Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jártó Róza: Életképek a múltból
Sehol sem kaptam munkát. Persze ez így nem igaz, hisz mindenkinek joga volt munkát kapnia. De bárhova is mentem, a hírem megelőzött. Senkit sem érdekelt, hogy mi volt ebben az igaz és mi nem.
Abban is biztos voltam, hogy szinte mindenki tudta az igazságot, mégse mertek nem úgy tenni, hogy nem veszik tudomásul. Az, hogy így én kerültem lassan lehetetlen helyzetbe szinte senkit sem érdekelt.
Akkor már azzal is tisztában voltam, hogy maga az, hogy szakszervezet, egyenlő a nullával. Hiába fordultam a szakszervezethez a sérelmemmel, szinte sértőek voltak velem. Még azt is kétségbe vonták, hogy igazat mondok és szerintük én voltam az, aki kikezdett Horváth elvtárssal, de valamiért menet közben meggondoltam magam. Olyan helyzetet teremtettek, hogy nem tehettem mást, el kellett jönnöm a munkahelyemről.
Pár hétig táppénzen voltam. Igaz ez idő alatt is kerestem a munkahelyet. De még segédmunkásnak se vettek fel, sehova sem, nemhogy a végzettségemnek megfelelő munkakörbe. Azelőtt a közgazdasági szakérettségimmel, képesített könyvelőként dolgoztam. Mit mondjak, kétségbeejtő volt a helyzetem. Az összes jövedelmem a családi pótlék valamint Juli és Eszter után a gyerektartás volt, teljes kiszolgáltatottságban éltem. Tehát nem voltam valami rózsás helyzetben. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor az öngyilkosságra is gondoltam.
Minden pillanatban vártam, hogy mikor támad rám Sanyi, a lányok apja. Persze nem fizikai értelemben, hanem, hogy beadja az igényét a lányokra. Arról semmi kétségem se volt, hogy a bíróság neki ítélné a két lányt. Még jó, hogy anyósom mellém állt. Ha ezt nem teszi meg, akkor nem is tudom mit tudtam volna tenni. De megtette. Kiállt mellettem.
Ebben a kétségbe esett helyzetemben nyúlt értem valaki. Sosem tudtam meg, hogy ki volt az, aki segített. Akkor nem is igazán érdekelt. Az volt a lényeg, hogy lett munkám. Igaz el kellett innen költöznöm.
Még nem tudtam, hogy vészelem át ezt az időszakot, amíg megkapom az első fizetésem, de azt tudtam, hogy ha nem fogadom el az állást, több lehetőségem nem lesz.
Mint kiderült, Csongrád megyei település egyik TSZ-ébe volt a munkahelyem kijelölve.
Persze a hírem ide is elkísért. Mikor munkára jelentkeztem, nagyon ellenségesen fogadott a személyzetis.
- Nézze! Felveszem, mert fel kell vennem, de nem örülök magának. De úgy látszik, nekünk kell Békés megye minden mocskát eltakarítani - mondta Molnárné.
Én amennyire tudtam, összehúztam magam. Semmi sem számított, csak az, hogy legyen végre munkám. Akkor, már megsúgták nekem, hogy a rendőrség készül előállítani, mint KMK-st.
A közveszélyes munkakerülést akkor több évi börtönnel büntették. Tehát mindegy volt hol, csak legyen munkám, hogy legalább ettől a megaláztatástól megóvjam magam és a családomat.
Többen is bejöttek az irodába, gondolom, hogy megbámuljanak. Köztük egy egyébként kedvesnek látszó, mosolygós férfi is. Meglepett, ahogy bemutatkozott.
- Az új kolléganő? - kérdezte és már nyújtotta is a kezét - Bálint Zoltán vagyok, az agronómus.
- Németh Sándorné - rebegtem ijedten.
- És van keresztneve is Németh Sándornénak? - nézett barátságosan.
- Julia - mondtam alig halhatóan.
Odalépett az iratszekrényhez valamit elvett. Barátságosan intett és kiment az irodából.
- Az agronómus elvtárs két gyermekes, házasember - nézet rám szemrehányóan Molnárné.
- Ezt nekem miért is kell tudnom? - kérdeztem hangomban egy nagy adag bosszúsággal.
- Nem, nem, ezt magának nem kell tudnia - vetett véget a munkaügyis a diskurzusnak.
Belebújva az iratokba, elkezdte kitölteni azokat.
- Munkakönyv? - kérdezte, felém nyújtott kézzel.
- Mi ez a négy hónap? Mért nem dolgozott?
- Beteg voltam - válaszoltam.
Letéve a kezében tartott tollat, diadalmasan nézett rám. Akkor jöttem rá, hogy azért örül, hogy talált rajtam egy fogást, ami esetleg okot ad neki arra, hogy ne vegyen fel dolgozni.
Az nem igazán érdekelte, hogy miért nem kérdezek rá a munkakörre, mert biztos volt a munkaügyis abban, hogy én előre lebeszéltem ezt is. A papírjaim felkapva kirohant az irodából. Pár perc sem telt el, már jött is vissza egy férfival. A férfi rám se nézve oda hajolt a munkakönyvem fölé, a tartalmát kezdte tanulmányozni.
- Végül is mi volt a baja - nézett most rám.
- Idegkimerültség - válaszoltam kétségbeesett nézéssel
- Na! Hozzám végül is jöhet. Hiányzik pár dolgos kéz a melegházból. A munkarend?
- Ahogy adja magát. Lesz, hogy hajnalban kezdünk, lesz, hogy éjjel fejezzük be. Egyedül van ugye - nézett, válaszra nem is várva.
- Két lányom van, hat és tizenkét évesek - nyögtem ki.
- Hol vannak? A férjénél, nem? Van egyáltalán apjuk?
- Igen, kérem, van apjuk. Mozdonyvezető, és mamájuk és nagynénjük is van, apai és anyai részről is. És a lányok nálam vannak. Most anyósom vigyázz rájuk. Ahogy kimeszelem, a lakást ide hozom őket is.
- AHA! Meszelés után. Na, ja. Akkor hétfőn négy órakor a tizenkettes melegházban, megfelelő öltözékben. Természetesen hajnali négykor - vetette oda és kiment a szobából.
Ha jól értettem, akkor fel vagyok véve? Válaszolgattam még pár kérdésre ugyan, de semmi másra nem tudtam figyelni csak arra, hogy végre fel vagyok véve. Végre van munkám.

Írta: Jártó Róza
2135
mami - 2018. szeptember 14. 11:19:04

Kedves Rita!

Bizony az élet annyira sokszínű és nem mindig a vidám és mosolygós arcát mutatja meg... Mint ebben a írásomban is.

Köszönöm az olvasást! Róza

2135
mami - 2013. március 02. 22:43:59

Etel! Köszönöm! /mami/

3313
paltetel - 2013. február 20. 14:58:16

Kedves mami!
Annak örvendek, hogy itt vagy köztünk, megélt történeteiddel.
Gratulálok!
Szeretettel, Etel

3300
kandracs roza - 2013. február 19. 17:10:17

Drága Mami!! ettől tartottam...minden elismerésem a tied...Lexi

2135
mami - 2013. február 19. 17:03:15

Kedves Lexi!

Sajnálom, de nem tudlak megnyugtatni. Ez velem eset meg.

Kedves Zsuzsa!

Most készül a Az élet zenéje című életrajzi elemeket is tartalmazó regényem. Ez a kis szösszenet is ennek a része. És igaz. Velem estek meg dolgok. Nekem a világ 1991-ben nyílt ki amikortól én is élhettem. Ha elolvasod az életrajzomat én onnantól "élek" szakmailag. Családilag más a helyzet. Mindig is megértő nagycsalád vett körbe. És sok jó ember. Kedves Zsuzsa! Köszönöm, hogy olvastad kis írásom.

Kedves Titanil!

Mint írtam fentebb is, nekem nem volt "nehéz" ezen tragédia és a két eltemetett férj után is talpra állnom, mert a hátam mögött ott állt a család, ott álltak a barátaim , akik most is vannak. Minden legyőzhető, ha nincs egyedül az ember. Köszönöm,hogy olvastad kis történetem.

Szeretettel: Jártó Róza

1403
titanil - 2013. február 19. 15:13:59

Kedves Róza!
Nagyon tetszik élethű történeted. A múlt korban is - főként ha valakit a szájára vettek - nehezen lehetett munkát kapni, és írásodból kiderül nem a végzettségének megfelelően helyezkedett el a nő. Sajnos a mai korban végzettséggel vagy végzettség nélkül némely helyen szinte lehetetlen munkahelyet kapni, ezért dolgozik annyi ember külföldön.
Szeretettel olvastalak: Titanil

230
Torma Zsuzsanna - 2013. február 19. 15:13:25

Kedves Róza!

Szomorúan olvasom, hogy Neked is milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnod! Mert úgy gondolom, hogy mindez igaz, és önéletrajzi történet! S most is csak azt tudom mondani, hogy aki a rosszat nem ismerte meg, a jót sem tudja eléggé értékelni!
Mindenkinek a saját cselekedeteiért kell felelősséggel tartozni. Akik Téged életed során megbántottak, - én csak remélni tudom - hogy megbűnhődtek érte valamilyen módon, valamilyen formában. Igaz, legtöbbször nem kapunk visszajelzést egyes emberek sorsáról, bár néha az is előfordulhat!

Őszinte együttérzéssel és szeretettel olvastalak: Zsuzsa
Smile

3300
kandracs roza - 2013. február 19. 13:19:26

Kedves Mami!! Merem remélni ez az embert próbáló s egyben megalázó történet nem saját sorsod. A novella csodás de amit elmond szörnyű valóság.Gratulálok...Lexirózsa

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.