Edwin Chat: A játszótér. (2009. március)

A sok gyerek, tizenévesek, és tízen aluliak lármája, önfeledt szórakozása, szívből jövő kacagása betöltötte a játszóteret. Számukra ez a hely volt a szentély, a világ, a minden. Jól érezték itt magukat, gondtalan gyermekkoruk az égig szárnyalhatott.
A játszóteret még a hetvenes években építették, sóderes, füves területén sok dolgot lehetett művelni. A füves részen hason fekve figyelni a fűszálak végét, mikor jelenik meg egy cserebogár, amit a pólóval le lehet csapni, és begyűjteni egy gyufásdobozba. De lehetett birkózni, bicskával feszítőzni, vagy csak egyszerűen elterülni, arccal az ég felé, és pihenni, égő képpel, szomjas torokkal egy focimeccs után. A sóderes rész otthont adott az Országosdi nevű játéknak, ahova a cipő sarkával fel tudták rajzolni a szükséges pályát, továbbá a bicajjal jól be lehetett tekerni, hogy aztán hirtelen kontrázva, kifarolva csíkot lehessen húzni az apró szemű, vörös színű sóderen. Vagy futni, aztán véletlenül megcsúszni, jó nagyot esni, térdet, combot lehorzsolni.
A játszótér elején voltak a hinták, mérleghinták, homokozó. A hinta mögötti széles füves rész szélén alacsony élő sövény állt, ez választotta el a játszóteret az út mellett húzódó járdától. A gyerekek sokszor játszották azt, hogy kimentek a járdára, focikapus módjára vetődtek át a kis élő sövény felett, hogy megmutassák országnak, világnak, hogy ők milyen ügyes kaszkadőrök. Még az számított ügyes gyereknek, aki a hinta előtti korlát tetején, ami vékony vascsőből készült, végig tudott menni úgy, mint egy kötéltáncos. Ez kicsit nehéz feladat volt, nem mindenkinek sikerült.
A tér végén állt egy ketrec, itt focimeccs, tengó, lábtenisz szokott zajlani. Az agyontaposott fonott drót kerítés öblösen lógott az oszlopokról, alján pár helyen nagy lyuk tátongott, ahol sokszor kiment a labda, a bőrfoci, de ugyanezen a lyukon ki is lehetett mászni utána. Általában az ment a labdáért, aki kirúgta.
A ketrectől pár méterre két ping-pong asztal állt vaslábakon, beton asztallappal. Itt nem egyszer játszottak asztali fogót. Ez úgy nézett ki, hogy minden gyerek felállt az asztalra, a fogó meg bebújt alá. Aztán hirtelen kiugrott egyik oldalon, és megpróbált valakit elkapni, egy gyereket az asztalon lévők közül. Akik az asztalon álltak, ilyenkor hangos sikítással menekültek a túloldalra, vagy hirtelen leugorva, átszaladtak a másik asztalra.
A tizenéves nagylányok, nagyfiúk megtűrték maguk mellett a kicsiket, mert a testvéreik, unokatestvéreik voltak. Néha bevették őket focizni, hadd örüljenek, de lerázták őket, megszöktek előlük, ha zavaróak voltak, nem egyszer verést is kaptak, ha kellett.
Nem volt része a játszótérnek, de a gyerekek oda sorolták az út túloldalán ágaskodó gesztenyefákat. Imádtak felmászni rájuk, szatyorba gesztenyét szedni, hogy aztán majd otthon gyufaszálak segítségével különböző figurákat tudjanak készíteni.
Pár mászóka is állt a tér közepe táján, de ezeket nem nagyon használták, esetleg néha majom módjára ökörködtek rajta. Zajlott az élet a játszótéren, annyira önfeledten, mintha egy teljesen más világ lenne, egy más bolygó. Az is volt. Ide nem ért el a szülők védő, óvó, szigorú tekintete, itt nem volt tanár, nem adhatott leckét, itt csak a játék, az öröm, a boldogság, a szórakozás létezett.

A három meglett férfi egymás mellett állva figyelte a játszóteret. Mintha egy emeletes ház második emeleti erkélyéről figyelnék a gyerekvilágot. Előre hajolva, a korlát tetején könyökölve, sóhajtozva, vágyakozva nézték, ahogy a gyerekek élik gondtalan életüket, saját, igazi világukban. Irigyelték őket, és legbelül mindhárman arról ábrándoztak, hogy bárcsak visszamenne az idő vagy harminc évet.
Nem volt számukra idegen a látvány, a téren szereplő, játszó gyerekek ők voltak. Megjelent előttük a múlt, és igazából ott látták saját magukat gyerekként.
- Figyeld!- Szólt az egyik férfi. – Pont most estem el a bicajjal . Hogy bőgök már.- Mutatta társainak, és jót nevetett. Kinevette harminc évvel ezelőtti saját magát. Valóban mulatságos volt, ahogy a kisfiú ügyetlenül elesik a kerékpárral.
- Nézd! Most fogunk összeveszni, hogy melyikünk mehessen egy kört Bob versenybicajával.- Mondta a második férfi a harmadiknak. Mindketten nevettek a buta kis gyerekveszekedésen, ami akkoriban nagyon is komoly volt, és cseppet sem buta. Majd újra csendben nézték egykori önmagukat, hosszú ideig, és csak sóvárogtak a letűnt idők után. Tetszett nekik, amit láttak. Ez nem film, valóban ott van előttük élőben a múlt, mintha egy másik dimenzió átcsúszott volna a mostani, való életbe. Tudták, hogy ez a gyönyörű, hihetetlen látvány bármikor eltűnhet, akár egy csodás álom, ezért igyekeztek keveset beszélni, és szemüket le nem venni az „élőfilmről”.
A frissen vágott fű illata belengte az egész játszóteret, és környékét. A nagy kupacokba összegyűjtött levágott füvet néhány gyerek nagy kedvvel, rosszcsont módjára túrt szét. Előbb nekifutottak, beleugrottak, jól meghemperegtek benne, amitől hajuk, ruhájuk tele ment sok apró fűszállal, majd végül úgy szétrugdalták, elszórták a kupacot, amennyire csak lehetett.
Három kisgyerek az egyik nagy mérleghintán postást játszott. Egy-egy gyerek ült a mérleghinta két végén, a harmadik meg a rudazaton. Odacsúszott a lent lévő barátjához, aki súgott a fülébe valamit. Miután billent a mérleghinta, a postás átcsúszott a másik kissráchoz, aki akkor került le a talajra, és átadta az imént súgott üzenetet. Ő ekkor választ súgott, amit a postás ismét továbbított.
Két koszos ábrázatú fiú jól meggyúrt, minőségi sárral parittyázott. A sárból leszakítottak egy kis darabot, nagy szakértelemmel rátették a bokorról tört hosszú, vékony, hajlékony vesszőre, és jól megsuhintották. A sárdarab sebesen repült a levegőben, majd nagy csattanással vágódott az óvoda tűzfalához.
Nem volt mindig ilyen felhőtlen, gondtalan a játszótéri élet. Néha előfordultak kisebb-nagyobb balesetek, sérülések, melyeket a játék heve okozott. Komolyabb horzsolás, orrvérzés, esés következtében, lábujjtörés focizás közben.
A homokozóban kis dedósok építették homokváraikat, mindenféle úttal, alagúttal, vizesárokkal. Szülők nem voltak sehol, minden gyerek egyedül volt a téren. Soha nem csavarogtak el semerre, tudták, hogy a játszóról csak haza szabad menni, máshova, és főleg más, idegen emberrel sehova.
Néha a játszótér felé tévedt egy részeg ember, vele a nagyobb suhancok szoktak szemtelenkedni. Élvezték, hogy a részeg kiabál velük, megkergeti őket. Imádtak menekülni, ha valaki kergette őket. Persze soha nem lettek elkapva, mindig ők kerültek ki győztesen a diadalból, a részegnek esélye sem volt. De volt itt egy flúgos ember, ő is csak néha sétált el a játszótér mellett. Elnevezték mérnök úrnak, mert egyszer az utcán dolgozó munkásokkal abba hagyatta az addigi munkát, és az árkot, amit ástak, betemettette velük, és új helyet jelölt ki, hogy ott ássanak. A munkások szót fogadtak neki, a flúgos ember kinézete megtévesztette őket, mert mindig öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben sétált. Joggal hihették, hogy valóban egy hivatalos személy, akinek bírálati joga van.
A Nap elbújt a felhők mögé, hűvös lett. Az embernek rossz érzése támadt, hogy itt nemsokára történni fog valami. A sok gyerek továbbra is megállás nélkül folytatta azt a játékot, amit eddig művelt, de arcukra valami komoly feszültség, félelem féle költözött. Ők érezték, hogy mindjárt ideérnek, és elpusztítanak mindent. Nem tudtak mit tenni ellene, ez volt a sorsuk, mint minden múlandó dolognak.
Ahogy telt az idő, és közeledett a vég, a gyerekek úgy lettek egyre komolyabbak, félelmük fokozatosan nőtt. Páran sírni kezdtek, példájukat több és több gyerek követte. Lassan zajlottak az események, a növekvő létszámú sírók között még mindig akadt néhány nevető, jókedvű srác. Ők később kezdték megérezni a bajt, mint a kisebbek, de mikor őket is elérte ez a hideg, borzalmas érzés, ugyanúgy bőgtek, mint a kicsik.
A három férfi, aki a magasból nézte a játszóteret, megijedtek. Nem tudták elképzelni, mi történhetett. Csak azt látták, hogy a gyerekek sorban, egymás után sírni kezdenek, kedvük elromlik, félelem keríti hatalmába őket. Mindhárman komoly arccal néztek össze, döbbenten állva az ijesztő látvány előtt. Ők nem éreztek, nem is érezhettek semmit, de jól tudták, hogy valami nincs rendben, baj van, és a gyerekek ábrázata arról árulkodik, hogy nemsokára valami kegyetlen dolog fog történni.
Mikor a hangok már hallhatóak voltak az éterben, igaz, még csak halkan, a játszótér apró népe pánikba esett. Sorra tört ki minden gyereken az őrület. Szerettek volna elmenekülni, de nem tudtak. El akarták hagyni a játszóteret, de ez fizikai képtelenség volt. Rabul estek oda, örökre. Ezt, ha nem is tudták, de gyomruk mélyén érezték, ezért kezdtek el sírni, majd később e miatt estek hisztérikus őrületbe. Voltak páran, akik leültek a fűbe, földre, sóderre, ahol éppen voltak, és sírva édesanyjukat szólogatták, de hiába, sejtették, hogy rajtuk már senki, és semmi nem segít . A segélykérés, a könyörögés édesanya iránt, csak ösztönös reakció volt ebben a pánikhangulatban.
A hangok közeledtek, hangosodtak, és a láthatáron feltűntek a valamik. A pánik tetőfokára hágott. A sok gyerek úgy rohangált össze-vissza, mint egy természeti katasztrófa részesei. Ha kicsit belegondolunk, ők is azok, csak nem természeti, hanem valami más katasztrófa áldozatai. Legalábbis azok lesznek nemsokára.
Ide-oda lökdösve egymást, ordítva, sikítozva rohangáltak céltalanul, egyik fellökte a másikat, kezdtek inkább apró őrült emberkékre hasonlítani, mint síró gyerekekre. Eszüket vesztve rohangáltak, mint pók a falon, mint a légy, aki milliószor nekicsapódik az ablaknak, mert ki akar jutni a szabadba. Ahogy a legyet az átlátszó ablaküveg, őket is úgy csapta be, ejtette rabul a játszótér.
Mikor azok a valamik közelebb jutottak, alakjuk jól láthatóvá vált, és hangjuk is őrjítően kínozta, sértette a hallószerveket, a játszótér totális pokollá vált. A gyerekek a földön ülve toporzékoltak, két kézzel, tiszta erőből tépték ki hajukat, kétségbe esett, torok fájdító sikítások kíséretében. A megrepedt fejbőrök alól kiserkent a vér, és végigfolyt az ártatlan, könnyes babaarcokon. A vad hajtépéstől sorra szakadtak be, törtek le a körmök, újabb hullámot adva a fájdalomnak, a görcsös sírásnak, sikításoknak.
A nagy testű, rozsdás kutyák elérték a játszótér szélét. Míg odaértek, mindent, és mindenkit felzabáltak, ami útjukba került. Embereket, fákat, autókat, utakat, villanyoszlopokat. Mindent. Ekkor a játszótér már egy horrorfilmbeli kockára hasonlított. A gyerekek csendben ültek, fejüket felemelve, merev szemekkel, enyhén tátott szájjal, véres arccal, és kezekkel, mint akik be vannak drogozva, vagy meg vannak hipnotizálva. A felhőtlen, gondtalan, örömteli gyerekvilágot egy pokoli játszótér váltotta fel. A látvány olyan volt, mintha sok apró kis zombi kelt volna életre.
A nagy rozsdás kutyák senkit, és semmit nem kímélve kezdték felfalni a játszóteret, mászókástól, hintástól, gyerekestől, mindenestől. Ezek voltak azok a lények, amik a múltat felzabálják, elemésztik, megsemmisítik. Mert a múlt az elmúlik, ha fáj, ha nem. A három férfi is bepánikolt, és érezték, hogy menekülniük kell, ha nem akarnak a múlt martalékává válni.

VÉGE.

277
farkas viola - 2009. március 02. 20:08:05

Kedves Edwin!
Végig nagy figyelemmel olvastam a játszó népséget, szinte magam előtt láttam a történéseket és a végén teljesen letörtem. Nagyon jó az írásod, el tudnám képzelni film-részletként is. Nekem ez felülmúlhatatlan.
Szeretettel: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.