Balázsi Pál Etel: A félelem
Az óra épp úgy ketyeg, mint tegnap éjjel. Miért csak éjjel ketyeg? Tévedek? Hát persze, hogy tévedek. Nappal is ketyeg.
Nem alszom, így nem ébredek. Bámulom a sejtelmes árnyakat a falon, hallom az ablak előtti fák titokzatos suttogását a telehold fényében.
Hullafáradt vagyok az átvirrasztott éjszakák után. Karjaimban tartom láztól forró testedet, hallgatom kapkodó lélegzeted.
Eltűnt barátunkra gondolok. Idegesítően nagy a csend körülötte. Nem telefonálhatok, nem érdeklődhetek. Csak nyelem epém keserű ízét.
Gondolataim csaponganak, gyomrom üressége kong, fogaim kocognak a hideg falak között, ha arra gondolok, hogy holnap a trikolorok alatt, mosolyogva kell masírozni a kétlakiak között.
Eszembe jutnak disszidált rokonom szavai – ha kéret a „hivatal”, ne légy elérhető, csak munkaidőben. Kérj eltávozási engedélyt, írasd rá hova kell menned, tudják minél többen hova mész, így nem süllyeszthetnek el.
Pirkad. Esik a lázad, megnyugszol. Egy pillanatra, engem is elkap az álom.
A bejárati ajtó csengője, belehasít a hajnali csendbe.
Hallgatunk, szorosan öleljük egymást.
Elnémul a csengő, kulccsal nyílik az ajtó, felkapcsolódik a villany.
Valaki, felénk közeledik.
Félek.
Felülve, kapaszkodunk egymásba, tekintetünk az ajtóra szegeződik - minket nem választhatnak el.
Hang nélkül nyílik az ajtó.
Ott áll a fiúnk.

3313
paltetel - 2013. november 14. 17:02:01

Kedves Veronika és Iru!
Köszönöm, hogy olvastatok!Smile
Szeretettel, Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.