Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Vigyázó szemek (2013. február)
„… Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el…”


Dusán

Mindig könnybe lábad a szemem, ha meghallom ezt, a lelket hasogató, dalt. Nem szégyellem, hogy férfi létemre ilyen hatással van rám. A bánatot, fájdalmat, gyászt nem lehet nemekre osztott, elvárásoknak megfelelően átélni. Csak egyféleképpen, emberien.

A vétkest, aki gázolt három évre ítélték, a gyereket és engem, vétlenül életfogytiglanra. Fiam anya nélkül nőtt fel, én pedig elveszítettem a feleségemet. A kérdéseket bezártam a „miérteket” tartalmazó dobozba, melynek fedelén állva próbálok egyensúlyozni, immár negyven éve.

Hiszem, hogy valahol létezik egy hely, ahonnan eltávozott szeretteink vigyáznak ránk. Nem találok más magyarázatot arra, ami akkor régen történt, mikor a tragédia utáni első karácsonyon igyekeztem haza, szüleimhez. Menekültem a városból, ahol úton-útfélen kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak egymásnak az emberek, nem akartam látni a feldíszített üzleteket, utcákat, tereket, a meghitt, vidám forgatagot.
A szállítási cégnél, ahol dolgoztam, néhány sofőr és egy titkárnő tartozott hozzám. Egy hete mondogatták már:

- Tudjuk a dolgunkat, menjen csak főnök, pihenjen, minden rendben lesz!

A kocsimban elromlott a fűtés, de már nem akartam időt tölteni a javításával. Majd otthon. Kétéves kisfiamat délben elhoztam a bölcsődéből, a korai sötétedés miatt igyekeztem minél előbb indulni. Melegen felöltöztettem és beültettem a hátsó ülésre, remélve, hogy nem fázik meg, míg hazaérünk.

Kevés autóval találkoztunk, kopár szántóföldek mellett haladtunk úti célunk felé. Jól esett a táj egyhangú szürkesége, csendje, nyugalma, amire annyira vágytam.
Már csak tizenöt kilométerre lehettünk szülőfalumtól. Folyamatosan próbáltam egyik kezemmel a bepárásodott ablakot törölni, másikkal a kormányt fogni. „Mindjárt meglátom a templom tornyát” biztattam magamat. Az ablak megint elhomályosodott, erőltettem szememet, hogy jobban lássak és akkor hirtelen, a semmiből két zöld szem villant elém. „Betyár ugrott a szélvédőnek.” Szerencsére reflexeim jól működtek, beletapostam a fékpedálba, a kocsi gyorsan megállt. Hátranéztem, de kisfiam semmit nem érzékelt a történtekből, mélyen aludt. Annyira megijedtem, hogy egész testemben remegtem, de agyam szédületes tempóban dolgozott. „Hogy került ide az évek óta halott kutya?” Igyekeztem megnyugodni, összeszedtem bátorságomat és kiszálltam a kocsi védelmet nyújtó fedezékéből. Körbenéztem, de a kihalt országúton senki nem járt, a mellette húzódó szántóföld felett a téli madarak magasan, némán köröztek. Teremtett lelket sem láttam. „Hová lett a kutya? Hol van a teteme, hiszen elütöttem?” Ahogy meresztgettem szemeimet az erősen szürkülő, koradélutáni órában, egyszerre, az autó előtt talán öt-tíz méterre az úton, egy kivilágítatlan nyerges vontató képe rajzolódott ki. Ekkor döbbentem rá, ha Betyár nem ugrik elém, egyenesen belehajtok, s talán soha többé nem ünnepeljük meg a karácsonyt. Közelebb lépve a munkagéphez láttam, hogy vezetője benne ül, rádőlve a kormányra.
Kiemeltem kisfiamat a kocsiból és a legközelebbi, faluszéli házakból hívtam segítséget. Néhányan felismerték a férfit, nem először fordult elő, hogy ittasan bajt kavart. A hamarosan kiérkező rendőrök alig tudták leszállítani az ülésből, olyan mélyen aludt az alkoholtól.
A történtek hivatalos részét lezárva tovább folytattuk utunkat, de minduntalan eszembe jutott a kutya. Egészen biztos voltam benne, hogy megmentette az életünket. Törtem a fejem, hogyan lehetséges ez? Betyár helyén, az udvaron már három éve másik kutya őrködött. Még ha élne is, miért jött volna el a háztól ilyen messzire? Mindig hűségesen szolgált a portán, teteme jogosan talált nyugalmat a virágos kert végénél. Édesanyám egy szilvafát ültetett az emlékére.

Szüleim boldogan siettek elénk, órák óta füleltek, mikor hallják meg az autó motorjának zúgását. Amint kipakoltunk, biztonságban tudtam a gyereket, hátramentem Betyár sírhelyéhez. Képtelenségnek tűnt az egész, mégis biztosan tudtam, hogy láttam őt. Míg próbáltam megérteni, mi is történt, teljesen besötétedett, az út kimerített, de muszáj volt megköszönnöm, amit értünk tett. Megértő szüleim nem faggattak, bár látták, hogy valami nyugtalanít. Jól esett, hogy megvárták a másnapot, mikor leülepedtek bennem az események annyira, hogy képes lettem elmesélni a hihetetlen esetet. Elkerekedett szemekkel hallgatták beszámolómat, végül ki-ki a maga módján reagált.
Édesanyám mélyet sóhajtva, csak annyit jegyzett meg:

- Leesik rólad a nadrág. Kihűl a leves, csirkét rántottam, egyél fiam!

Édesapám aggódó arckifejezéssel hümmögött, egész életében a kézzel fogható dolgok jelentették számára a valóságot. Tudta, az elültetett mag kikel a földből, s növény, étel lesz belőle, ha pedig nem, annak megint érthető magyarázata van.

- Na, ha ettünk, utána segítek megjavítani a fűtést a kocsiban – mormogta.

Nem erőltettem, hogy higgyenek nekem. Csak feleslegesen nyugtalanítottam volna őket. Persze én magam is kerestem valami magyarázatot, s úgy vélem, megtaláltam.
Mikor még csak udvaroltam feleségemnek és először vittem haza, hogy bemutassam, rögtön szoros barátságot kötött a kutyával. Később, ha otthon voltunk, Betyár mindig körülötte kószált, ha valahová leült, a lábához feküdt, különösen ragaszkodott hozzá.
Talán ott, valahol, nagyon messze is együtt vannak, s Ő küldte, hogy megmentsen minket.

Csató Gáborné/Magyar Eszter

Budapest, 2013-01-14.
3392
lambrozett - 2013. február 03. 18:03:37

Írásodat nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvastam. Akár fikció, akár nem (ez mindegy is) a lényeg az, hogy itt marasztalt.Smile Éva

499
magyareszter - 2013. február 03. 10:58:01

Kedves Klári!

Ahogy telik-múlik az idő, bizony az én szeretteim közül is egyre többen "költöznek" abba a fenti országba. Édesanyánk január 28-án született, mi hétfőn voltunk Nála a temetőben, a születésnapján. Sajnálom, hogy Édesapád ilyen rövid ideig lehetett veletek. Egy felsőbb akarat dönt erről, s nekünk csak az elfogadás jut, ha nehezen is, a lelki béke.
Nagyon szépen köszönöm a dicsérő szavakat, igazán megtisztelsz. Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2013. február 03. 10:49:00

Kedves Zsófi!

Nagyon örülök, hogy ilyen megértéssel, sőt még értékes magyarázattal fogadtad ezt a történetet. Pont arról szeretnék majd írni egy velem megtörtént esetet, hogy a rossz dolgok sokszor történnek azért, hogy ne történjen még rosszabb. Ezt persze csak később értjük meg, esetleg idővel nem is gondolunk bele, de például, amiről majd én írok, arról egy nap múlva kiderült, hogy egy nagyon bosszantó dolog milyen szerencsés volt számomra. Köszönöm az olvasást, hozzászólást, gratulációt.
Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2013. február 03. 10:44:00

Kedves Titanil!

Köszönöm, hogy itt jártál. Valóban van egy kis valóságalapja a történetnek, amire igazából nincs magyarázat. Legalábbis a mi földhözragadt gondolkodásunk szintjén nincs. Örülök, hogy Neked is van személyes tapasztalatod arról, hogy valahonnan bizonyos esetekben segítséget kapunk. Hasonló eseteket már én is többször átéltem.
Sok szeretettel Eszter

3220
nyulfirka - 2013. február 03. 10:10:32

Kedves Eszter!

Szerintem VAN olyan ország. Én legalább is hiszek benne. Sajnos nagyon sokan "költöztek" már oda azok közül, akiket nagyon szeretek.
Apukám például ma lenne 70 éves. Minden szülinapján kis ceremóniával emlékezünk rá.
(Éppen erre az eseményre indulok.)

Gyönyörű történetet írtál valamiről, amiben szerintem nagyon sokan hiszünk. Szokásos, andalítóan kedves, "magyareszteres" stílusban.
Nagyon jól esett a lelkemnek ezen a szép napon.
Köszönöm.
Sok szeretettel: Klári

2952
bruxinelli - 2013. február 02. 19:08:55

Kedves Eszter !
Minden megmagyarázhatatlan dolog misztikus is kissé.
Ezt az esetet sem lehet mással magyarázni. Az életben sok hasonló eset előfordul, sokszor még a sikertelennek tűnő dolgoknak is van miértje, csak oda kell figyelni minden apró jelre, hogy minden ami velünk történik, az idő síkján előbb utóbb értelmet kap és megoldást nyer a már megtörtént vagy az eljövendő eseményekre.
Így történt ez a te történetedben is, amelyet nagy
szeretettel olvastam.
Gratulálok, Zsófi

1403
titanil - 2013. február 01. 20:08:27

Kedves Eszter!
Meghatódva olvastam szomorú és különleges írásod. Szerintem ez a történet valós lehetett, mert a férfiak nem képzelődnek
Velem és férjemmel is megtörtént olyan eset, amit a mai napig nem tudunk megmagyarázni, csakis úgy, kell hogy legyen aki irányít, veszély esetén figyelmeztet bennünket.
Nagyon tetszett írásod, gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.