Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Itt maradtam
Csendes a ház ma. A feleségem mosogat, én itt ülök az ebédlő asztalnál. Nézem, mint mindig. Jó nézni, ahogy tesz-vesz. Mióta elhagytam a földi létet, azóta nézem őt, és a családom, nem tudok elszakadni tőlük. Ők nem látnak, de a feleségem tudja, hogy itt vagyok. Titkolja, nem meri mondani senkinek, mert kinevetik, vagy bolondnak hiszik miatta.
Már semmi sem olyan, mint régen, a halálom mindent elváltoztatott a házban, Engem kisemmizett, csak egyet felejtett el kiölni belőlem, a szeretetet. Minden más érzés semmivé tűnt a halállal. Azóta itt ülök az asztalnál, és nézem őket, kísértet lét a büntetésem, mert bennem maradt egy érzés, és ez nem enged elszabadulni. A gyors halálnak ez az ára, hiba csúszik az átalakulásba. Kísértet lettem, kit a házához láncolt a szeretet, és az idők végezetéig itt bolyongok majd, és úgy lakolok meg e hibáért, hogy végig kell néznem a feleségem életét és halálát, a gyerekeimét, az unokáimét, és mindenkiét, aki e házban majdan élni fog. legalább is ezt gondolom, mert nem tudom elképzelni a változtatást.
Most belebújik a cipőjébe, felkapja a kabátját, a kocsi kulcsot, Megy a temetőbe, hozzám, pedig ott csak a sírom van. Én itthon várom, közben bejárom a házat, az alagsortól az emeletig. Kimegyek a kertbe, a két kutya idegesen ugat, nem látnak, de éreznek. Nem ismernek. Szépen lenyírták a fiúk a füvet, a kistóban jól megnőtt a nád, nem baj, legalább a halaknak van hova bújni. Átsuhanok a garázson, be az alagsori irodába, letelepszek egy székre, és várok. Mindjárt jön a feleségem és leül dolgozni, mert adósnap van, sok a könyvelnivaló. Nem szeretek itt. Túl sokat voltam itt az életemben, szinte mindig csak dolgoztam. Nem hittem, hogy képesek lesznek átvenni a munkám, úgy gondoltam, hogy nélkülem megáll a munka, nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor már alig léteztem. Magamnak is hazudtam, azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok. A jelek megvoltak, de nem volt idő az orvosra, soha nem volt idő. Eljött az a bizonyos este, és végem lett, már hiába vitt szirénázva a mentő, elkéstem. Most meg ez a kísértet állapot, szabadulni kellene belőle, hogy végleg megnyugodjak. Ha létezne egy időalagút, az visszavinne a halálomig, és tisztességesen meghalnék, úgy, mint a legtöbb ember, és a lelkem megpihenhetne az örökkévalóságban.
Na, már itt is van. Bekapcsolja a számítógépet, leül, rendezgeti, válogatja a bizonylatokat. Hirtelen megáll a keze, és hátrafordul, engem néz. Vajon lát, soha nem adja jelét ennek.
- Tudom, hogy itt vagy, érzem a tarkómon, hogy nézel – mondja, és nem fordul vissza.
Meglepődök, de boldoggá tesz, hogy észrevett, vagy megérzett. Jelzek neki, ahogy szoktam. Megemelem a székem és kőre ejtem.
- Nem kell emelgetned a széket, tudom, hogy mindig itt vagy mögöttem. Rájöttem már régen, mert segítettél nekünk átvenni a munkádat. Senki nem hitte, hogy képesek leszünk rá, de amikor észrevettelek a halálod követő éjszakán az ágyam szélén, tudtam, hogy segíteni jöttél vissza.
Szegény, azt gondolja, hogy a munka járt a halott agyamban is. Nem, de nem tudom elmondani neki, hogy annyira szerettem őket, hogy bennem maradt az érzés és ez ideláncolt hozzájuk.
- A fenébe, beszélek egy székhez, ahelyett, hogy dolgoznék!
A kísértet kisuhant a bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Megjött a fia és a családja. A négyéves nagylány unoka lépett be elsőnek.
- Látod, milyen ügyes ez a lány – szólt az apja – belül volt a kulcs és kinyitotta a kaput.
- Vékony a keze, könnyen befér – feleli az anyja.
- Nyitva volt a kapu apu!
- Biztos a Mama elfelejtette bezárni.
A kis család hangosan felcsörtet a lépcsőn. A legkisebb a bébi hordozóban az anyján lapul, és a válla fölött kukucskál.
Milyen aranyos ez a kicsi, hogy bámul rám. Vajon láthat? Nem hiszem. Valahogy vissza kellene fordítanom az időt, és újra meghalni, nem jó ez így. Ott vagyok, ahol nem kellene, megzavarom őket. A halottnak a halottak között a helye. A dolgokat itt már elrendeztem, minden megy nélkülem. Unokáknak mindennap emlegetve vagyok, ismernek is képről, a nagyanyjuk úgy beszél rólam, mintha élnék.
Talán, ha sikerülne megszabadulnom az szeretettől, akkor végleg elmehetnék, de nem megy bennem maradt. Valami azt súgja, ha a feleségem is átjön a másvilágra, megszabadulok, és együtt megnyugodhatunk, mint a többi rendes halott. Reménykedek, mert visszafordítani az időt már nem tudom, mert az nekem már nincs. Kivárom, addig meg csendesen megbújok, a házban, a házkörül, a tó partján, mindenütt ott leszek, bárhova néznek.
1423
Jega - 2013. május 27. 11:22:15

Kedves Viola én mindezekről még nem olvastam. A család már rég beletörődött a megváltozhatatlanba, de annyira szertték a Papát, és a ház minden szeglete emlékezteti őket rá, hogy elevenen tartják az emlékét, szerintem nekik ez jó, mert örömet okoz.
Köszönöm a figyelmed. Szeretettel Ibolya

277
farkas viola - 2013. május 27. 05:42:30

Kedves Ibolya!

Nagy érdeklődéssel olvastam kitűnő írásod, amely nem csak élethű, hanem "szellem hű" is, már, amennyire ismerhetem ezt a témát.
Úgy gondolom, hogy azért el kellene engedni az eltávozottat, mert Neki már új feladatai vannak odaát.
A kutyák ismerik és látják a szellemet, jelzik is, a kisgyermekek úgyszintén látják, sőt, kommunikálnak is vele. Ezt észre lehet venni, amikor a kicsik látszólag valakire figyelnek és önfeledten beszélgetnek vele. Kívánok megnyugvást, beletörődést és elengedést a Családnak.
Szeretettel: Viola

1423
Jega - 2013. május 24. 00:52:17

Köszönöm Katalinka és Zsuzsa a figyelmet.
Ezt a történetet az Öcsém négy évvel ezelőtti hirtelen halála íratta velem. A családja úgy éli mindenapjaitmintha velük lenne. Az unokák kicsik, nem ismerték élve, de úgy ismerik, mintha élne, csak nem láthatják. Nagyon érdekes módja ez az emlék megörzésének. A sógornőm nem tud elszakadni, hát ilyen módon köti magához a szeretett férje emlékét. Hát ennyi a történet alapja. Szeretettel Ibolya

230
Torma Zsuzsanna - 2013. május 23. 14:18:51

Kedves Ibolya!

Nagyon érdekes és egyben igen megható történetet írtál! Minden valószínűség szerint - legalábbis, akik hisznek ebben -, annak a halottnak a lelke járkál mindig a családtagjai körül, akik Őt halála után nehezen engedték el maguktól, vagy az elhunyt szeretett annyira élni, hogy a halála után is azt nézte, azt kereste, hogy a túlélők (a családja tagjai) hogyan tudnak boldogulni nélküle.
Azon már én is gyakran elgondolkodtam, hogy ha énnekem valami okból el kell mennem, akkor is ha még élni szerettem volna, én is igen kíváncsi lennék arra, hogy nélkülem hogyan folyik tovább a családom élete. Egyébként meg "elintézetlen ügyek" mindig maradhatnak egy ember után, főleg akkor, ha idejekorán kellett távoznia az élők sorából.

Ez a történet igen figyelemre méltó. Köszönöm, hogy olvashattam!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.