Rusai Márta: Arachnofóbia
Csitt! Ne mozdulj! Egy pókocska van a faladon. – szólt riadtan a barátnőm. Én halálsápadtan, de mozdulatlanul ültem tovább, még ő startra készen fordult az ajtó felé.
- Hogy-hogy nem félsz, azt mondtad, arachnofóbiás vagy. – hangja tele volt csalódottsággal.
- Nem mondtam, hogy nem félek, azt sem mondtam, hogy kigyógyultam a pókiszonyomból. De ő itt más. Nem pókOCSKA, és nem pókICA, ő Latrodectus, a feketeözvegy. Iszonyatos szépség. Vagyis szép a maga valóságában, de iszonyodom tőle. Már hallom a következő gondolatod, mért nem ütöm le? Ezt a kérdést olyan emberek teszik fel, akik az iszonyat teljességét még nem élték át. Aki igen, az tudja, hogy az érzés nem késztet ölésre, inkább menekülésre, a látótávolságnak bizonyos helyzetekben meg kell maradniuk. A pókoknál jól jön a szemmel tartás, rafinált kis dögök, soha nem tudhatod, honnan ereszkednek rád. Egyszer már eljátszotta nekem a hattyúhalálát, de reggelre egy másik sarokból pislogott rám álmosan. Amennyi erőt fektettem az utálkozásba, annyi erővel éppen szerethetném is. Latrodectus különös egyéniség, aki velem él nő, hangulatai, szeszélyei is olyanok, mint a nőké, kiszámíthatatlan. Ő az egyetlen olyan nő, aki rendben tudja tartani az adrenalin termelődésemet. Mikor észrevétlenül közelembe ereszkedik, akkor érzem az ősdobbanást a szívembe, az ereim megtelnek vérrel, és csak egy gondolatom van, „üss vagy fuss”.
Bolondosan furcsa, de egyformák vagyunk, ő is magányos, én is. Ő is fél tőlem, én is tőle, ő is szemmel tart, én is, de nem hagyjuk el egymást. Mint a szerelmesek, akik sírgödörbe lökték a szerelmet, majd a szélén éberen őrködve körbejárnak, nehogy az idő véletlenül betemesse.
Borzongva figyelem régi, fekete tussal rajzolt képét, és próbálom megfejteni a vörös jelet, melyet az ében potrohára tetovált az örök élet. Néztem már homokórának, melynek elpergő szemei, mutatják az idő múlását, de hasonlít a szárnyát széttáró madárra is. Igen. Talán. Együgyű madárként száll el az élet, csőrével szívembe döf, emlékeztetve, az idő hasztalan múlására, az élettelen életre. A múlóidőben, sárguló írott levélpapírok fogságában, vénülő emlékek gyilkos tőréről, még vércseppek hullnak ölembe.
Tudom, most azt kérdeznéd, hogy mart-e már meg? Igen. Többször is. Csípése a pillanatban közönséges, majd bódít, mint az édes méreg, később az ezerarcú fájdalom árad szét bennem, mint, gyilkos szérum. Finoman adagolja, miközben vérem szívja, nehogy belehaljak, mert szüksége van rám. Édes méreggel etet, néma, hideg tűzzel itat.
Kényes dáma, soha nem unatkozik, selyemfonalából tervezetten rendezetlen hálóját szövögeti. Mester vadász, apró csapdái láthatatlanok, de létfontosságú, mint a selyemfonál, melyet két szálból sodort össze. Ha takarít, asztalomra túrja a rovartetem maradékait. Töprengve nézünk egymásra. Halál úr már rég elment, de mindig jön egy lomha léptű angyal, ki mutatja, hogyan építsek, halott percmaradékokból, tetemtéglákból egy új várat.
Kopott álarcaink porba dobtuk, lelkeinket csupaszítgatjuk, hogy annak hűs, kristályforrásához elérjünk, szomjunkat oltsuk. Lobog az öntudatlan vér, de alszik a tűz, ködfantom a jövőperce, tagba szakadva jár előttem. A tegnap csintalan koboldja voltam, a ma udvari bolondja lettem. A lélek kér, az aggódó szív marasztal, imádkozik, de a száj csöndbe marad. Önmagunk vakjai lettünk, csak egymás szemeivel látunk.
Egy regés reggelen, ha már nem lesz a pókom, nyomát itt hagyja a házfalon, ablakon, az asztalon, a szívembe. Kicsit én is fekete özvegy leszek.
4474
Latrodectus - 2013. október 16. 07:35:15

Kedves Gyöngy!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, figyelmeddel kitüntettél. Valamint köszönöm a verset is.
"Feketevilágban feketelátomás" sor mond sokat a szerzőről. Mivel a szótalapzat a fekete, melyre építi a verset, gondolom, élete igen mély pontján lehetett. Remélem, hogy kiírta magából, papírra ragasztotta, és rátalált egy fénnyel és melegséggel teli világra.
Köszönöm, hogy olvastál. Szeretettel.:Márta

3681
gyongy - 2013. október 15. 19:46:14

Kedves Márta!
Sajna ritkán jutok addig, hogy a hosszabb novellákba is bele tudjak feledkezni, de most ezt érdeklődéssel olvastam.
Persze oka van. Szöszörögtem egyszer egy versnek alig nevezhető szösszenetet Feketeözvegy címmel.
Érdekesség képpen bemásolom Neked ide.

Feketeözvegy

Feketeselymű feketeéjben
Feketehálóját szőtte feketére
Feketeáldozatára tekergette
Feketemérgét belelövellve

Feketén hat eme feketeméreg
Feketesikoly e feketeségben
Feketefátyol feketeözvegyen
Feketemosoly feketeszemében

Feketeálmát feketevásznára
Feketeecsettel festette feketére
Fekete az ég, már fekete minden
Feketeképen fekete csillagfények

Feketeálmodás, feketeragyogás,
Feketevilágban feketelátomás
Feketekeretben a feketeképek
Feketeárnyak suhanó feketében

Feketevére lüktet feketeszívében
Feketesejtjeiben fehérje nincsen
Feketegyémántként ridegen fekete
Feketehaláltól virul feketelelke

Képet is találtam akkor hozzá, de azt most nem tudom idemásolni.
Szeretettel: gyöngySmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.