Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Elszakadás 3/3
Reggel már csak néhány holmit kellett összepakolni, vitték a fiúkat nagyszüleikhez, a faluba. Kicsi koruktól fogva sokat nyaraltak Annuséknál, akik mindig féltő gondoskodással vették körül őket és persze nagy-nagy szeretettel. Sándor a munkahelyére is bevitte büszkeségeit, két fiú unokáját. Még az egyik öreg traktorra is felültette a lurkókat, s irányítva a nagykerekű, zajos járművet, kicsit engedte, hogy „vezessék” kint a szántóföldeken, ahol senki sem láthatta. Egy-két hetes táborozást kivéve az egész szünidőt ott tölthették, édesanyjuk gyerekkorának színhelyén, a növények, állatok között, a végtelen mezőn sárkányt eregetve, a ház körül bújócskát játszva, minden nap élvezve a határtalan szabadságot.

Feri sokat segített apósának a kisebb-nagyobb javítási munkákban, az öreg házban és persze a gazdasági épületekben, az állatok körül mindig adódott valami férfiaknak való feladat. Még házasságuk első évében vettek Marikával egy használt autót, hogy könnyebben tudják látogatni a szülőket, sokszor jó szolgálatot tett a négykerekű, ha valahová vinniük kellett őket. Előfordult, hogy orvoshoz, de idén őszre egy SZOT-üdülőbe szerzett beutalót Annusnak és Sándornak Feri a gyárban, ahol a főiskola után előléptették, s mérnökként dolgozott tovább.

Marika születésük után otthon maradt a két fiúval, de mikor a kisebbik is három éves lett, az óvodában helyezkedett el dadusként. Titkos álma maradt, hogy elvégezze az óvónőképzőt, mert mikor Feri tanult, a háztartási munkákból, a gyerekek neveléséből jobban ki kellett vennie a részét férjét támogatta az előbbre jutásban. Gondolta, ez az ő keresztje. Serdülőkorában az öccséért kellett dolgoznia, az ő tanulása miatt háttérben maradni, később pedig a férje szekerét tolta, ami a család érdekét szolgálta, ezért beletörődött sorsába. Titokban azért még sokszor gondolt rá, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek a fiúk, akkor ő is jelentkezik a főiskolára, szeretett volna óvónőként foglalkozni a gyerekekkel.

Az üdülőbe Feri vitte Annusékat kocsival, egyedül. Marika egy hét szabadságot vett ki, hogy a ház körül az állatok el legyenek látva és az őszi munkákat is felvállalta a kertben. Szülei sohasem mentek sehova hosszabb időre, mert nem tudták kire hagyni a háztáji teendőket. Még így is nehezen lehetett rávenni őket, hogy utazzanak el végre, életükben először a Balaton mellé, pihenjenek, élvezzék a szabadságot, ne törődjenek semmivel.
Nem hitték volna egy percig sem, hogy ez lesz életükben utolsó szép emlékük.
Sétáltak a vízparton, s legfrissebb élményeikről beszélgettek.

- Úgy élek itt, mint a királynő – mosolygott Annus Sándorra. – Ha hazamegyünk ki fog
főzni, mosogatni? – nevetett jókedvűen.
- Rám ne néz, én biztosan nem – kedélyeskedett Sándor is.
- Csodálatos ez a magyar tenger, nem tudok betelni a látványával – nézett elbűvölten a Balatonra az asszony.
- Meg kell hagyni, nem gondoltam, hogy ilyen jól fogom érezni magam. Azt hittem, mennék rögtön haza, amint kipakoltunk a bőröndből – fűzte tovább a szót Sándor.
- Jólelkű gyerekeink vannak – ejtette ki a szavakat kicsit meggondolatlanul Annus.
Sándor erre már csak bólogatott, s nem szólt többet. Megint, mint már annyiszor rájuk nehezedett a ki nem mondott keserűség, a meg nem emésztett fájdalom fiuk miatt. Mint annyiszor, mikor Marikáék hazalátogattak, s Sándor kérdőn nézett rájuk, mi újság a városban, körülöttük, s mindig várta, érezhetően, hátha kap valami hírt fiáról is, de mindannyiszor csalódnia kellett.

Marika meglepte édesanyját, aki már nehezen pucolta az ablakokat, mosta le az ajtókat. Mire hazaérkeztek, elvégezte a nagytakarítást. Annus kicsit megszidta, hogy ennyire sokat dolgozott a héten, míg ők üdültek, de azért nagyon jól esett neki lánya gondoskodása. Örült, hogy ennyi terhet levett a hátáról.
Szombaton hat főre terítettek, úgy tervezték, hogy együtt megebédelnek, azután Marikáék indulnak haza a fiúkkal. Már szedte volna Annus a húslevest, de Sándor a kert végében tett-vett valamit, s csak nem jött elő, hiába várták. Végre Feri kiment, hogy megnézze, hol késlekedik apósa. Ott találta a veteményesben, a földön fekve, élettelenül.
Mikor beértek a kórházba, rohantak vele a sürgősségi osztályra. Próbálták újraéleszteni, de már nem lehetett segíteni rajta.
Minden olyan váratlanul, gyorsan történt. A családnak nem jutott ideje, hogy felfogják, felkészüljenek rá, beletörődjenek. Annus rettenetesen nehezen viselte férje hirtelen elvesztését. Napközben elfoglalta magát valamennyire, de az esték, mikor hiába várta haza, kegyetlenül fájtak. Többször azon kapta magát, hogy beszél Sándorhoz. Időnként nem is bánta, s választ ugyan nem remélt, mégis megosztotta az üres házzal gondolatait.
Sokszor érezte úgy, hogy férje ott van vele. A megszokott napi teendőktől idővel sikerült elszakadnia. Néhány hónap múltán már nem tette ki Sándor tányérját és kedvenc kanalát vacsoránál az asztalra, csak saját kis tányérkáján majszolt el egy szelet kenyeret kedvetlenül.
Nem szedte össze már a ruhákat kimosni, kikészíteni munkába az olajos munkás holmikat, nem ébredt fel hajnalban, hogy kelteni kell, reggelit, uzsonnát készíteni neki. A televízió volt esténként közös szórakozásuk. A fekte-fehér készüléket együtt vették néhány éve karácsonyra, idén cserélték le színesre. Sándor az esti híreket sohasem mulasztotta el, bár sokszor elbóbiskolt a fotelban, de gyakran hangosan kommentálta a hallottakat. Annus mindig bekapcsolta estefelé a televíziót, sokszor azon kapva magát, hogy egy-egy hír hallatán férjéhez szól, megbeszéli vele, mintha ott ülne a szobában.
Egy nap aztán úgy gondolta, Sándor emlékéért, de saját fájó szíve miatt is, felkeresi fiát, megpróbál beszélni a fejével. Nem helyes ez, hogy ennyire elszakadt a szülői háztól. Marikáéktól annyit tudott azért, hogy Sanyi nem boldogult a városban, s a gazdag házasságban sem telik sok öröme. Az előkelő családnak próbál megfelelni, de csak az árnyékukban élhet, ahol kiszabták a helyét, megtűrt, elviselt, felesége által megunt, értéktelen bábként.

- Szervusz Anya! – hajolt le anyjához a még mindig jóképű férfi, hogy megölelje, s megcsókolja az arcát.
- Szervusz fiam! – viszonozta az ölelést Annus, ahogy leültek a presszóban, a kis kerek asztalkához, ahová megbeszélték a találkozót. Sanyi kérdőn nézett anyjára.
- Mi az a fontos dolog, amiért idejöttünk? Miről van szó? – Annus nem kertelt, rögtön a közepébe vágott.
- Az életedről van szó. – Kis szünet után folytatta. - A temetésen nemcsak apádat sirattam, hanem téged is. Régóta elkerülöd a szülői házat, nagyon eltávolodtál tőlünk. Ha ez csak nekem fájna, talán nem is szólnék érte, magamba zárnám, s örülnék, hogy jó sorod van, de látom rajtad, mennyire boldogtalan vagy.
- Ugyan anya, miért lennék boldogtalan? Mindenem megvan – hárította el Sanyi anyja aggódó szavait.
- Mi az a minden? – nézett arcába az anyja.
- Család, ház, autó, jó állás – sorolta - mit akarhatnék még?
- Akkor miért nézel olyan gyakran a pohár fenekére?
- Na, ezt biztosan Marikáéktól hallottad – háborgott Sanyi. - Nem tudom, hogy miért terjesztenek rémhíreket, miért idegesítenek feleslegesen?
- Fiam! Marika soha nem beszél a Te dolgaidról. Nem kell azt mondani, ami lesír rólad.
- Hidd el anya, hogy jól vagyok, nincsen semmi bajom.
- Nem hiszem – ellenkezett Annus – sőt arra kérlek, gondold meg és gyere haza! – rukkolt ki a beszélgetés igazi céljával.
- Haza? Az hol van? – kérdezte kicsit keserűen Sanyi.
- Hogyhogy hol? Otthon, a faluban.
- Nincs nekem már ott keresnivalóm. Igazából talán a városban sem. Valahol a kettő között bolyongok – nyílt meg egy pillanatra anyja előtt a férfi, de mindjárt össze is szedte magát. - Apám büszke akart lenni rám, ne túrjam a földet, legyek tanult ember. Az lettem. Marika legalább választhatott, neki volt lehetősége fellázadni, de én nem szállhattam szembe apám akaratával.
- Apádat hibáztatod a saját gyengeségedért? Apád hajszolt bele ebbe a házasságba? Ez nagyon igazságtalan részedről. Te fogadtad el a könnyen jött pénzt, jólétet, hivatalt. – Annus alig tudta megfékezni a nyelvét, majdnem kiszaladt a száján az is, hogy „Te tagadtad meg a szüleidet”, de aztán mást mondott. - Arra biztosan nem gondoltál akkor, hogy ennek milyen ára lesz?
- Nincs semmilyen ára. Mindenki éli az életét. Emese is és én is. Diszkréten kezeljük a helyzetet.
- Diszkréten? – nézett csodálkozva Annus a fiára. - Milyen élet ez? Lehet, hogy mi nem laktunk sohasem palotában, nincs nyaralónk, nem jártunk magas iskolákba, nem tudtunk autót venni magunknak, de soha az életben szégyent nem hoztunk egymásra. Mi emelt fővel mehettünk végig az utcán életünk minden napján.
- Tudom, hogy a ti körülményeitek mások voltak, de csak egy kicsit maradian gondolkozol, ennyi az egész – próbálta nyugtatni Sanyi.
- Diszkréten? Diszkréten? – ismételgette a szót maga elé nézve, zaklatottan Annus. – Ezt nevezem úri fogalmazásnak, ettől valóban elmaradtam – bólogatott. Egy kis csend támadt köztük, mindketten gondolataikba mélyedtek, majd megint az édesanya szólalt meg:
- Szeretlek fiam! Ezt legalább egyszer még az életben el akartam mondani neked. Sokat gondolok rád, s mindig reménykedve nézek az udvar felé, várom, hátha benyitsz a kapun. Ez így volt eddig és így lesz ezután is, amíg csak élek.
- Látogatóba biztosan fogok jönni, megígérem, hogy többször, mint eddig – karolta át anyja vállát, Sanyi és megkönnyebbülten zárta le a maga részéről a beszélgetést. – Órájára nézett. - Mennem kell. Elkísérlek a buszhoz.
- Nem szükséges – válaszolta Annus. - Menj csak a dolgodra fiam! – állt fel a helyéről.

Lassan kijöttek az utcára, ott megint megölelték, megcsókolták egymást, s mentek ketten két ellenkező irányba.

A beszélgetésnek az lett a szomorú eredménye, hogy Sanyi, ígérete ellenére, talán még annál is ritkábban látogatta meg édesanyját, mint annak előtte.
Annus magányos estéken sokat gondolkodott rajta, miért is alakult így az életük? Hol hibázta el? Talán szembe kellett volna szállnia Sándorral? Nem engedni, hogy fiúktól semmit nem követelt meg, teljesen szabadjára engedte, ajnározta. Hogy történhetett, hogy Sanyi, a gyönyörű gyermek, okos fiú, akit olyan sokan irigyeltek, akiről azt gondolták igazán szerencsés ember, így nélkülözi a boldogságot, ilyen szánalmasan él?

Az évek szaladtak tovább. Marika fiai kijárták a középiskolát. Annus ott büszkélkedett unokái szalagavató ünnepségén, sütött-főzött a ballagásukra. Érettségi után Ferike műszaki főiskolára jelentkezett, ahová annak idején édesapja is járt. Sanyika autószerelést tanult, a város szélén egy kis műhelyt vettek meg családi összefogással. A befektetés hamarosan meg is térült.
Marika és Feri élete a családról szólt. Mindig összefogtak, azért dolgoztak, hogy előbbre jussanak. Mikor a faluban a vezetékes telefonra lehetőség nyílt, örömmel igényeltek ők is, hogy legalább telefonon napi kapcsolatban lehessenek Annussal.

Aztán megtörtént a baj. Egyik nap, mikor Marika felhívta édesanyját, nagyon furcsán beszélt. Érthetetlen szavakat mondott, amiknek semmi értelme sem volt. Azonnal kocsiba ültek Ferivel, otthagytak munkahelyet, mindent, rohantak haza megnézni, mi történt? Annus nem értette mi ez a felhajtás, miért siettek hozzá ebben a szokatlan időben? Miért jött a mentő, kapott injekciót, s vitte rögtön a kórházba? Neki nincs semmi baja, hajtogatta.
A CT vizsgálat nagy kiterjedésű agyvérzést mutatott ki, ami elsősorban a beszédközpontot és a memóriát támadta meg. Két nap múlva éjjel a második agyvérzés pontot tett a szeretett édesanya, nagymama életére.

Édesanyja elvesztésével Marika szívében örökre egy betöltetlen űr maradt. Semmihez nem hasonlítható fájdalom. Mindig szoros érzelmi kötelék fűzte őket össze, s ez az idő múlásával csak egyre erősebbé vált. Hiába tudta, hogy ennek egyszer be kell következni, mégsem tudta felfogni, elfogadni, hogy valóban megtörtént. Édesanyja nincs többé.

A testvérek nyolc évvel azelőtt, édesanyjuk temetésén találkoztak utoljára.
Marika egész életében otthonának tekintette szülőfaluját. Valami megmagyarázhatatlan jó érzés, öröm fogta el, valahányszor hazamentek látogatóba. Régóta megbeszélték Ferivel, hogy ha nyugdíjasok lesznek, odaköltöznek az öreg házba, felújítják, rendbe teszik, ott töltik utolsó éveiket.
Marika már két kis unokájával, Annával és Mátéval érkezett.
Az udvar egy széthullott családi élet képét mutatta. Csak állt és nézte, a valaha volt veteményest, virágoskertet, az elhagyatott, üres ólakat. „Lesz itt feladat bőven”! – gondolta magában, de egyáltalán nem bánta. Szívesen tervezgette, hogy Ferivel ketten és persze fiaik, s családjuk segítségével egy csodaszép kertet varázsolnak ide a kopár föld és a gaztenger helyére.

A házba lépve ránézett az öreg kemencére, ami régóta nem töltötte már be szerepét. Megjelent előtte egy halvány gyermekkori emlék, nagymamája, aki még otthon sütötte a kenyeret. Egy pillanatra az illatot is érezni vélte. Visszatérve a jelenbe, elgondolkodott rajta, „ötven év alatt mennyit változott a világ? Milyen nagyot haladt a technika?”

Letette születésnapjára, családjától kapott laptopját a kemence padkájára, s kiment az udvarra, hogy megnézze, merre játszanak unokái?

Csató Gáborné/Magyar Eszter

Budapest, 2013-01-24
3392
lambrozett - 2013. február 08. 19:27:57

Jó nagy korszakot öleltél át/föl. Smile
Tényleg ki lehetne dolgozni aprólékosabban és akár család-regényként előadni. Ügyes vagy. Smile Éva

1403
titanil - 2013. február 08. 18:33:50

Kedves Eszter!
Meghatóan fejezted be tanulságos, elgondolkodtató, szívszorító novelládat, nem lehet száraz szemmel elolvasni. Nagyon igaz, ha valamiért nem dolgozunk meg, nem is értékeljük. A lány és fiútestvér különböző viselkedésében bizonyára sokat közrejátszik az apa szemlélete, a fia elkényeztetése is, de ez lehet az eltérő tulajdonságuktól is.
Sajnos a való életben is hallottam, hogy fiú és lány másként érez, viselkedik szülei iránt.
Gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

277
farkas viola - 2013. február 08. 10:21:38

Kedves Eszter!

Ez olyan szép volt, olyan lélekemelő, hogy szemem benedvesült. Ebből bizony könyvet is írhatnál, - kiegészítve - ahogyan szándékodban is áll.

Sok sikert kívánok hozzá, erőt és jó egészséget.
Szeretettel: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.