeledett, ám annál gyakrabban felidézett évei. Amiért, - beleértve egészen a mai napig -, azóta is könnyezett gyakran Édesanyja szeme, de már csak akkor, amikor azt senki sem látta.
Hogy ne szomorítson el vele másokat… Hát igen. Hiszen örökkön, s időtlen éltek fejében elevenen a történések, az egykori szomszédoknak hangjai, arcok, az ottani társasági élet. Egy valaha –letűnt korszaknak s idejének romjai közt minduntalan újra megszülető, napról napra megújuló jelennek a végtelen váltakozása…
Anyja ilyenkor általában elvonult apjával közös emeleti hálószobájukba, és a szekrényéből kiszedegetve régi ruháit, a falitükör előtt maga elé tartva azokat sorjában, nézegette magát -pózolva.
Nem mesélt erről, és nem mondott el semmit sem soha ebből senkinek, gondolatairól, érzéseiről, amelyek ekkor dúltak benne. Befogadván - elfogadva a változásokat
Pedig elég rendesen magához vonzotta őt eme szokása, minden alkalomkor. Amely azután sikeresen a féltett titka is maradt, hiszen sosem derült ki, vagy fedezték fel ezen időtöltése alatt, őt megleső szemek, véletlen felfutó, hiányát pótolni vágyó hitvesi - gyermeki léptek, vagy akár a későbbiekben vallató, kíváncsi, kérdő, őt ezért felelősségre vonó elejtett szavak
Egyedül az övé volt s az övé is maradt, és ezáltal is mint annyi más apró dolgokkal boldogítva magát,panaszszavak nélkül élt, egyszer sem felemlegetve vádlón bárkinek elmúlt, kedves pillanatokat. S elfogadta csendes egyszerűségében a dolgokat, pontosan úgy, ahogy azok vannak. Mert mindig marad valami amiért érdemes még élni, hacsak e pár rejtett órában is, szeretni -vágyva, akarva… örökkön.
De volt olyan is, sőt előfordult sokszor „hála Istennek érte” az is, hogy meglepetésként választania kellett mégis közülük.
Mert elvárták tőle, hiszen egy-egy alkalommal vissza-visszatértek azért egy színházi estre, vagy valamely táncos rendezvényre, ahová hivatalosak voltak, vagy hová férje jegyet szerzett. Kimutatva ezzel Ő is viszonzásképp a törődését, s a párja iránti szerelmét. Odaadásának ki nem aludt szenvedélyes tüzét, sőt soha el nem múló, őszinte rajongását.
Akinek lám fontos volt, s maradt, mint nő és feleség, és jól választott anno két évtizede, ezt most már bátran elismerte, és bevallhatta magának, sok évvel elmúlva felettük, hogy örömmel tette fiatal lányként amint kezébe helyezte akkoron, két őt kérő, kinyújtott kezét. Miként szenvedéllyel, s tudatosan felkérte első bálján egy táncra. Egy édes-mámorosan feledhetetlen keringőre, ahol forgott minden, és meg is fordult vele a világ rendesen, amúgy szerelem első látásra képpen - igaziból…
Megbánás pedig soha nem volt ismert a kapcsolatukban. Egyáltalában nem, mert csak a szépségek, és a feledhetetlen pillanatok a fontosak, a többi csupán az élet adta helyzeteknek a forrongásai, melyek nem belőlünk erednek, csak változtatnak lelki világunkon, épp ezért nem szabad sohasem megharagudni érte…
Ezeken az estéken aztán amikor elindultak, és Ő az autó hátsó ülésén elhelyezkedve visszanézett mindig a házukra, hol a sötétségben eljövő alkony lassan mindent betemetett, s hódító uralma alatt annak ottmaradt fia, bár nem tudta látja-e, de magasba tartott kézzel mindenkor integetett neki.
Küldve néki még, dobva felé egy búcsúcsókot mosollyal arcán. Ajka megnyílva s elsuttogva:
- Szeretlek szívem… Sietünk vissza, jövünk hamar, vigyázz magadra!
És hitte, egy napon eljön érte is a boldogság egy édes-szép lánynak személyében, aki nála is szintén, majd lángra lobbantja –lobbanthatja -, a minden emberben ott szunnyadó, s oly gyakran teremtésünk folyamán, a lecsitított vágyakat…
Igen. Hitt mindebben. Hitt a pillanatban, mi több szenvedélyesen, álmodozásaiban.
- Vártalak - mondta átkarolva férje nyakát, s belépett vele büszkén a színházba ahová most érkeztek…
És John bár nemigazán értette ez miért lett megjegyezve neki, de sejtette hogy nem csak erre az egy alkalomra szólt, és nem csupán az előadás, és az elkövetkezendő est miatt. Így mint mindig, ő is boldogan a karjaiba zárta hitvesét, és egy nagyon-nagyon finom, s meglehetősen érzéki csókkal pecsételték meg a pillanatot…
Azután hazafelé tartottak, még belefért egy kettesben elköltött vacsora is. Majd eljött a hajnal. És bekövetkezett amire Újra csak vágytak.
Halkan felosonva a lépcsőn, kéz a kézben szorosan, mert Jeremy már aludt… Újra otthon.
Hogy egy forró ölelésbe fonódva szerelmeskedjenek még reggelig, ráadásnak…
S miután férje elment, megébredvén a munkába, Ő kibújt csendben a paplan rejteke alól, hogy rendet rakjon.
Visszarakva estélyijét a helyére, és ruhái közül kihúzva, megsimogatva párat emlékeket kötve hozzájuk még, önmagában dúdolgatva egy kedves dallamot, nekikészült a mának.
Majd visszapakolva azokat is, eligazgatva újra, megbújva így ismét szekrényében eme kellékei, szépen sorba téve, soraik közé rejtve tegnapjait, a tegnapot, következhetett megint egy szakasza életének. Egy ismeretlen, egy eddig még meg nem formált alakja.
Ahol volt számára hely igen!… És szabadon…

A konyhaasztal sarkánál a gyenge reggeli fényben, egy - a még hajnalban gyújtott -, s az abból visszamaradt gyertya égett.
Magába zárva kezdetben mindenségében a sötétséget, ám most is még némi fényt adva nekik a helyiségben, meg-meglobbant annak olykor épp a világa…
Többszörösen meghajolt, vásárlásakor egykoron a kosárban kint felejtve csomagjában a Napon olvadozva, még nyáron, ám szálában mégis egységesen megmaradva kanóca benne most, ide-oda bólogatott lángja.
Egy kis fémedénybe lecsepegve, „amely jobb oldalán feléjük állva ekkor éppen”, egy ujjnyi átmérőjű fülben végződött. S csak úgy árasztotta magából az ismert viasznak megnyugtató, feledhetetlen illatát.
Egy régi gyertya, elmúlt hónapoknak rejtekéből, régi szagokat felidézve s magával is ragadva onnan, levegővételeknél, kissé fojtó olvadásában. Görbületeit eltekintve mégis ragyogott, hosszú perceket bólogatva át végig, formájához szüntelen ragaszkodva változón lángja.
Felhasználta Anyja akkor is, eme mások által talán kacatnak vélt létében, semmit soha ki nem dobva, amiből még lehetett valami.
És így tavasz volt szívükben, tavasz boldogságukban, egyszerű emberi szeretetükben, s most már nem csak álmában.

Eközben a kertben most lassan, a hótól teljesen befedett karók, melyeken napsütésben nyáron a virágok szoktak rajtuk felkúszni, mintha megváltozva hirtelen, csupán csak ottfelejtett útjelzők lennének mindössze.
Átölelve azokat, s mintegy megkapaszkodva derekukban, végig az élettelen fatörzseken, mohón pompázva – törve az ég felé.
Igen. Ilyen a világ. Az elfelejtett, a fehéren csillogó hónak a varázsa. És örökkön változásban, ilyenek az emberek is valahol, egészen a felszín alatt. Mert csak a jó az, ami boldogítja őket ragyogásban, hát törekedni kellene rá, hogy csak jó legyen akkor…
Újból ivott a teájából. Meleg volt, és ez a melegség kellemes érzésként áradt szét testében.
Egyre csak szerelmét várta, s annyira szelíddé vált hangja is, hogy Édesanyja sem szólt. Csak hallgatta fia beszédét, mely oly jó volt számára, amiként egyszerűségében - s boldogságában megnyílt neki. Feltárva felé érzelmeit, álma által megszületett boldogságában.
S Ő egyszeriben csak azon kapta magát, hogy nevet. Nem rajta, és nem is ki őt, csupán azon a kérdésen, ami most ért meg benne választ várva. Úgy, hogy szinte bele is könnyezett a szeme.
- Hogy mennyire férfias ez? - válaszolt szintén kérdezve. - Hiszen nem csak a nőknek nyílnak virágok, és repdesnek a pillangók a levegőben. Mert azok a pillangók lehetnek akár az örök megújulás szimbólumai is, amint milliónyi kis lényükkel egységet alkotnak a nagy végtelenségben. És hagy mondjam el neked fiam, édesapád is szereti a szegfűket például. S a rózsák, amiket behoz alkalmanként az ebédlő, az előszoba, s a nappali vázáiba, az ugyan kedvesség, és hódolat irányomban jelzésképpen azt is hogy szeret, de szépségükben díszítő eleme is egyben, az egyhangú időben múló szürke, ám gyakran mégis felejthetetlen perceknek.
Tapintatból nem vágott sértődős arcot, és nem értette szülője szavait. Csak az zavarta hogy nevet… Mindezen.
- De mégis mondd Anya milyen ez!? Én csak ott voltam, semmit sem téve, és nem bántott az sem hogy a pillangók rám szálltak, énrám is, sőt szinte megszálltak ezrével! Olykor-olykor tökéletesen befedve és eltakarva mindenek elől… Hát nem… Ez nem én vagyok!… - értetlenkedett. - Nekem a semmittevés az ellenségem… Ez nem én vagyok! - ismételte meg hevesen, kikerekedett szemekkel, szaporábban véve a levegőt.
Az asszony láthatta benne, szavaiban végre fia szenvedélyét, rajongását eredendő tüzének, és boldogságát. Ahol egyszeriben már nem volt ott vele, sőt teljesen megszűnt magánya. Benne élt egy pillanatnak másodpercenként remegő, vibráló átalakulásaiban. Hogy ezután most már nem érzi magát elhagyatottnak, mint eddig. Esetenként, néha nagyon is kiéleződött kedélyállapotokban hullámozva viselkedése. Sőt az mint látható is… Szerelmes! Ebből kifolyólag pedig már megérte, nagyon is megérte minden, az úgy vélt kinevetése, az elmondott szavai, mert ezekkel, vele, lám mennyire szép lett fiának lénye.
Elidőzve vonásain ezután, szeretetében, csodálatában elakadt, sőt már nem is volt többé semmiről sem véleménye, mert megrekedve az is, végleg magában maradt. S kisimult a fiú fiatal kora ellenére ráncokkal, és gondokkal beborított eddigi arca, s lám kedve végre oly jó, hogy még a reggeliét is ím, határozottan élvezettel fogyasztja. Nem úgy, mint régen, ahol amikor csak azt látta miként gyorsan felhajtotta csak futtában az adott-kapott kávét, vagy teát, mi egyebet, azután a pirítóssal a kezében kirohant a házból, hogy eltűnjön magára vállalva szinte mindent, segítve nekik végtelen, dolgát végezve, és csak alkonyatkor lássa Őt viszont.
Mert kettejükre maradt a föld megművelése Apjával; Jeremy nagybátyjainak elvesztései végett is, s ebbe a feladatba Ő gyakran, és elég rendesen bele is temetkezett. Tudva-tudván, elzárkózva ezáltal mindentől. Remete lelkét vigasztalva majdhogynem a végsőkig.
Hát nem… Azért sem.
Kérte tehát az égieket ezért összes új reggelében felkeléskor, s lenyugvó napokban elalvás előtt, halkan elmondott, suttogott imáiban, hogy ez az állapot örök életében tartson, tarthasson nála.
Hozzá áhított még hosszú, és teljes életet, ha lehet ráadásnak, és akkor minden rendben lesz. Hogy had maradhasson, az ő szíve is végre boldog. S körötte feje fölött, fények csodái világítsanak végtelen, ne csak pusztán felhők tornyosuljanak, vagy szürke homály, s árnyékok. Hiszen azok amúgy is vannak kéretlen…
A gyertya lángja pedig most meredeken elhajolt, felső pereméről leszakadt egy nagyobb darab, lecsúszva végig az oldalán. Azután mintha csak „megemberelné” magát fénye újra nagy lett, megemelkedett, háromszöget képezve láng élével tű hegyében, szürke vigyázzt alkotva megremegett, majd többé nem mozdult.
Miközben valami változás, valami édes változásnak a szele volt érezhető, titkokból eredően napvilágra egyszeriben. Megszületvén a kis konyha félhomályos varázsában. Egy ki nem mondott gondolatnak megtartott szavából.
Gyengéd egyszerűségében.
Azután valami halk, távoli moraj érkezett, jutott el fülükig az út felől, még messziről. Melyre mindkettőjüknek kikerekedett a szeme. Majd szinte választ várva a másiktól, egymásra néztek.
Édesanyja bólintott, jelezve felé, s intve neki.
- Menj! - mondta. És Jeremy kinyitotta az ajtót, amelyen keresztül az előszobába léphetett.
Kezét a kilincsre téve azért egyszer még visszanézett, talán fel sem fogva egyszeriben a hirtelen történteket.
Másik kezében teáscsészjével, gyorsan megkeresve cipőit az ajtó mellett, s azokba belelépve hamarjában lábaival. Miként gyermekkorában anno, amikor elsőként indult iskolába egyedül.
Lehet? Merje vajon?.
És nem a távolságtól félt, amíg odaért, mert az intézmény csupán a másik utcában volt, hanem valami egészen mástól. Ami most is ott remegett benne.
De a helyzet adott, és a lehetőségeket már volt ideje ez idő alatt latolgatni, vagy átgondolnia hogyan is?
S szintúgy akkor, miként most is, csupán a bátorítására várt. A helyeslésére, egyfajta engedélyre. Hogy tegye csak meg nyugodtan, hiszen most még úgysincs mitől megijedni, mint régen. Mert mindig előttünk áll valami életünk folyamán, ami felé el kell hogy induljunk, elkerülhetetlen… És így igen. Most már a számára is volt valami kézzel fogható valósága, és eredménye az eddigi életnek.
Valami gyönyörű, valami nagyon-nagyon szép…
Váratlanul, s teljesen észrevétlenül a hóesés most ahogy csak volt, és kitartott kora hajnal óta, most egyszerre csak elállt. Nem hullott tovább e világra.
Az előszoba, amelyben egy pillanatig várakoztak, tágas szépségében és hűvösségében fogadta Őket.
Jobboldalt, közvetlen az ajtó mellett kerek kisasztalon állandóan egy csokor virág állott évszakoktól független, melyet férje hozott s vágott le ide be, mindig újat, s újat.
Az asszony odalépett, megszagolta.
S e melegházukban nevelt rózsáknak a szirmain megtört most, „egy váratlanul s csak úgy valahonnan a bejárati ajtó függönyének rojtjain átszűrődő halovány,” egy gyenge napfény.
Bevillanó „fényes árnyék…”
Elfeledett, elmúlt emlék lesz csupán egykoron minden, melyet mi emberek átélünk folytonosságokban. - Elmélkedett.
És mert minden pontosan azzá is válik, amivé kinevezzük azt - megnevezzük magunkban, így amondó volt gondolataiban, legyünk örökkön derülátók, hiszen mindennek eljő az ideje egyszer. S bizony érdemes kivárni a dolgokat, bármennyire is nehezen telnek el hozzá az évek… Mert megéri, nagyon is megéri.
Hiszen amik kezdetben lehetnek akár érthetetlenségeknek a furcsaságai, azoknak tömegéből kiválogatva nyílnak majdan szívünkben szirmokba, a jövőnk boldogságának virágoskertjei.
Ahol azoknak minden egyes szála, egy-egy szerettünket jelképezi képletesen, megbújva a rejtekükben mélyen, a sűrű erdőknek a kesze-kuszaságában.
Örök háziasszonyaként e laknak, visszament most a konyhába gondoskodván mindenről, s tett néhány kisebb fadarabot is, az itteni vékony kis kályhába. Majd mivel egyre erősebb világosság gyúlt, hát odalépett a gyertyához, ajkait összeszűkítve, szinte csücsörítve, elfújta azt. S az így eloltott láng után, ezúttal nem sötétség következett. Pusztán dicsőséges boldog napfény, és ennek hangot adva, újra eldúdolta egy dalnak rövidke részletét.
Nem ment ki, úgy döntött itt várja be a fiatalokat, had örüljenek őszintén egymásnak. Elmúlt, ez idáig gyönge fényhez szokott szeme most bekönnyezett, ismét, másodjára már ma, melyet hamarjában ráfogott, a még mindig magából hullámzó, füstjét eregető gyertyára, amely mintha mérgelődne, zokon véve nagyon valamit ezzel.
De nem vette fel s észre, hagyta magától kialudni, s engedte magába fogadva a pillanatot, nem kérdezve, és nem kutatva annak utána miért is pontosan, hogy kibuggyantak könnyei.
Nem érdekelte. Régen elmúltak már benne azok az idők, hogy Ő bármit is megmagyarázzon magának… Szükségtelen… Hitte, mindenkinek a jövője előre meg van úgy is írva, „és vallása is ez irányba terelte,” kész történetekben annak minden egyes perce. S e hite összetartotta, és így lelkiekben is, úgy, mint egyébként testileg szintén, jól érezte magát. Elégedettnek…
Autódübörgés volt az a hang, amely kezdetben halk ama távoli morajként, egyre erősödve hallatszott az erdő felől, a hótól letakarított, ide vezető kanyargós úton, amit a környékbeli férfiak tisztogattak.
Ő nékik a társulása segédkezett a külső, kisebb farmok és gazdaságok között, önzetlen segítségükkel jelezve jószomszédi viszonyukat. Munkagépeiket, és állataikat sem sajnálva céljaik eléréséhez. Sok mindent köszönhettek már nekik.
A jármű megkerülte a házat, és megállt a főkapu előtt.
Jeremy-örömtöl repeső arccal, egy csapásra kiitta a még mindig a kezében tartott teáscsésze tartalmát, azután visszalépve a konyhába az asztalra tette azt, harapván egy utolsót, egy nagy falatot az oda lerakott pirítósoknak egyikéből, s úgy tele szájjal rohant ki a házból.
- Akár csak régen - szólt Édesanyja s nevetett fel hangosan, ezúttal ragyogó szemekkel.
S miként eddig is, most ugyan úgy ugrott neki, fel akár egykoron feladatainak, ismét csak hirtelenjében befejezve reggeliét az Ő fia. Hát ezen derült annyira
- Úgy látszik, vannak dolgok - mondta tovább beszélve, mintegy magának jegyezve csak meg -, amik mindezek ellenére, még sem változnak sohasem. Az én gyermekem - húzta ki magát büszkeségében, s nézett utána most már hangtalan - némán…

A lány szépen öltözött. Saját maga vezetve az autóját, most kiszállt. Vastag medvebunda, prémcsizma, kesztyű, és rókaszőrméből készült sapkával a fején. Jobb oldalában annak betűzött ékkővel.
Hosszú haja mélyen, egészen a derekáig omolva, füleiben gyémántfüggőkkel, s mikor a fiú odaért hozzá, lehúzta mindkét kesztyűjét kezeiről, és megsimogatta a szenvedéllyel hozzá bújó-hajoló arcot. Meleg, bársonyos érintésű finom két kezével ölelve át a nyakát, s forró csókot adva néki egyszeriben áhító ajkára. Azután szemei közé nézve, megállva egy helyben, mint egy szobor, csak némán hallgatta a lány a szeretett, mi több Ő általa már nagyon is vágyott hangot…
- Kis angyalom. Én csillagom. Édes tündérkém. De jó hogy itt vagy végre. El sem tudod képzelni mennyire jó…
Percekkel később, a fiú édesanyja mégiscsak kijött a házból, mert látta a párt, a szerelmet, érezve a köztük lévő vibrálást, s az őket körülvevő csodálatos békességet, harmóniát.
Egy új nap volt már, egy másnap. Ahol végre elmondhatja annak a lánynak, akire mindig is várt, most, csak pusztán őszintén amit szeretne, fia születése óta.
S lám, Jeremy boldog önfeledten.
Mert igen, tényleg ez kellett volna már régen neki.
De ez is eljött, íme, s beteljesedett…
Közelebb ment, melléjük lépve szelíden, átölelve a két fiatalt.
Éppen úgy téve pontosan, mintha kinyújtott, szélesre tárt két karjával csak óvni, és védelmezni akarná, s tudná is őket meg mindentől.
Azután a lány felé fordult, és csak annyit mondott halkan, szinte suttogva…
- Már régen… Már nagyon-nagyon régóta… Vártalak.

Kisizsák; 1989. November 13.

Írta: Bakos Attila Péter
2363
petru1970 - 2013. május 13. 03:16:33

Köszönöm a névnapi köszöntőt,és örülök hogy elnyerte a tetszésedet írásom.
Bízom benne hogy majd olvassák többen is még,
hiszen így ismerhetem meg magamat leginkább.
Mások által lehetünk azok akik vagyunk.Köszönöm szépen.Bakos Attila Péter.

3313
paltetel - 2013. március 29. 04:39:59

Hajnali boldog ébredés, szülők iránti szeretet, várakozás, boldog találkozás, sok minden benne van egy szerelmes lélekben aki a mindenséget átölelné!
Gratulálok!
Na, igen (Pál-)Péter boldog névnapot!
Etel

2363
petru1970 - 2013. január 16. 16:50:37

Köszönöm hogy végigolvastad,és a névnapi felköszöntést is.
Örülök hogy néhol versként hatott a mondanivalója,mert ez egy teljesen
romantikus novellának készült.
Van aki nagyon szereti van aki nem.jó volt olvasni hogy neked eljutott a szívedig és érdekelt.Üdvözlettel.Bakos Attila Péter.

3652
zina - 2013. január 06. 23:05:28

Végigolvastam. Nem úgy tűnik, mintha ez lenne az első prózád, - úgy rémlik ezt írtad- hangulatos várakozás, szemléletesen megírva, néha azt hittem verset olvasok, amitől, hát nem is tudom, olyan érzékeny lett a történet, talán túlságosan is, de nekem tetszettSmile Gratulálok hozzá!
Na és boldog névnapot! Wink

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.