Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Kertek alján suhan a tavasz
Angi néni csak bámulta az ablakon át a sűrű havazást, nem tudott aludni. Mindene fájt. Átkozott betegség, gondolta, mindig jobban gyötör, ha változik az idő. A szél egyre erősebben süvöltött, a szüntelenül csengő szélharang vad táncba kezdett. Az elhagyott üdülőtelep gazdátlan macskái benyávogták magukat a vén kutya mellé, a kellemes melegbe. A ház, nem volt nagy - nyaralónak épült - mindössze két helyiségből állt, egy konyhából, egy szobából, és egy tekintélyes méretű teraszból, a Duna tavaszi áradásai miatt a kis lakot magas cölöpök tartották. Bőven elfértek benne a lakói, egy öregasszony, öt macska és egy vénséges vén fekete kutya. Amíg az ura élt, minden ősszel hazaköltöztek a városi lakásukba a tél idejére, majd kora tavasszal jöttek is vissza. Így ment ez mindig, amióta beléptek nyugdíjasok időtlen világába. Gyermektelenek lévén nem kötötte őket semmi és senki a városi élethez. De a tavalyi esztendőben ezen szokásuknak vége szakadt. Nyáron az ura itt hagyta, egyik napról a másikra elment, búcsú nélkül, nem érte meg az őszt, hamvait szétszórták a folyón, és az asszony nem akart többé hazamenni a városba. Nem várta ott senki. Úgy érezte, hogy ez az a hely, ahol nemsokára ő is megvívja harcát a halállal. Csak a tavaszt, a csodálatos megújulást, azt szerette volna még egyszer, utoljára látni, és ím, a várva várt kikelet helyett, szakad a hó, vad nyugati szél emel torlaszokat a kapu előtt, és a kerítések mentén.
Rakott még néhány hasábfát a kandallóba, és bebújt a jó meleg dunyha alá. Becsukta a szemét, és a régi, boldog életébe álmodta vissza magát. Hajnal van, még alig pirkad, az ura óvatosan kicsúszik a paplan alól, indul a Dunára. Azt gondolta mindig, hogy észre sem veszi, pedig csak tapintatból nem köszönt rá soha. Beteszi a táskájába az este készített szendvicset, egy doboz sört, és már döngtek is lefelé a lépteit a lépcsőn. Azok a csodálatos nyarak, délutánonként a madarakat figyelték, hallgatták a csendet, bámulták a távolban hömpölygő folyót. Az idő múlását a nap jelezte, nem is volt órájuk, csak egy öreg rádiójuk. Imádta a reggeleket és várta a békés naplementéket. Néha átjött valamelyik szomszéd tereferélni, elkávézgattak a teraszon. Fiatalon nagyon hiányzott egy gyermek az életükből, de öregkorukra megszokták, hogy nincs, és csak ketten vannak egymásnak, már nem gondoltak rá többé. Ismerték egymás minden gondolatát, és tiszteletben tartották egymás hóbortjait. A férje a Dunát imádta és a horgászást, ő pedig befogadott minden kóbor macskát, és minden kidobott kutyát.
Reggelre abbamaradt a hóesés, de a márciusi hó bizony vastagon belepte a tájat. A tél folyamán alig esett, most pótolta, kikelet helyett maradt a fagyos idő. Csak kitartson a fa, igencsak megfogyott mostanra, gondolta. Ma nem jut be a faluba, pedig fogytán az élelem, kevés a tej a macskáknak, ketten a kutyával megvannak egy kis főtt tésztán is, majd csak elolvad, ez a nem várt hó, motyogta a vén kutyusnak. Mostanában azon kapta magát, hogy hangosan beszél magában, vagy a kutyának, egyre megy, senki nem felel rá már. Megfőzte a kávéját, és szapora köhögések között elszívott mellé egy cigarettát. Le kellene szokni, de már arra a kis időre minek, nem ront, és nem javít már az én egészségemen, legalább megnyugtat egy kicsit, gondolta eltöprengve.
Nem telt bele egy hét sem, és a hónak nyoma veszett, csak a mély sár jelezte hajdani létezését. Langyos szelek fújtak esténként, és a madarak csivitelésétől lett hangos a vidék. A macskák eltűntek, a vén kutya kicammogott a teraszra aludni. Angi néni boldogan figyelte miként oson be szép csendesen a kertek alól a kikelet. A fákon pattanásig feszültek a rügyek, a rét elvesztette kopottságát, és élénkzöldre festette a langyos idő. Tulipánok és nárciszok mind kidugtak a fejüket, és fehérlett az erőalja a temérdek hóvirágtól. A varjak visszamentek az erdő mélyére, és cinkék is eltűntek, sürgős dolguk akadt.
Lement a kertbe egy kicsit kapirgálni, de érezte, hogy már nem lesz nagy hasznára a kertnek. Gyengült, egyre fogyott az ereje. Kitűzködte az út mellé a napelemes kerti lámpásokat. Másnap a füvet nyírta le, de ez majdnem meghaladta az erejét, a fuldokló köhögés bekényszerítette a házba. Este azért kiült a teraszra, és nézte a csillagokat. Hirtelen az égen áthasított egy fényes hullócsillag. - Álmomban békésen haljak meg! – kívánta gyorsan. Remélem teljesül!
Csendes tavaszi eső mosta a földet, egyik napról a másikra kizöldült az erdő, pacsirta dalolt a réten. Angi néni kertjében kibontotta szépséges szirmait az öreg cseresznyefa. Az erdő mélyén megszólalt a kakukk.
Ám ő már ebből már semmit nem látott, nem hallott, csendesen feküdt az ágyában, mozdulatlan, és a vén fekete kutya halkan vonított az ágy mellett.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
3652
zina - 2013. március 22. 11:27:49

Csendes elmúlás. Az évszakok váltakozása is szebb, ha csendesen átfordul egy más állapotba.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.