Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Elszakadás 3/2
- Csókolom a kezeit! – köszönt Sándor, s a virágot átnyújtva valóban kezet csókolt a
háziasszonynak, aki kissé kelletlenül húzódozott az udvarias gesztus elől.
- Szervusz! Sándor ugye? Emese már mesélt rólatok – nyújtotta jobbját kézfogásra
Károly. Sándor örült a közvetlen hangnak, örömmel fogott kezet. Az asszonyok is
kezdték méregetni egymást, Zsuzsa szólalt meg elsőnek:
- Azt hiszem mi is tegeződhetünk nyugodtan – mosolygott Annusra, aki egy kis
leereszkedést hallott ki hangjából, de mindjárt el is hessegette magától a gondolatot.
- Köszönöm. Természetesen én is úgy gondolom, ha már rokonok leszünk a gyerekek
által, ne magázódjunk. – Zsuzsa arcán erre a mondatra egy kis rándulást látott, de
megint csak nem akarta észrevenni. „Vajon mi nem tetszett neki?” – gondolkodott. –
„Talán a rokonság derogál?” – járt az agya, miközben próbált mosolyt erőltetni az
arcára.
- Fáradjatok beljebb kérlek! – udvariaskodott tovább Károly. Bementek a nappaliba, ahol
a dohányzó asztal körül, a láthatóan méregdrága bőrgarnitúrán foglaltak helyet.
- Szeretnénk tisztázni veletek az esküvő néhány részletét. Először is maga a ceremónia itt
a városban, a tanácsházán lesz. A vacsora pedig a művelődési házban, ahová zenészeket
is rendeltünk. – Annust és Sándort letaglózták az elhangzott mondatok. Titokban
mindketten abban reménykedtek, hogy hagyományos, sátras lagzi lesz a faluban. Persze
templomi szertartásra is gondoltak, de az fel sem merült. Nem szólhattak bele. A döntést
Emese hozta, Sanyika szülei csak a költségekből vehették ki részüket.
A lány kijelentette, nem lesz menyasszonytánc sem, mert az „paraszt szokás”.

A diploma után meg is tartották a világra szóló lakodalmat. A városban sokáig adott témát a pletykára éhes embereknek, hogy a gazdag Gelencsér Emese elvetette magát a széparcú, sudár Balogh Sanyival.
Az esküvői vacsora után Sándor néhány pohárral felhajtott már, egy óvatlan pillanatban elkapta Emese derekát, s így kiáltott:

- Eladó a menyasszony!

Annus nagy nehezen rángatta el onnan.

Emese szülei a városban, a lakótelepen vettek lakást a fiatal párnak. Látogatóba is csak nagyon ritkán mentek haza. Sanyika szülei jártak hétvégeken a kertből megpakolva hússal, zöldséggel, gyümölccsel, hogy valahogyan ők is segítségükre legyenek. Hamarosan ezek a találkozások is ritkultak, a fiatalok hétvégeken szórakozni mentek, érezték, hogy nem látják szívesen őket. Boldog várakozás töltötte be életüket, mikor kiderült, hogy Emese mitől gömbölyödik. Számolgatták a hónapokat, napokat, úgy várták első unokájukat.

Mikor a kicsi megszületett, csak a kórházban láthatták, ablakon keresztül, néhány percre. Menyük megtiltotta, hogy az első hetekben elmenjenek hozzájuk, nehogy valami fertőzést hozzanak a faluból, az állatok közeléből. Annus napokig törölgette a szemét, mikor férje munkában volt. Esténként csöndben ették meg a vacsorát, nem beszéltek a dologról. Már két hónap is eltelt, mikor végre „engedélyt kaptak” a látogatásra. Nagy szatyor süteménnyel, sültekkel, mindenféle finomságokkal megpakolva mentek azon a szombati napon a busszal a városba meglátogatni a fiatalokat.

A liftből kiszállva Sándor sietve nyomta meg a csengőt, hogy minél előbb láthassa fiát és unokáját. Azonban hiába vártak, nem jött senki ajtót nyitni. Újra és később újra csengettek, de továbbra sem hallatszott semmi mozgás, s nem történt semmi. „Talán a közelbe mentek csak le valamit vásárolni, talán csak nem a gyerek beteg, s orvoshoz kellett hirtelen, váratlanul vinni”? – tanakodtak.
Ahogy ott várakoztak, a szomszéd lakásból kinézett egy fiatalasszony, hogy kik ácsorognak a mellettük lévő lakás ajtaja előtt. Hallották, amint bent ezt mondja:

- Érdekes, azt hittem Sanyiék itthon vannak. Már megint azok a vidékiek vannak itt,
valami távoli rokonaik. Emese mesélt róluk a múltkor.

A szülők meghökkenve néztek egymásra. Nem szóltak egy szót sem. Lassan felocsúdtak, s elindultak a lépcsőn gyalog lefelé. Ahogy kiértek a házból, Sándor egy pillanatra mégis felnézett a harmadik emeleti lakás ablakára, úgy érezte, figyelik. Mintha a csipkefüggöny mozgott volna egy kicsit. Talán képzelődött. A fia soha nem tenne ilyet. A két szatyor ennivalót, amit csomagoltak az utcán álló egyik kukába dobálta.
Hazafelé, a buszon sem váltottak szót. Annus igazából sajnálta Sándort. Esze ágába sem jutott, hogy szemére hányja kivételezését fiával. Úgy látszik, az élet sokszor választ ad tetteinkre. Ezen gondolkozott még otthon is, miközben lefekvéshez készülődtek. Harminc év alatt még sohasem látta ilyennek gyermekei apját. Mintha egyetlen nap alatt éveket öregedett volna. A sok kis apró ránc hosszú csíkokban, belevésődött az arcába. Csak nézett mereven maga elé, úgy látszott nincs is itt ezen a világon, valahol messze jár.

Kedden jött a távirat. Sándort kórházba vitték, reggel rosszul lett a munkahelyén. Este már nem indult busz, így Annusnak meg kellett várnia a másnap reggelt, hogy be tudjon menni hozzá. Iszonyú hosszú, sötét, nehéz éjszakát virrasztott át, míg végre meghallotta a kakas kukorékolását, s pirkadni kezdett.

A kórházban töltötte az egész délelőttöt. Beszélt az orvossal, a nővérekkel, megetette férjét, segített mosakodni neki. Egyelőre még bent tartották. Több vizsgálaton túl a pihenésre mindenképpen szüksége volt. A gyógyszereit is be kellett állítani. Még hogy gyógyszerek? Sándor addig soha életében nem szedett gyógyszert.
Annus a kórházból a gyárhoz ment, Marika elé, hogy elmondja mi történt édesapjával. Tanakodtak, szóljanak-e Sanyiéknak, jót tenne-e, ha bejönne a kórházba, vagy esetleg csak felzaklatná az apját? Végül úgy döntöttek, visszamennek, de egyelőre csak ketten.

Sándort hazaérkezése után leszázalékolták a szívével és magas vérnyomással. Persze azért továbbra is eljárt dolgozni. Meghalt volna, ha otthon marad. Marika elment Sanyiékhoz, családi összejövetelt szervezett édesanyjával szövetkezve, hogy örömet szerezzenek apjának. Emese különböző kifogásokat keresett, miért nem érnek rá elmenni az öregekhez, de aztán végül, nagy nehezen elfogadta a meghívást. Megígérték, hogy a kicsi Lilit is viszik magukkal.

Marika évek óta először lépte át a szülői ház küszöbét. Nem is tudta visszafojtani könnyeit, ahogy belépett az ajtón, zokogva ölelte meg édesanyját. Ahogy eleresztették egymást, édesapja is odajött hozzá, aki eddig tétován, nagy szemekkel nézte őket, s ő is megölelte lányát. Húsz évet váratott magára ez az ölelés.
Emese és Sanyi kicsit mereven viselkedtek, zavartan álldogáltak, pedig senki nem tett szemrehányást nekik, rossz szó nem hangzott el. Annus mindent megtett, hogy szíve vágya, a családi béke helyreálljon. Ebéd közben már kicsit feloldódott a hangulat, viccelődtek, végül pedig pohárköszöntőt is mondtak. Marika most hozta el Ferit bemutatni. Kicsit félt, hogy megterhelő lesz édesapjának a vendégeskedés, de anyja ragaszkodott hozzá, hogy hozza el vőlegényét, akivel ő már többször is találkozott. Sándornak és Ferinek első perctől akadt bőven közös téma, a gépekkel kapcsolatban, munkájuk szeretete közel hozta őket egymáshoz. Marikát ez különösen boldoggá tette.
Délután a kertben sétálgattak, beszélgettek, mikor Sanyi félrehívta édesapját, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Sándor már azon gondolkozott, hogyan hárítsa el a kínos bocsánatkérést, megbánást, amit fiától hallani fog, mikor igencsak meglepődött.

- Apa tudnál segíteni? Szeretnénk a kertvárosba, családi házba költözni – nézett rá várakozásteljesen a fia. Egy pillanatig teljesen megdöbbent, majd összeszedte magát és határozottan válaszolt.
- Miért nem a szüleidtől kérsz pénzt? Távoli rokonoktól nem szokás. – Ezzel a kérdés részéről egyértelműen le lett zárva.

Sanyi a füle tövéig elvörösödve oldalgott el édesapja mellől, majd ezek után nem sokkal el is búcsúzkodtak, s hazamentek feleségével és kislányával.

Néhány évvel később sok-sok éve nem tapasztalt aszály uralkodott a tájon. A Duna talán húsz métert is apadt, napról-napra keskenyebbre húzódott, szerényen folydogált. A folyó medrének alja, ahogy napvilágra került, igen érdekes látványt nyújtott, hullámos mintázatával, sok kis üres kagylóval és még élő nagyobbakkal. Marika felvette a nedves talajról a szárazon maradt kagylókat és bedobta őket messze a folyóba, hogy ott élhessenek tovább.
A Duna homokzátonyain futkározott Ferike és kis Sanyika, ők üres kagylóhéjakat, csigákat gyűjtöttek. Szüleik hátra maradva, ráérősen sétálva élvezték a nyár végi jó időt. Kevesen osztoztak a kiránduló családdal a természet adta lehetőség élvezetében. Alig néhányan ültek elszórva a folyó kiszélesedett partján, vagy sétáltak. Hirtelen Marika kővé dermedt. Mintha Emesét látta volna pár méterre a fák között, mégpedig egy idegen férfival. Sajnos nem tévedett, sógornője kacérkodva nevetgélt az ismeretlenbe karolva.
Tavaly karácsonykor találkoztak utoljára. Marika korábban tett néhány kísérletet, hogy meglátogassák egymást, szerette volna, ha az unokatestvérek is közelebb kerülnek egymáshoz, de Emese nem hívta meg hiába célozgatott rá. Próbálkozásai pedig, hogy sógornője jöjjön hozzájuk Sanyival és Lilivel, sorozatosan kudarcba fulladtak, így egy idő után már nem erőltette. Öccsével is teljesen eltávolodtak egymástól, mióta osztályvezető lett a tanácsnál, amit apósa intézett neki. A városi előkelőséghez tartoztak, vendégeik azok közül kerültek ki, akik számítottak, nem jutott hely nővérének és családjának. Alkalmazkodott felesége elvárásaihoz, s meghunyászkodott anyósa, apósa előtt, akiktől eddig mindent megkapott.
Marika jókedve egy pillanat alatt elszállt. Kényelmetlenül érezte magát, s nyugtalanította, amit látott. „Vajon Sanyi tud-e erről”? – gondolkozott magában. „Na persze, Emese mindent megkapott életében, gazdag szülők elkényeztetett egy szem gyermeke, apja szeme fénye. Sanyit is megkapta, mert az egyszerű, falusi családból származó, jóvágású fiú kellett neki” – jártak tovább gondolatai a fiatalasszonynak. Szerencsére Feri a fiúk után szaladt, így nem láthatta felesége gondterhelt arcát.

Ahogy hazaértek, jóízűen megebédeltek. A kétszobás lakótelepi lakást a gyártól kapott kamatmentes kölcsön segítségével vették, néhány hónappal esküvőjük után. A jól sikerült bemutatkozás után, egy nagyon szerény menyegzőt tartottak a faluban, Marika szülein, és Sanyiékon kívül csak néhány közeli szomszéd lett meghívva. Aztán belevágtak a lakásvásárlásba, mert az albérletről úgy gondolták, hogy kidobott pénz az ablakon, inkább a kölcsönt törlesztik abból az összegből.
Este a két fiú hamar elaludt, kifáradtak a szaladgálásban, a Dunánál. Feri észrevette már hazafelé a kocsiban is, hogy Marika mennyire szótlan. Mikor végre ágyba kerültek ők is, gyengéden átkarolta feleségét és megkérdezte:

- Valami baj van, talán rosszul érzed magad? Olyan furcsán viselkedsz.
- Nem, nem, semmi gond – hárította el Marika férje figyelmességét.
- Úgysem fogsz tudni elaludni, ha valami bánt, inkább most mond el – figyelmeztette az asszonyt, s tenyerével maga felé fordította fejét.
- Igazad van, minden az arcomra van írva. Te mindent tudsz rólam, belém látsz – nevetett Feri szemébe nézve, majd levette róla tekintetét, kicsit gondolkozott, hogyan mondja el, amit délután látott.
- Emese egy idegen férfival sétált a Duna-parton. Néhány méterre tőlem bukkantak fel a fák között. Rettentően kínosan éreztem magam.
- Ő is észrevett? – kérdezte Feri.
- Nem, szerencsére nem. – A férfi komolyan nézett maga elé, majd ismét megszólalt:
- Az igazság az, hogy én pedig nemrégen Sanyit láttam egy nővel eléggé félreérthetetlen helyzetben. A belvárosban fényes nappal, átkarolta, úgy mentek a kocsijához. Együtt beszálltak és elhajtottak. Nem vettek észre engem sem. – Marika kicsit felháborodottan válaszolt.
- Ezt eddig miért nem mondtad?
- Te sem akartál engem terhelni ezzel a dologgal. Nekem nem szabad téged megkímélnem egy ilyen szomorú esettől?
- Ismerjük azt a nőt? – enyhült meg az asszony.
- Sosem láttam, szerintem te sem. Talán valami új kolléganő lehet a tanácsnál. Egy kis munkahelyi kaland.
- Ígérd meg, hogy anyának, apának egy szót se szólsz erről – kötötte lelkére Marika.
- Nekem könnyebb betartanom ezt, te vagy, aki mindig elszólod magad, nem tudsz titkot tartani – válaszolta Feri.
- Szegény Sanyi! Jól behálózta Emese, teljesen elszakította a családjától. Nagyon fáj a szívem érte. Soha nem irigykedtem rá, mert apánk kivételezett vele, többre tartotta, csak azért, mert fiú – nézett maga elé Marika elszomorodva. - Boldogtalan, nem találja a helyét sem a házasságában, sem a hivatalában. Szerintem kicsúszott a talaj a lába alól. Gyerekkorunkban annyira szerettem, anyáskodtam vele, mindig az én kistestvérem maradt, akiért tűzbe mentem volna. Most pedig egy évben egyszer, ha látom – sóhajtott egy nagyot. – Csak főleg apa meg ne tudja, mennyire kisiklott Sanyi élete.
- A mi titkunk marad – nyugtatta Feri, Marika aggódó arcát csókolgatva, karjával átölelve. Keze végigsimította az asszony hátát, megállapodott a derekánál, s szorosabban ölelte magához. A csókok már lejjebb haladtak, a nyakán, mellei felé, benyúlt a hálóing alá, s simogatni kezdte a csodás kis dombokat. Marika hozzábújt menedéket keresvén, s megtalálva azt, ahogy mindig az évek múlásával is odaadóan, szerelmesen adta át magát a kiapadhatatlan vágynak, amit a férfi iránt érzett.

Folyt köv...

Írta: Csató Gáborné
499
magyareszter - 2013. február 05. 07:34:37

Drága Viola!

Dehogy haragszom az észrevételedért, sőt köszönöm!!! Tökéletes a beleérzésed, mert ezen a dolgon én is gondolkoztam, tétováztam egy kicsit. Aztán úgy gondoltam, hogy pont azzal tudom kifejezni a mérhetetlen fájdalmat, amit az apa érez, hogy az ételt, amit nyilvánvalóan nagyon megbecsülnek, hiszen, ahogy Te is írod, megdolgoztak érte, "kidobja a kukába". Talán nem képes visszavinni, megenni biztosan nem tudná, otthon is maximum az állatoknak hajítaná. Nem tudom, de lehet, hogy átírom, mert igazad van.
Köszönöm kitüntető figyelmedet és nagyon örülök, hogy ennyire átérzed a történetet, pontosan ott akadtál el, ahol én is elgondolkoztam az apa reagálásán.Sad Sok szeretettel Eszter

277
farkas viola - 2013. február 05. 06:54:01

Kedves Eszti!

Már el is olvastam, továbbra is érdekes, izgalmas.

Egy helyen akadtam meg, az elején, amikor a vidéki szülők nem kaptak bebocsátást és a sok ajándékba vitt élelmiszert a "kukába dobták".

Kérlek, bocsáss meg észrevételemért, de ilyen könnyelműen nem dobja ki az, aki megdolgozott érte. Szerintem: hazaviszi, felhasználja, legrosszabb esetben az állatoknak adja.
Én, legalábbis így gondolom.

Várom a folytatást, szeretettel. Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.