Müller Márta: Két napos repülőút
Az 1970-s évek első felének egyik telén történt, mikor egyetemista voltam. A téli szünet mindig túl rövidnek tűnt — talán nem voltam elég ügyes a vizsgákkal — ezért a kora hajnali felkelés iránti utálatot leküzdve, a kora reggeli géppel akartam hazarepülni. Mikor kiértem a reptérre — Moszkvában voltam egyetemista, és a Seremetyevóról repültek Budapestre a gépek — már várakozott ott néhány utas, többen ugyanolyan magyar egyetemisták, mint én. Àlmosan, fázosan, a hazamenetel örömteli várakozásával.
Mikor eljött az ideje a beszállásnak, elkezdödött a halogatás. Hiába, tél van. Nem mindig lehet repülni. Nem mondták be, mikor fogunk felszállni, csak mindig egy, kettő vagy három órával későbbre tolták az indulást. Mi, fiatalok, igyekeztünk könnyen venni a várakozást. Beszélgettünk, meg talán valami társasjátékot is játszottunk. Elmúlt a dél. Megjöttek a délutáni gép utasai. Akkoriban naponta két gép közlekedett Moszkva és Budapest között, a reggeli volt az Aeroflot, a délutáni a Malév.
Az egész huzavona folytatódott délután is tovább. Fáradtak és éhesek voltunk, és főleg lehangoltak amiatt, hogy az amúgyis kevés szünidőnkből ment az idő. S nem látszott a vége.
Estefelé elvitték valamennyi utast egy szállodába. Másnap reggel már a harmadik gép — az aznap reggeli a menetrend szerint — utasai is csatlakoztak hozzánk. Ezek között volt egy talán féltucat magasabb rangú katonatisztből álló orosz delegáció is. Mindenesetre a három gép utasai együtt se volt túl sok, körülbelül harmincan-negyvenen lehettünk mindössze.
Végre úgy tizenegy óra körül felszálltunk. Két óra repülés, aztán végre otthon! Csak aki nem remél, az nem csalódik soha.
Mikor már a leszálláshoz kellett volna készülődnünk, s azt hittük, azért szólal meg a hangosbemondó, hogy kössük be magunkat, akkor ezt hallhattuk: „Kedves utasaink, a rossz idő miatt Budapest nem fogad. Ezért továbbrepülünk Belgrádba.”
Puff neki. Szóval Belgrádba. Belgrádnak különleges helyzete volt a szocialista államok között. Oda másmilyen útlevél kellett, mint ami nekünk volt, és dinárunk se volt — legalábbis a diákoknak, a katonáknak nem tudom — csak rubelünk, meg forintunk.
Az egész napot a belgradi repülőtéren töltöttük, étlen – szomjan. Hiszen nem volt ott megfelelő pénzünk. Még jó, hogy a WC-re beengedtek pénz nélkül.
Este 7 óra felé — ugye ez már a második utazási nap volt! –beültettek minket egy, az Aeroflot által bérelt autóbuszba. Ez visz majd el minket Budapestre. Igaz, hogy már sötét volt, este volt, fáradtak voltunk, de az Aeroflot a buszban kiosztott még egy-egy adag olyan élelmiszerdobozocskát, mint a repülőn szoktak, s így legalább ehettünk valamit.
Miért pont olyan sofőrt sikerült találniuk, aki még soha nem járt Magyarországon? Nem tudom. Az Aeroflot-képviselő természetesen ott maradt Belgrádban, csak azt jegyezte meg búcsuzóul a buszvezetőnek, hogy majd megtelefonálja a budapesti irodájukba, hogy az Engels térre (ma Erzsébet tér), az autobuszpályaudvarra megy majd a busz. Furcsa módon ezt a megjegyzését a sofőrön kívül egyedül mintha én hallottam volna.
Elindultunk. Eddig még fel sem tűnt, de én voltam ez egyetlen női utas. Ez most azért vált kellemetlenné, mert a Belgrád – Budapest út (nem emlékszem, hogy autópálya volt-e) egyáltalán nem rendelkezett olyan manapság szokásos kényelmes pihenőkkel, és WC-kel, ami a gyerekeinknek már megszokott. Ìgy aztán, mikor a határra értünk, rohantam a WC-re.
A többiek közben elmagyarázták a határőröknek, hogy „mi vagyunk a moszkvai repülőgép utasai”. Lehet, hogy nem engedtek volna olyan könnyen a nem-odavaló útleveleinkkel haza, de nyilván máshonnan is megkapták telefonon az értesítést.
Mikor úgy körülbelül hajnali fél három felé közeledtünk Budapesthez, a buszban a sok „okos férfi” között elkezdődött a veszekedés. Hová menjen a busz? Hol álljon meg? A magyar férfiak arra szavaztak,hogy a Malév irodához a Belvárosban (a Dorottya utcában volt, ha jól emlékszem az utca nevére), mert az eléggé a város központjában van, onnan mindenki hazajut. Az orosz katonai delegáció ragaszkodott hozzá, hogy őket vigyék ki Ferihegyre, a reptérre, mert egészen biztos, hogy őket ott várják.
Na ja, akkor még nem volt mobiltelefon.
Végül olyan megállapodás született, hogy a busz előbb megáll a Malév irodánál, ott, aki akar, az kiszállhat, s aztán kimegy Ferihegyre.
Ìgy is történt. Mi, a diákok,mind kiszálltunk a Belvárosban. Volt köztünk egy vidéki srác, az már megbeszélte valakivel, hogy hozzájuk megy éjszakára. Viszont, nekem gyanús volt, hogy senki sem vár. Megpróbáltam telefonon felhívni — még jó, hogy volt magyar apróm, és egy közeli telefonfülke — a szüleimet. Nem vette fel senki. Ez lehetetlen, biztosan várnak valahol.
Mondtam a fiúknak, hogy meg kellene nézni az Engels teret, mert én úgy emlékszem, hogy az Aeroflot-s pasas azt mondta a sofőrnek. Egyikünk ott maradt a csomagokkal, ketten – hárman meg elindultunk gyalog az Engels tér felé. Körülbelül öt-tíz perc séta lehetett. Télen, hidegben, hajnali három körül.
Már messzebbről úgy tűnt, hogy igazam van. A teljesen kihalt autóbuszpályaudvarnál több autó parkolt, s emberek álldogáltak.
Mikor közel értünk, akkor láttam, hogy a szüleim is. „Megjöttünk, a Malév irodához ment a busz!” — kiabáltuk hangosan. S mivel katonák is voltak a várakozók között — nyilván az oroszokat fogadó delegáció — azoknak meg mondtuk, hogy a busz a katonákkal továbbment a reptérre.
Később még egy eseményt megtudtunk. Az egész várakozó társaság, az egyetemisták szülei, a katonák, stb. már két napja együtt várakoztak Ferihegyen. Tényleg nagyon rossz idő volt, nem lehetett tudni, mikor fog Ferihegy fogadni. S a második napon délután hirtelen megjelent egy gép, és leszállni próbált. Nem sikerült. Egy, az NDK-ból Budapestre tartó MALÈV gép volt, amelyből az utasokat még az indulás előtt egy másik gépre átszállítva, annak az utasaival együtt Debrecenbe vitték, s a személyzet megkísérelte a leszállást. A várakozók erről nem tudtak semmit. Csak a szerencsétlenséget látták.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.