Pataki Katalin: Egy öreg asztal fiókjából... 2/2
Drága jó mámeczókám!

Ezeket a gondolatokat soron kívül írom, nem tudom eljut-e valaha is hozzád. Most pillanatnyilag csend és nyugalom van körülöttem, ami nagy ajándéknak számít a háborús időkben. Hideg, nyirkos köd takar be mindent, még az emberek lelkét is. Üres, semmitmondó tekintet a csont-bőrre fogyott férfiak és nők szemében. Odáig jutottunk, hogy napi 12-14 órát kell dolgoznunk megállás nélkül. Az orvosok és ápoló személyzet nem kap elég gyógyszert és kötszert, hogy munkájukat megfelelően el tudják látni.
Lassan ott tartunk, hogy idő sem jut a betegekre, sebesültekre. Freistadtban a főszolgabíró olyan hatalmas pozícióba helyezte magát, hogy személyesen osztogatja a parancsokat:- kinek kell „megdögleni”, ki az, aki nem kap orvosi ellátást. Ő maga mondta nekem egy alkalommal „lelövethetem őket mind, mint a kutyákat és senki nem kérheti tőlem számon!”
Karlstein várában találkoztam egy kilenc év körüli vézna kisfiúval, akin még jól láthatóak voltak az ütlegelésből adódó sebek. Az édesanyja özvegyként nevelte, aki hivatásos ápolónő, és oly önfeláldozóan teljesített szolgálatot a háború alatt. A német hölgynek a főhercegnő saját kezűleg tűzte a keblére a Lipótrendet egy ünnepség keretében, amelyet Graczban tartottak meg. Ezt a nőt három hónapig kínozták a börtönben, miközben a kisfiát arra akarták kényszeríteni, hogy tegyen tanúvallomást az anyja ellen. Ugyan ezen az internáló állomáson történt, hogy egy szerb földbirtokos, ki betegen feküdt szalmáján és nem tudott dolgozni menni, hasba lőtték, későn került a kórházba, a seb elmérgesedett és három nap alatt meghalt. A félig összedőlt Karlstein várában egy fiatalasszonynak normális szülése volt, egészséges kislánynak adott életet. A főszolgabíró elrendelte, hogy a gyermekágyas nőnek hideg borogatást tegyen a hasára. Természetesen az asszony meghalt, és a csecsemőt is mellé dobták. Már több mint egy éve tart a háború és egyre nagyobb méreteket ölt. Az idő folyamán világossá vált, hogy a főszolgabíró egy elmebeteg, akinek mindig akadt saját ötlete, milyen megválogatott módszerekkel kínozza a táborban levőket. Egy vasárnap reggel azzal állt elő, hogy futóversenyt rendez a kiéhezett embereknek. A tribünre szépen öltözött, nagy kalapos hölgyeket hívott vendégül. A díszes társaság szemmel láthatóan igen jól érezte magát. A győztesnek járó díj egy darab virsli egy szelet kenyérrel. A rabok pedig „futottak.” Az életnek most nincs értéke. Ez a vár már önmagában is életveszélyes volt. Viharban, fényes villámok csapkodtak alá a koromfekete felhőkből. Ezek óriási csattanással vágtak bele a kőfalakba, mint akik megelégelték ezt a sok szörnyűséget, és személyesen akarják megsemmisíteni, hogy ne maradjon bizonyíték a jövő számára. Ott tartózkodásom idején többször is kitört a vihar. Egyik alkalommal az őrtoronynál levő férfit halálra sújtotta. Öt árvát hagyott maga után.
Azt hiszed intézkedtek? Dehogy! Két hónap múlva tettek fel csak villámhárítót, de addig is többen meghaltak. De ezek itt csekélységek, amikkel ha foglalkoznék, egy egész könyv telne meg. Ám nagyon igyekszem sietve feldogozni ezt a rengeteg anyagot, így kénytelen vagyok egyes dolgokat kihagyni. Persze ez nem jelent azt, hogy lényegtelenek. Minden egyes eset egy családi tragédiát hordoz magában. Rengeteg férfi és nő névtelenül, regisztrálás nélkül tűnt el a föld színéről. Szeretteiknek fogalmuk sincs arról, hogy hozzátartozóik hol és mikor veszítik el életüket. Nekik nem jutott sírhely, szépen faragott fejfa névvel: Itt nyugszik…. Nem. Ezek a névtelen, ismeretlen holtak nem nyugszanak… valahol az osztrák földben, mélységesen mély gödörben, csontok ezreivel keveredve, reménykedve az eljövendő pillanatban, hogy egyszer majd ők is nevet kapnak.
Volt egy osztrák nő, 14 éves leányával, akinek olasz férje volt, de öt éve már, hogy törvényesen elváltak és a második házasságát egy osztrák férfival kötötte. A hölgyet elfogták gyermekével együtt. Annyi időt sem hagytak neki, hogy a legszükségesebb holmikat bepakolja, hanem kötényben, papucsban, ahogy reggel voltak erőszakkal vonatra ültették őket és Krsheinba internálták őket. Férje nem kapta meg az engedélyt a látogatásra és minden hivatalos lépése eredménytelen maradt.
A következő eset egy orosz generálissal és feleségével történt meg. A feleség aki teljesen béna, gyógyulni jött az igen híres osztrák fürdőbe. A férj nagy szeretettel viseltetett korosodó feleségével szemben. Szeretett volna segíteni szűnni nem akaró fájdalmain. Ám időközben az a hír terjedt el, hogy egy osztrák generálist nem engednek haza az oroszok. Rögtön elfogták ezt az orosz embert, beteg, öreg feleségével együtt és bezárták Karlsteinbe egy kis zárkába. A zárka ablakát bedeszkázták, hogy még fény se menjen be. A feleségét elszakították tőle és többet nem is találkoztak. Ezen fehér hajú öreg embernek adtak egy szalmazsákot, durva pokróccal, úgy kellett a földön hálnia. Napjában csak egyetlen órára jöhetett csak ki fekete cellájából, valamint állami koszton élt, amit kiegészítettek három szál cigarettával. Az állami kosztnál nincs rémesebb dolog!!! Hogy milyen érzést kelt bennem ez a ledeszkázott ablak azt el nem mondhatom.
Minden este külön kell imádkozni, hogy a jó Isten erős pipát adjon az őrmesternek, mert tegnap eltörte és miután ezen embereknek erős a logikájuk, azzal fenyegette a comfirmáltakat, hogy bezáratja őket a szürke kövek mögé. A kutyáját sem szabad rossz szemmel nézni, mert az illetőnek vége!
Tegnap a munkám során beszéltem egy olasszal és azt mondta, hogy már csak hetente egyszer kapnak marhahúst. Folyamatosan járjuk az internáló táborokat, elképesztő ez az emberáradat, ami folyamatosan áramlik be az országba. A szerelvények zsúfolásig megrakva, nincs rajtuk egy talpalatnyi hely. Sokan már holtan zuhannak ki, amikor megnyitják az ajtókat…

Illman N.Ö. internáló állomás.
Szintén egy régi vár, hasonló méretekkel és körülményekkel. A szürke kőtömbök alatt gyors folyású hegyi patak. A víz hangján jól hallatszik, hogy jelentős mennyiségű a hordaléka. A hegyekben megkezdődött a lassú hóolvadás és szélesebbre duzzasztotta a meder szélét. Víz mellett, legyen az tó vagy folyó, mindig hűvösebb a levegő, erősebb a szél mozgása. Ha fölerősödik a szél, belekap a vízcseppekbe és magával viszi a tölgyesekbe. Az osztrák tájra jellemzőek az égbeszaladó, magas hegyek, melyeknek csúcsát hó fedi még nyáron is. A vár alatt elkeskenyedik a patak folyása, erre pedig pallókat helyeztek kb. húsz méteres szakaszon. Ezeken a deszkákon voltak elszállásolva az emberek. Szalmán feküdtek ami három hónap alatt a levegő páratartalma miatt rothadni kezdett, a napi egyszeri élelmük a mosléknál is alább való. Több helyen is láttam deszkázott szakaszokat.
Drosendorf internáló állomás egy kis városka, amely 420 méter magasan fekszik. A régi városrészt városfal veszi körül, az 1200-as években emelték a Morva támadások ellen. Tudatos, tervszerű építészet. A mai napig is sértetlenül állnak az őrtornyok, őrködnek a lakosok álmai felett. A kapuk regényes külsőt kölcsönöznek a vízparti határtelepülésnek. A főtér közepén egy 1550-ből való Roland –szobor áll. A szent Márton templomot 1460-ban építették hitbuzgó kezek. Az óvárosi templom 1153-ban született meg. A Rothenburg nevű kastélyt a XVII. században építették újjá.
Itt jelenleg iszonyatos állapotok uralkodnak. 1916-ban nem beszélnek másképp az emberekkel, mint fegyverekkel.
Sok közül egy tragikus eset: Iarczky orosz-lengyel fiatal földbirtokost visszaszólás miatt úgy helyre igazították, hogy három hétig feküdt a kórházban súlyos külső és belső sérülésekkel.
Ugyan itt volt bezárva Zaretzky szintén lengyel, aki egy ütőképes csapatot állított ki saját költségén, s mint ennek parancsnoka a frontra igyekezett, ám útközben lefogták embereivel és Drosendorfba toloncolták az osztrákok.
Érdekes ezen emberek pénzszeretete. Marrali francia állampolgár ki nyolc hónapot volt bezárva Prága börtönébe, saját költségén étkezett, amiért a végén tízezer koronát tartottak vissza a cseh hatóságok. Ugyanazon Marrelitől ujjlenyomatot vettek fel róla, zárdába dobták és úgy bántak vele, mint egy közönséges betörővel.
Willaudsthal is egy „kellemes” internáló állomás. Az odagyűjtött emberek teljesen eltetvesedtek, tisztálkodásra semmi lehetőséget nem kapnak, és tizenkét órán át, dolgoztatják a nőket és férfiakat, akik betegesen alultápláltak. Szalmából cipőt fonatnak velük, valamennyiük keze ki van sebesedve gyulladt és vérzik. Az internáltakat kiadják a földekre dolgozni, a bérük negyven fillér. Nem sok. Eddig bármelyik munkást megkérdeztem, nem látott még egy huncut garazst sem, holott tizenkét hónapja dolgozik. ( egy kiló vaj 3,80 korona, ha külföldi akkor 4,80 )
Kautranban azzal dicsekedett az ottani orvos: „-Mi nem vagyunk barbárok, mi nem internálunk asszonyokat és gyerekeket!-„
Nos, a kedves doktor úrnak nem kell messzire menni, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről.
Karlstein várában is van bezárva egy teljesen fogyatékos és egy néma paraszt asszony. Özvegyasszonyok, fiatal leány gyermekkel, kiket Lublni alól hurcoltak az osztrák csapatok.
Ma van a születésnapom. Május 26.-án betöltöttem a huszadik életévemet. Az a legnagyobb ajándék, hogy még élek, és ma reggel is láthattam a vőlegényemet egy rövid időre. A háború egyre nagyobb szörnyeteggé válik. Minden fele mocsok és bűz.
Itenglaum orosz internáló állomáson az emberek naponta háromszor kaptak kukorica lisztet vízzel keverve. Ennek természetes következménye volt, hogy kitört az éhkolera, és a háromezer rabból ezerötszáz meghalt. Ezt az orvos jelentette nekem a névsorral együtt. Minden reggel a tábor területén megjelentek az ember húzta szekerek és fölpakolták rá halomba a csontra fogyott tetemeket. Iszonyatos látvány… az öt kocsi elindult az útjára. Sikerült megtudnom, hogy a közeli bányákba viszik őket. Ez egy rég bezárt bánya és a járatokat tetemekkel töltik föl. A bejáratnál megáll a menet, majd csillékbe átrakják a holtakat és betolják a hegy gyomrába. Ahogy megtelik egy több kilométeres járat, befalazzák, mert a halál szaga elviselhetetlen. Amint a bányajáratok megtelnek, a főbejáratot is elzárják csilléstől, mindenestől.
Nem találok szavakat arra, hogyan fejezzem ki fájdalmas érzéseimet. A történtekből a világon semmit nem elemzek pusztán tudomásul veszem, tehetetlennek érzem magam a háborúval szemben. Nagyon fiatalon, tapasztalatlanul cseppentem bele, nem lehet, hogy meghalok, nekem élnem kell! Nekünk Dedével minden borzalmat át kell vészelnünk. Egyszer valamikor majd véget tér ez az öldöklés és lesz valaki, aki kimondja : Elég!
Jelen pillanatban, amit megtehetek, hogy írásban rögzítek mindent, ami a tudomásomra jut, mint szemtanú. Ennek az embertömegeknek a halála, szenvedése, nem veszhet el a semmiben. Lehet, hogy ezek a jegyzetek Isten akaratából majd megmaradnak és a jövőben akad valaki, aki ezt összerendezi, publikálja. A holtak soha nem felednek, van elég idejük, nem számít hány évtized fog eltelni, de egyszer majd eljön a Feltámadás!
Most pedig elmesélek egy rendkívüli esetet: a színhely a Freistadtban található Karlstein vára. A férfi neve: Löninggars Leo. Foglalkozását tekintve gépkocsivezető. Kisgyermek korától Ausztriában él úgy, hogy orosz anyanyelvén nem beszél, de nem is ért. Ezt a szerencsétlen embert az internáló állomásról elhajtotta az éhség a legnagyobb tél idején. Egy fillér nélkül gyalog elérte Bécset, ahol állást foglalt, mint sofőr. Ember feletti volt, ahogy az útja során megküzdött a hideggel és a jeges hóviharokkal. Isteni csoda volt az is, hogy nem veszett oda a hosszú úton és a hó nem temette maga alá. Az osztrák hatóság megtorlás képp a férfi szüleit vetette börtönbe és bántalmazták őket. Természetesen ez a szörnyű hír Bécsbe is eljutott. Ekkor, hogy mentse őket a súlyos teher alól, önként feladta magát. Grozsauba toloncolták. Ezt a férfit kikötözték három órára, majd Zugsführer öklével kiütötte két fogát, majd belerúgott, és késsel mélyen fölhasította a külső lábszárát, a vér azonnal kiserkent testéből. A félholt szerencsétlent leoldották és huszonötöt veretett rá az őrséggel. Három napig nem kapott enni. Egész nap börtönbe zárva tartották, csak akkor jöhetett ki, mikor a többieknek kiosztották a nyomorult ebédet. Az embertelen, kegyetlen bánásmód nem múlt el nyomtalanul. Vakbélgyulladással feküdt szalmáján, annyira tele gennyel, hogy mozdulni nem tudott és a száján folyt ki a bűzös váladék. A főszolgabíró megnézte és nem engedte a ,kezelését. Egy jó érzésű katona engedély nélkül kórházba szállította, hol az orvosok megállapították, hogy a vakbél kifakadt, a genny elöntötte a belső szerveket, ennek az embernek vége. Mindezek ellenére az orvosok mindent megtettek. Három liter váladékot pumpáltak ki a haldoklóból.
A férfi jobban lett, az erős szervezete és az élni akarása győzött. Miután a gyógyulás útjára lépett először két tojást kapott enni, majd a gumicsöveket is eltávolították a gyomrából. A főszolgabíró tudomására jutott az eset és két katonával elhozatta a kórházból, ismét be a várbörtön falai közé. Ott egy vörös-kék uniformisban kellett mászkálnia, mint egy pojácának, nevetség tárgyává téve. A tisztátalan körülmények miatt vérmérgezést kapott így másodszor is kezelés alá került. Zugsführer így nyilatkozott „ nem szabad kezelni, had dögöljön meg!” De Löningars Leo, hogy tovább bosszantsa állva maradt kiütött fogával, szomorú szemével, tarka mundérjában.
- Ez az egyszerű közember, aki magában hordozta az Isteni csodát, nem adta föl. A rendíthetetlen hit és a remény életben tartotta a sokat meggyötört testét. Némán hangtalanul tűrte a fogva tartói embertelenségét, időnkét az égre emelte láztól égő tekintetét. Ott állt előttünk példamutatóan. Sok mindent kibír az ember, ne adja meg magát könnyen. Isten ítéletet hirdet a bűnösök fölött!-
Becsületes, rendes ember volt, aki szerette szüleit és testvéreit. Hitt abban, hogy egyszer majd véget ér ez az ember szülte iszonyat, mert nem lehet, hogy ilyen rémtettekre szülessünk!

Később tudomásomra jutott, hogy Leo megélte az első világháború befejezését. A szülei jöttek el érte, hogy hazavigyék gyermeküket. A férfi képtelen volt lábra állni, de szeretteire még tudott mosolyogni. A tábor lakói sorfalat álltak, akinek volt még annyi ereje, hogy gyenge karjával búcsút intsen, az megtette. Ez a hős legendává vált, mert a túlélők magukkal vitték emlékét, gondoskodtak arról, hogy példa nélküli kitartása ne merüljön a feledés fénytelen homályába. Szenvedése nem volt hiába való, a neve csillagokból kirakottan fent ragyog a fekete égen, mint az oroszlán csillagkép.

21 éves vagyok, mikor az első világháború borzalmai befejeződnek, és bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy mi tartotta bensőben a lelket, hogy ne omoljak össze, ne adjam föl. Egyetlen érzés dolgozott: a Dedé iránt érzett őszinte szerelem. Az elmúlt három év során fáklyaként lángolt bennem, tudtam, nélkülem, elveszne ez a férfi, ha nem lennék a közelében. Az éveket órákra, percekre lebontva sok mindent átéltünk. A rendkívül előnyös helyzetem miatt sokat tudtam segíteni másoknak. Mindig megtaláltuk a módját Amadeeval legalább, hogy csak megpillanthassuk egymást. Elég volt már az a tudat is, hogy élünk. A doktor, aki mellé be voltam osztva, a lehetőségeihez mérten igyekezett az internáltakon segíteni, különösen azokon, akik börtönbüntetésüket töltötték. Ő maga is sokat kockáztatott, ha valakit kórházi kezelésre utalt be. Az idióta főszolgabíró nem szerette, ha a kórház területén betegeket látott. A személyiségében jelentősen zavarodott férfi tobzódott a lehetőségeiben, a háború előre haladtával. Hivatalos szinten kezelhetetlenné vált az az emberáradat, mindenféle országokból, ami átnyomódott az internáló táborokon.

Az Isten áldását és oltalmát kérem, hogy ezen írás ne vesszen el nyomtalanul az idő forgatagában.
Ezer forró csókot küld nektek a te szófogadatlan lányod
Lea


Kiegészítő gondolatok, évekkel később:
Montfort L'amour birtokon…
A történtek ellenére Amadeet soha nem veszítettem szem elől. Az orvossal nagy szerencsém volt, hisz elmondhattam neki miért is vállaltam ezt a munkát. Láttam rajta, hogy megrendült és segítő társunkká vált.
Ő már elmúlt ötven éves, halántéka őszülőben… tömzsi testalkata ellenére fürge mozgású és észjárású. Olyan gyorsan és csalafintán hozott döntéseket a legkülönbözőbb esetekben, hogy a hatóságnak ideje sem volt átlátni az ügyet. Amennyiben a hónapok során észleltem, hogy vőlegényem fizikai, lelki állapota romlik rá számíthattunk. Szívügyünkhöz támogatóra leltünk személyében. Biztosan ki merem jelenteni, hogy ennek a csodálatos érzésnek köszönthetjük életben maradásunkat. Hittünk abban, hogy eljön majd az a pillanat, hogy kéz a kézben útnak indulhatunk saját életünkben. Az álmodozáson kívül semmire nem volt lehetőségünk. Reggelente ha sorakozónál megláttam Dedét, testem, lelkem beleremegett és boldog voltam. A felcser mellett haladva, aki egészségügyi szemlét tartott, mindig találtam rá okot, hogy a vőlegényem előtt pillanatokat töltsek, és a tekintetünk összeölelkezzen. Lehullt a földre egy papírlap, egy toll, egy jegyzet. Vagy éppen megbicsaklott a bokám, és cipőmmel veszkődtem. Olyan is volt mikor rosszul létet imitálva egyensúlyomat veszítve Amadeeba kapaszkodtam, hogy megérinthessük egymást. Természetesen kollégám türelmesen várt mindenkor, és nem csattant föl éles hangon. Időnként a fertőzöttségre való hivatkozásra a vőlegényemet beutalta a kórházba megfigyelés céljából. Ilyenkor sajtot és kenyeret vittem neki, hogy ez alatt a pár nap alatt fölerősítsem egy kicsit. Terveztük a jövőnket, hogy Franciaországban, Montfortban fogunk élni az apósom birtokán, és hogy milyen sok gyerekünk fog születni.
Elfelejtettük a szörnyű világot magunk körül és nagyon boldogok és nagyon szerelmesek voltunk. Tudtuk, hittük, hogy ennek a szerelemnek ki kell virágozni, be kell teljesedni. A háború miatt nem gyűlöltem Ausztriát. Sok kedves emlék fűzött hozzá a gyermekkoromból. Neugebauer Valeri (Perry Jean második felesége volt) Wolfsbergben született, és mint cserfes szájú kislányt szeretett. Amikor, rokonlátogatásra haza utazott, szívesen vitt magával a hosszú útra. Sokat tanultam tőle, aminek nagy hasznát láttam azokban a nehéz időkben. Az ország fekvése páratlanul szép, sok csodálatos természeti adottsággal rendelkezik. Számomra mindegy volt merre jártunk az ellenőrzések során, mindenhová kellemes emlékek fűztek, hiszen kordában tudtam tartani az idegeim. Mindent láttam és hallottam magam körül, mégis tökéletes érzékkel megtaláltam a kiutat az emlékezés csatornáján.
Volt elég bátorságom a jövőnket tervezni és ez az optimizmus átragadt Amadeera is. Ő bennem hit, én pedig az életemben, hogy sokáig az enyém maradt. Lelki szemeim előtt láttam a gyermekeinket, akik boldogan játszanak a virágokkal és fákkal teli parkban. Biztos voltam benne, hogy Perry Amadeeből szerető férj lesz és jó édesapa, aki mindent megtesz a családja boldogulásáért.

Kedves Olvasóm! Remélem, a szavak erejével sikerült átadnom azokat a varázslatos perceket, amelyet volt szerencsém „átélni” a levél olvasása során. Szorgalmas kutatómunkával egészítettem ki Leontina beszámolójának utolsó szakaszát, ebben nagy segítséget nyújtott egy második levele, amely 1944-ben íródott… de’ az egy másik Történet!
A leveleket az öregasztal, titkos fiókja őrzi tovább!

Írta: Pataki Katalin
2319
Pataki Glica - 2013. február 06. 18:38:36

Kedves Titanil Valóban egy titkos rekeszből került elő 3 db levél. Két levél 1914-ben kelt, egy pedig 1945-ben. A két "háborús" levelet Leontína írta az Édesanyjának Fajzatpusztára címezve. Leontína unokájával is fölvettem a kapcsolatot, aki Franciaországban él a családjával....
Látod a kíváncsiság mennyi erőt adott a kutatáshoz...
Érdekes dolgokat leltem...szépen Irodalmi köntösbe öltöztettem a történeteket.
Hálás Köszönetem:Katalin

1403
titanil - 2013. február 06. 18:05:44

Kedves Katalin!
Végigolvastam a háború borzalmairól írt történeted, ami mindig szomorúsággal tölt el. Tetszett, hogy írásodban a sok kín, szenvedés mellett említést tettél az osztrák táj szépségéről, a szerelem éltető erejéről.
Kíváncsi vagyok rá, hogy valóban volt egy titkos fiók, vagy csak ilyen "keretet" adtál írásodnak?
Gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.