Zentai Eta: Egy régi karácsony (2013. január)
Megállás nélkül esett a hó. Finom, fehér kötésként borította, a háború által megsebzett várost. Hét éves voltam ekkor, a bátyám tizennégy, az öcsém három. Édes egyedül küzdötte végig három gyerekkel a háborús éveket. Édesnek hívtuk anyánkat, elspórolva ennek a szépséges szónak a végét.
Apám a háború alatt a fronton harcolt, aztán fogságba esett. Már felnőtt voltam, mikor megtaláltam, és elolvastam egyik megsárgult tábori lapját, amit Édesnek írt. A múltból érkezett levélen egy vágyódó, szerelmes vers volt. Meghatottan néztem szép, szálkás betűit, és a különleges vallomást. Desapának hívtuk, mi gyerekek koptattuk le észrevétlen az első betűt.
A háború alatt szétszakadt a család. Arról, hogyan éltük át ezt az időszakot, milyen fáradtságos varázslattal teremtette elő Édes a mindennapit, az már a családi legendárium része.
Most saját emlékemet, egy hét éves kislány kedves, fájdalmas emlékét szeretném felidézni. A háborúnak már vége volt. Azon az éjszakán, mikor Desapa megjött a fogságból, Bonzó kutya, aki becsülettel őrízte a házat, és védett bennünket is, nagy hibát követett el. A megtört, hátizsákos emberben, nem ismerte fel gazdáját. A koszlott katonaruhából áradó idegen szag, a régi, ruganyos járás helyett, a nehézkes, ismeretlen ritmusú léptek megzavarták, és vad, acsarkodó ugatással kapkodott, a megviselt bakacsok után. A poklokat megjárt apám árulásnak vette, hogy a kapuban saját kutyája támad rá. Mit várhat akkor, ha belép a házba? A fogságban eltöltött éjszakák visszatérő rémálma volt, hogy otthona helyén csak üszkös romokat talál, hogy akiket szeretett, talán már nem is élnek, vagy ha élnek is, nem várják vissza, asszonya meleg ágyában, már mást ölel. Elkeseredést, izzó haragot érzett, és ő, aki gyengéden szerette még az állatokat is, elverte a kutyát. Bonzó nyüszítő sírására valamennyien felébredtünk. Édes kiszaladt a havas udvarra, karjaival átkulcsolta az érkezőt, hogy újra ölelni tanítsa.
Fedél volt a fejünk felett, kint havazott, bent pattogott a tűz, l946. december 24-e volt, karácsony napja.
Az egész család a konyhában volt, Desapa egy csupasz villanykörte alatt olvasott a konyha közepén. Mindig és minden helyzetben olvasott. Ha bármikor felidézem alakját, azt látom, hogy egy széken ül, kezében könyv, nyakában Cinci a vörös kandur szundikál, aki csak a lapozás zizegő hangjára nyitja ki lustán a szemét. Gyerekként nem értettem mi ebben a jó? Ma már tudom, hogy a könyv, és benne a szavak, olyan édes mákony, hogy aki azt megízlelte, örökké vágyik rá. Csak találgattam, miért nem megy be a szobába, ha olvasni akar? A sürgő-forgó Édesnek állandóan kerülgetnie kellett. Néha elkaptam a tekintetét, ahogy nézett minket. A világon a legkékebb szem volt az övé, az öcsém örökölte. Ma már megértem, hogy a hosszú távollét után, minden percet velünk akart tölteni. Olvasott, de közben elmerült az ismerős illatokban, zajokban, Édes szoknyájának suhogásában, a mi nevetésünkben, vitáinkban, a régen nélkülözött családi életben.
Bátyámmal színes papírfüzért ragasztgattunk, majd pattogatott kukoricát fűztünk hosszú cérnára, hogy ezekkel díszítsük a fát. Édes a konyhaasztal eternit lapjára öntötte a forró cukormasszát, és mikor kihűlt, kockákra vagdosta. A finom, édes illat betöltötte a konyhát. Öcsém vágyakozva nézte, Édes kis cukorforgácsokat dugott a szájába, de magán érezve éber tekintetemet, nekem is adott. Végül a cukrokat, ügyesen cifrázott, vékony papírba csomagolta, és készen volt a szaloncukor.
Öcsém rövid, kis életében az igazi biztonságot anyánk jelentette. Apró, fehér sámliját magával hurcolva követte mindenhová, mint az árnyék. Ha főzött, mosott, vagy takarított, ott ült a közelében, mint egy hűséges strázsa. Éreztük, anyánk őt szereti a legjobban.
Estefelé Desapa abbahagyta az olvasást, titokzatosan sugdolódzva Édessel, eltűntek a szobában. Játszani kezdtem az előkészített evőeszközökkel. Nem volt babám, de háborús gyerek lévén mindennel tudtam játszani. Öcsém sámliján ülve most engem figyelt. Valami nagy várakozás volt bennem. Mesélni kezdtem, hogy mi minden lesz a fa alatt. Elragadott a képzelet. Annyi csodát ígértem, hogy nyitva felejtett piros, kis szájából apró nyálbuborékok szánkáztak az álla felé. Bátyám többször rám szólt: - Ne szédítsd! Hagyd abba! – Csendes, barna fiú volt, komoly, sötét szemekkel. Nem tudtam leállni. Én hittem is, amit mondtam, magamnak is odaígértem mindazt, amire vágytam.
És megszólalt a csengő.
Öcsém sámlijával igyekezett befelé, bátyám mögötte lépkedett, még egy rosszalló pillantást vetett rám. Utolsónak léptem be, reszketve az izgalomtól. A szobában ott állt a karácsonyfa, apró gyertyák égtek rajta. A libegő lángok különössé, gyönyörűvé varázsolták, mintha átvette volna az imbolygó fények könnyed táncát és gráciáját. A díszek, amiket mi készítettünk, átlényegültek, a papírlánc színei felragyogtak, a kukorica fehér gyöngyként fénylett. Desapa büszkeségén az öreg gramofonon, felcsendült a Csendes éj.
Odaléptem a fához. – Ez a tied. - mutatott Édes egy szép, faragott, kétajtós fa-szekrénykére. Olyan volt, mint az igazi, csak sokkal szebb. A tetején, mint egy óriás hópehely, egy fehér kutyus ült. Aranyos, kis játékállat volt, de engem a szekrény érdekelt. Mi lehet benne? Sok szép babaruha? – találgattam. Nem zavart, hogy nincs babám. Elképzeltem az apró fogasokon lógó színes ruhákat, kabátokat, sapkákat, sálakat, alul kis cipőket. Remegő kézzel, boldogan nyitottam ki az ajtaját. A szekrényke üres volt... teljesen üres.
– Ebben nincs semmi! – jajdultam fel. Szüleim kicsit zavarba jöttek kétségbeesett csalódásom láttán. – Azt teszel bele amit akarsz. – próbálkozott Édes. Álltam megsemmisülten, nem válaszoltam. Arra sem emlékszem mit kaptak a többiek. A szekrényt ott hagytam a fa alatt, nem sírtam, de minden közeledést elhárítottam. Öcsém később játszani kezdett a szekrénnyel, szőke feje meg-megvillant a gyertyafényben, ahogy nyitogatta, csukogatta az ajtókat. A lengő ajtócskák folyamatosan és csúfondárosan mutogatták nekem, hogy nincs mögöttük semmi.
Azóta sok év telt el, meghitt, szertetteljes, gazdag karácsonyokkal, szülőkkel, gyerekekkel, unokákkal, de egyetlen ajándék képe sem maradt olyan eleven, mint azé a kis szekrényé. Még ma is le tudnám rajzolni a faragások kacskaringóit, a színe szemembe égett örökre. Talán azért, mert összes gyermeki álmomat, vágyamat, kívánságomat, előre belepakoltam, és a háború az év legszebb esetéjén fosztotta ki.

Írta: Zentai Eta
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.