Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Letörölt babakönnyek (Nővéremnek)
Semmi nem utalt arra, hogy bármi baja lenne. Aznap reggel is csak rossz közérzettel ébredt. Később belázasodott, s időről-időre egy éles nyilallás jelentkezett a gyomorszája tájékán. Mintha egy hegyes kést szúrtak volna bele. Házi munkával telt a nap, ahogy három és fél hónapja folyamatosan, mióta megszületett kislánya. Délután magasabbra szökött fel a láza, elszállt az ereje. Megkönnyebbült, mikor édesanyja - aki lakásában helyet szorított nekik - és férje hazaértek a munkából. Bevesz lázcsillapítót, és el van intézve jelentette ki, családja azonban ragaszkodott hozzá, hogy orvoshoz menjen.
A doktornő hosszasan vizsgálta, hasát nyomogatva próbálta kitalálni mi lehet „odabent”? Végül komoly arccal megszólalt:
- Be kell menni a kórházba, megírom a beutalót, vérvételre és a sebészetre.
- Reggel, éhgyomorra?
- Nem, most, azonnal. – A fiatalasszony tiltakozni akart, de a doktornő tekintete
belefojtotta a szót.
- Akkor máris megyünk – válaszolt helyette a férje, aki elkísérte.

Az esti órákban a járó beteg rendelésen rajtuk kívül csak egy-két páciens várakozott a hosszú folyosón.
- A vérkép egyértelműen gyulladást mutat – magyarázta a rendelőben a sebész. – Már csak az a kérdés, hogy vakbél, vagy petefészek. Megnézi nőgyógyász is, mielőtt végleges döntést hozunk. Nem szeretnénk feleslegesen műteni.

A nőgyógyász megerősítette a vakbélgyulladást, így onnan egyenesen a kórházi sebészeti osztályra irányították őket.
Minden olyan hirtelen történt, fel sem ocsúdott, félni, de még megijedni sem maradt ideje.
Kapott egy tablettát, amit kevés vízzel le kellett nyelni, egy gurulós hordágyra fektették, amivel a műtő előtt állították le. Férje már elment, tőle tudta, hogy este tíz óra is elmúlt. Nem érzékelte az időt, csak úgy gondolta, hogy rettenetesen régóta várakozik, s nem jön senki. Néha mintha elaludt volna, de csak egy pillanatra, mert folyton felriadt rá, hogy kislánya sír. Valahol, távol, de tisztán hallotta. „Hazamegyek”, „nem maradhatok itt” – morfondírozott magában, de nem mozdult. Csak a feje működött, agya dolgozott, az is lassan, teste pedig egyáltalán nem reagált. Nem értette, hogy lehetséges, de újra és újra fülében szólt a sírás. Évek múlva is ez maradt legtisztább emléke abból az estéből. Végre előkerült az operáló orvos, jövés-menés, betolták a műtőbe. Arcára maszkot tettek és utasították, hogy kezdjen el számolni egyesével.
- Egy, kettő, három, négy, öt… - a gyereksírás abbamaradt. „Mi ez az iszonyatos,
fojtogató, égett hagymabűz?”

Tiszta fejjel ébredt, a hajnali pirkadatban, pillanatok alatt egyértelművé vált számára, hogy egy kórteremben fekszik. Csak azon csodálkozott, hogy már készen is van? Túl van az operáción? Megpróbált felülni, de olyan fájdalmat érzett hasa tájékán, ami eloszlatta kétségeit. Lassan, óvatosan kiült az ágy szélére, majd bebújt papucsába. Nem is csodálkozott rajta, hogy ott van az ágy előtt a kövön. Akkor vette észre a paplan végéhez dobott köntösét és a földön egy nagy, félig nyitott táskát, kórházban szükséges holmikkal.
Szeretettel gondolt férjére, de nem maradt ideje elérzékenyülni. Erős hányinger kerülgette, igyekezett minél előbb kiérni a mellékhelyiségbe. Ahogy elindult, a császármetszés helye erősebben fájt, mint a friss vakbélműtété. Mindkét kezét hasára szorítva próbált haladni.

Visszaérve a szobába, felfrissítette a mosdónál hideg vízzel az arcát, majd körbenézett, köszönt és bemutatkozott ébredező szobatársainak, akik csodálkoztak, hogy éjjel megszaporodtak. Félálomban rémlett nekik valami mozgolódás, ami a kórházi éjszakákhoz hozzátartozik, de mire behozták a helyére, már mélyen aludtak. Mindjárt el is mesélték, kinek mi baja, miért fekszik itt.

Alighogy visszakászálódott nagy nehezen az ágyába, megpillantotta férjét, a kitárt ajtóban. Tétován, szégyenlősen toporgott. Kopogott az ajtófélfán, s miután meggyőzték, hogy nyugodtan jöjjön be, végre bemerészkedett a hálóinges nők közé.
Lehajolt feleségéhez, megcsókolták egymást.
- Hogy vagy?
- Már jól. Nagyjából – tette hozzá. – Voltam kint egyedül a folyosón, az egyik ápolónő
meg is szidott, hogy nem szóltam neki. Nem mentél dolgozni?
- Kivettem mára egy nap szabadságot.
- Csak egy napot? Mi lesz a gyerekkel? Ki vigyáz rá?
- Ne aggódj! A nővéred elvitte.
- Hogy-hogy?
- Reggel telefonált, ahogy megtudta mi történt, azonnal érte jött. Nagyon sietett,
gondolhatod, addig Csillát és Öcsit a Dédire bízta. Összepakolta néhány ruháját,
pelenkáját, tápszert, felkapta a gyereket és már szaladt is.
- Még Öcsi is pelenkás, Csilla is kicsi, hogy bír el három pici gyerekkel? Majd vizitnél
megkérdezem, mikor mehetek haza?
- Maradj nyugton! Gyógyulj meg, azt üzeni. Ne törődj semmivel, csak magaddal!
Anyukád is ezt mondta, de délután bejön hozzád, a bátyáddal.
- Ekkora felhajtást! Pár nap és otthon vagyok. Tudod a vakbelet a portás veszi ki.
- A tiédet nem, mert este, mikor visszaértem ott ült a fülkéjében. Nagy nehezen engedett
csak be, egy percre, míg odaadtam a táskát az ügyeleten – intett a csomag felé.
- Meg sem köszöntem – fogta meg a férfi kezét, hálásan nézve rá.

Élete egyik leghosszabb hete következett, végre kivették a varratokat és kiengedték a kórházból. Hazaérve elszorult a szíve, ahogy meglátta az üres kiságyat, de be kellett látnia, hogy még nincs elég ereje, hogy ellássa a kicsit és a háztartást.
Annak idején még egy vezetékes telefon is ritkaságnak számított, nővérének messzire kellett, mennie otthonuktól, utcai fülkéből tudta csak felhívni, de délután már csörgött a készülék.
- Rendben hazaértetek?
- Igen, taxival jöttünk. Nagyon aggódtam, köszönöm, hogy elvitted a gyereket. Egész este
hallottam a műtét előtt a sírását, de másnap reggeltől már nem.
- Pihenjél. Minden rendben van. Eszik, alszik, működik – nevetett testvére.
- Mikor menjünk érte? Már nem fáj annyira a sebhely.
- Mondom, hogy ne ugrálj. Nyugi! Itt van velem a babakocsiban, éppen elaludt, tojik a
világra. Majd hétvégén mi hazavisszük a sógoroddal. Gyógyulj meg! Szia!

Sok-sok év telt el, a vakbélműtétnek csak egy halvány, vékony sebhelye maradt, de az emlék kristálytiszta arról, amit nővére segítsége jelentett. Sokan úgy gondolhatják, hogy testvérük gyerekéről ugyanúgy gondoskodnának, mintha sajátjuk lenne, de mindig más dolog valamiről vélekedni, véleményt alkotni, gondolkodni és megint más adott esetben cselekedni.

Csató Gáborné/Magyar Eszter

Budapest, 2012-10-24
2678
Emperor - 2013. január 10. 20:48:46

Kedves Eszter!
Ez baromi nehéz helyzet, főleg az anyának átélnie, azt sem tudva, mi van a pici gyerekével.
Egyébként, emberségből jeles! Mi mást is mondhatnék arról, aki két pici gyereke mellé, bevállalta a harmadikat is. Nagyon szép történetet tártál elénk, Eszter. Mindenképpen példamutató.
Szeretettel
Ida

1403
titanil - 2013. január 10. 19:07:07

Kedves Eszter!
Meghatódva olvastam szép történeted a testvéri szeretetről. Nagyon jó, ha szükség esetén a jó testvért nem kell megkérni, hanem önként cselekszik, és "letörli" a babakönnyeket. Elképzeltem, a kórházban töltött idő alatt mennyire hiányozhatott a kismamának a három hónapos kicsi gyerek.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.