Rusai Márta: Serafino
Későre járt az idő, az üzletvezetőnő befejezte a munkáját. Sietős mozdulattal bepakolta a táskájába személyes holmiját. Mosolygós barna szemeivel még egyszer szemrevételezte a lakáskultúra boltot, majd elindult az ajtó felé. Egy pillanatra megtorpant, fülelt, mint aki valami apró zörejt akart felfedezni, de csak az öreg ingaóra hallatta az időhangját, majd kilépett az ajtón, és a kulcs kétszer kattant a zárban. A félhomályban uralkodik a némaság, csak az inga kísérgeti mély tisztelettel a bandukoló időt, jobbra, balra, jobbra, balra. Ám éjfélkor megszólalt a kísértet csalogató, dermesztő kongás, egy másik állóórából pedig a kakukk röppent elő, üdvözölte az új napot. Ebben a szent pillanatban, áthatolt a falakon egy hatalom, maga az Élet, aki szomorúan, csendesen jár az üveges tekintetű élők között, aki mindenhol azt látja, hogy az emberek kicsit, vagy félig élnek, már az agyafúrt varázslatai sem segítenek. Gondolta itt kipróbálja az eszközeit, módszereit, lehet, hogy elöregedtek. Átsuhant a tárgyakon és édes csókot lehelt rájuk, az élet mézes csókját, majd meghúzódott a sarokban, egy szende, magányosan álló mimózában. Az ajtóval szembeni polcokon, melyek a padlótól a mennyezetig értek, vesszőkosarakat helyezkedtek el ízlésesen, nagyság rendben. A kicsi kosárkák, melyek esetleg kisebb cserepes virágoknak lehetnek mutatós otthonai, vagy valami ünnepi dekorációknak, alul voltak. Felettük a picivel nagyobb fedeles kosarak álltak délcegen, még fentebb a tarka szövettel bélelt, avagy natúr bevásárló vesszőkosarak vártak új társra, legfelül pedig a gőgös mózeskosarak, ők aztán nem álltak szóba senkivel, még egymással sem.
Ebben az éjféli idillben, az imbolygó fények homályában váratlan neszezés hallatszott, amolyan fészkelődéssel járó susogó hang, majd felpattant az egyik fedeles kosár teteje, és előbújt belőle egy kócos kis ördög. Feltápászkodott a kosár tetejére és jó nagyot nyújtózott, majd ásított, mint aki sok éves álmából ébredt. Megigazította gyűrött zakócskáját, tűnődve megvakarta kobakját, aztán visszalépett a kosárba, elővett egy aranyozott szelencét, és egy kulcsot. Két kurta szökkenéssel egy pompás antik asztal tetején termett. Leült és letette a szelencét is, melyre áhítattal nézett, és gyengéden többször végig simította a fedelét. Aztán belehelyezte a kulcsot, és kattanásig forgatta. A cicomás dobozka fedele lassan emelkedett felfelé, és üvegcsengő hangon egy szívbemarkoló dallamot zenélt, majd kiemelkedett belőle egy pici pódium, az ő habfehér tüllszoknyás, Vénusz szépségű úrnőjével. A kis balerina az egyik kecses lábát, és merev tekintetét az égnek emelve körbe-körbe forgott. A kis ördögöt, akit Serafino névre kereszteltek, elkápráztatta a látvány. Egyoldalú szerelem volt. Serafino száműzöttként bolyong a világban. A pokol kihányta, mert fuldoklott a kénszagtól, a menny sem fogadta be, ott a tömjénfüsttől émelygett a gyomra, valamint szemét is csípte. Zarándoklásának addig nem lesz vége, még meg nem találja önmagát, és saját vérével le nem pecsételi azt. Mert a természet felül írhatatlan törvénye, amíg nem tudod ki vagy, addig azt sem tudod mi a dolgod, csak sodródsz, mint szélben a porszem, állandóan keresve valamit.
Ahogy a balerina mozdulatlanná vált, a zene sem csengett, újra a kulcsért nyúlt, kattanásig tekerte, és megigézve bámulta újra. Észre sem vette, hogy a szomszédságában, a sarokpolcokon ülő porcelán fejű babák, a káprázatos francia kisasszonyok, szemeiket forgatták, pislogtak, a szemtükreikből már mosolygott az élet, miközben a kíváncsiság egyesével lehozta őket a létrán, ami oda volt támasztva melléjük. Elgémberedett lábaikkal lomhán lépkedtek fokról-fokra, majd egymást megvárva, vonagló mozdulatokkal igazgatták talpig érő ruhájukon a fodrokat, csipkéket, hajaikban a színes selyem szalagokat. Nehézkes és kimért lépésekkel elindultak felé, megcsodálni a bűvös dobozkát, de ekkor már mások is álltak az antik asztal körül a fényes kőpadlón. Szemfülesedtek színes zubbonyukban a bugyuta tekintetű kerti törpék, csörömpölve csörtettek a bronz lovagok is. Közeledtek kivont kardjukkal a huszárok, végvári vitézek, leventék, de súlyos léptekkel jött az ólomkatona is. A sodrott madzagról pedig sietve oldotta le magát a csutkababa. A zsákbabák iparkodtak lecsúszni a franciaágy közepéről, vigyázva hófehér horgolt csipke ruhájukra. Az ablak alatt ülő bárzongorista beletúrt mikrofon frizurájába és a napszemüvegéről letörölte a szöszt. Lám-lám, csilingelő sipkájában, széles piros vigyorával ideperdült kíváncsiskodni az udvari bolond is.
Az Élet, nagyon boldog volt, mert biztosan tudta, hogy nem az ő erejében van a galiba, elhatározta, hogy még bűbájosabbá, feledhetetlenebbé teszi ezt a szeánszt. Szemet hunyt. Ezzel a teremtő pislantással megelevenedtek a jelen lévők. Serafino most eszmélt föl csak igazán, düllesztette a szemeit a körülötte állókra. A bárzongorista egy régi melódiát játszott, a lovagok, huszárok, vitézek a kardjaikat egy üres tégelybe állították, majd mély tisztelettel meghajoltak a szívük választotta hölgyek előtt, és táncra invitálták őket. Varázslatos bálban, mindenki megtalálta a táncos párját, csak a kis ördög ült továbbra is egyedül az asztal tetején. Az Élet megsajnálta, és megajándékozta. Mert az Élet ilyen, kegyetlenül elvesz, vagy kérés nélkül ad.
A semmiből egy piruettel előtte termett a tüll szoknyás balerina, kecses kéztartással, szerény mosollyal, üdvözölte most már a való világban az ő hódolóját, Serafinot. Szegény pára iszonyatos zavarba jött, először az asztalra pillantott, ahonnan eltűnt a szelencéje, majd újra a lányra bámult, a rémület, a döbbenet egyszerre festette föl magát a képére, és úgy ugrott vissza a fedeles kosárba, mint akinek szentölt vizet löttyintettek a képébe, még a kosár fedelét is magára csapta.
A faképnél hagyott balerina leszegett fejjel könnyeit morzsolgatta, de az idős gardedám, aki eddig egy mahagónifa hintaszékből nézelődött, a fenyőkomód tetején, vigasztalására sietett. De megsértődött az Élet is, mert nem fogadta el az ajándékát, amit többet nem kínál, sőt örökre megjegyezte, ezután szűkmarkúan bánik vele. Mert az Élet már csak ilyen, annak osztja ajándékait, aki örömmel befogadja azt, és hálával megköszöni.
A gardedám megsúgta a táncos lánynak, hogy Serafino, egy álmodozó ördögfióka, aki semmihez sem nőtt fel igazán. Mert nem elég álmodni, de álmainkhoz fel kell nőni.
A bálozók hamar felocsúdtak a dermesztő pillanatból, és tovább ropták, perdültek a szoknyák, és csirázott a szerelem, melyet egy-egy vartyogással tolmácsolt egy gombaházon ülő békakirály. Összesimultak a matyó babák, a csutka baba pedig a szénszemű madárijesztővel. A fenyőasztalról sziszegve siklott le a kígyó, de a szemes gardedám szigorúan visszatessékelte.
A hajnali kakasszó búcsú nélkül vetett végett titkos mulatságnak, és lélekszakadva rohant mindenki a helyére, újra merev szoborrá, bábukká, babákká váltak, csak a kiszakadt lelkek tébolyogtak tovább láthatatlanul.
Kettőt kattant a zár, kinyílt az ajtó, belépett a vezetőnő, aprólékosan szemrevételezte a boltot, csodálkozó örömmel látta, hogy a mimóza kivirágzott az éjjel, majd bentebb lépegetve az antikasztalon talált egy pazar, tündöklő, aranyozott szelencét, egy díszes kulcs hevert mellette, tűnődve nézte. Belehelyezte a kulcsot, kattanásig hajtotta, és üvegcsengő hangon egy szívbe markoló dallamot zenélt, miközben a kiemelkedő kis pódiumon egy balerina forgott körbe-körbe.
Ám a sarokpolcon az egyik porcelán kisasszony mosolyogva nagyot kacsintott.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.