Fleiszig Rózsa: Honvágy - 8. befejező rész
Hága,1996.07.14-15.

Megkönnyebbülést, szabadulást, ebből a földi pokolból csak az jelent, ha az élelmiszer és háztartási cikkek beszerzése címén, néhány röpke percre kimerészkedem a tengerhez. Szerencsémre, egy jó hét után, már nem kísérgetnek Áljáék, megkeserítve ezzel még a friss levegő ízét is. A nagy víz, nem messze van a bevásárló központtól, de még így is igyekeznem kell, nehogy gyanút fogjanak, hogy több időre maradok el, mint amennyire feltétlenül szükséges. Ők, valamikor kocsival vagy kerékpárral végezték a bevásárlásokat, így fogalmuk sem volt, hogy gyalogosan mennyi időt vehet igénybe. Azért, nem árt vigyázni, megláthat egy ismerős, aki beárul, vagy véletlenül elszólom magam, mert az elragadtatásáról nehezen hallgat az ember. Hú! Ha valaki látná, milyen szaporán szedem a lábam, szinte már futva, mint akit üldöznek, a veríték is kiül a homlokomra. De szükségem van, ennyi kikapcsolódásra, jótékony csendre, laza mélázásra. Nézem a jéghideg, hallgatag, óriás folyamot, a partján húzódó elegáns, gyönyörű, monumentális épületsort, és borsódzik a bőröm. Figyelem a sirályok, szinte fülsértő vijjogását, s nem zavar – ez az élet természetes zaja, vele járója. Gyönyörködöm a tükrére puhán leszálló bodros felhőkbe, - és mint a nyűgös csecsemő anyja karján – lassan megnyugszom. Szívverésem is lelassul, szinte ujjá születek. Nagyon jó itt. Ez a szívbe markoló, fenséges látvány kárpótol a sok rossz pillanatért, buta, értelmetlen kegyetlenkedésért.
A végét szeretném látni…a legvégét! Ahol lágyan beleolvad a végtelenbe, és simán elnyeli egy még nagyobb áradat, az óceán. Eltűnik, összeolvad vele, s megszűnik dölyfös egyeduralma. Olyan lenyűgöző ez az egész, hetek múltán sem tudok betelni vele. És az a sok-sok különféle színű, formájú kagyló, szédületes, egyik szebb, mint a másik. Hozok is belőlük haza több marokra valót, talán egyszer valaminek a díszítésére felhasználom. Csábít a nedvesen csillogó, homok-föveny, mezítláb bokáig gázolok a sekély vízbe…br! Csuda hideg, de legalább elmondhatom: éreztem bőrömön a tenger hűvös csókját, csipkedő simogatását, ölelését.
Nem mindenkinek jut ilyen tisztesség, főleg nem annak az osztályrétegnek, aminek én is tagja vagyok…az alja népnek, mondaná „nemes egyszerűséggel” Álja.
Vissza, annyira igyekszem, hogy a bolthoz érve már teljesen kifulladok. Szerencsére nincsen tömeg bent, gyorsan bevásárolok, és viharzok haza. Be kell hoznom a kiesett időt, vár a kötelesség. Otthon - hogy ejthettem ki ezt a szót a számon? - Nem is értem. Kinek, és milyen otthona ez?Nekem, biztosan nem. Be se lépek az ajtón, már kezdődik minden elölről. Ne ide! Ne Úgy! Ne most! Ne annyit!Felsorolni se tudom a mondva csinált kifogásokat.
Már nem sokáig tart ez a tortúra, vasárnap indulok haza, az én kedves, egyszerű, szeretett, kis országomba, szeretteimhez. Véget ér a lidércnyomás. Remélem, álmomban sem jön többé elő!
Persze, a tenger, az más, az belevésődött agyamba, zsigereimbe. Vágyódva fogok rágondolni még matróna koromban is. A sok fotó, amit róla készítettem megőrzi, felidézi elbűvölő szépségét, lelket nemesítő erejét. Ha egyszer ide visszatérnék, ama rossz emlékeket idéző ház felé egy pillantást sem vetnék. Csak a vad, mégis oly kedves perceket őrző, fenséges folyamot tisztelném meg látogatásommal. Partján, versenyt futnék a széllel, szabadon lobogna hajam. A meleg, lágy homok csiklandozná meztelen talpamat, így kérve bocsánatot az elszenvedett sértésekért, bánatért. Minden fájó emléket feledtetne a testet-lelket felemelő, gyönyörködtető élmény.
Vajon lesz-e ilyen valaha?
A hazafelé tartó út hosszú volt, fárasztó, de várakozás-teli, bizakodó. A kinti bánásmódnál minden csak jobb lehet! Hisz végre itthon vagyok! Itthon, az enyéimnél. Magyarnak lenni csak magyar földön szabad, és jó. Ezt nem felejtem el soha. Gyerekeimmel és unokáimmal is megértetem, a gyökerek köteleznek. Hiába látszanak fényesebbeknek a távoli csillagok, vagy ragyogóbbnak az éltető napsugarak, nincs semmi drágább biztonságosabb, az anyaföldnél. Itt igazán édes az álom, és az ébredés.

Eger,2013.09.11.
4204
pathfinder - 2017. október 19. 14:25:34

Kedves Rózsa!

Nagyon szépen írtad le 8 részen keresztül, hogy milyen, amikor alaptalanul vádolják az embert, amikor semmi sem jó, és mindent máshogy kéne csinálni. Remélem csak a fantáziád volt és nem saját, szomorú tapasztalatod íratta veled ezeket a napló-szerű bejegyzéseket!
De tényleg, a honvágy nagy úr. És ezt talán tényleg csak az értheti meg igazán, aki volt már huzamosabb ideig távol a hazájától.
Nagyon szépen írtad meg ezeket a tanulságos részeket!

Köszönöm szépen, hogy olvashattam és szeretettel gratulálok:
Kata Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.