Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jártó Róza: Golgoták és kisdedek
„Art” Ezüst Diplomával díjazott pályázati írásom!

Golgoták és kisdedek
/Jártó Róza/

Reggel lett.
Megint.
Nem igazán akaródzik kinyitni a szemem. Annyira jó érzés az álom-maradvány illatokat érezni. Attól tartok, ha kinyitom a szemem, elillan ez az illat is és felébredve rá kell ébred-nem, hogy ez is csak az érzékek játéka.
A ruhám kikészítve, az ajándékokat már betettük a kocsi csomagtartójába. Kelni kéne, de nem enged az ágy. A csalóka érzékeim jóvoltából megint rám törtek az emlékeim. Újraélem a húgom keresztelőjét, érzem az illatokat, a hangulatot, de még a templom hidegét is.
Azon gondolkodom, hogy van-e nekem helyem itt, ebben a szentélyben, aki ennyire ódzkodik még kimondani is Isten nevét.
Lassan kiragadom magam az álom fogságából és elkezdem a készülődést. Fürdőszoba, hajszárítás, öltözködés, közben szüntelenül jár az agyam.
*
Most azt gondolom, hogy az én vallásosságom, még apró gyermekkoromra nyúlik vissza.
Természetesen nem azt tudtam, hogy én vallásos vagyok, csupán azt, hogy annak ellenére, hogy apu ellenezte azt, anyukám, ahogy születtünk, szépen sorba elvitt minket a katolikus templomba, és megkereszteltetett mind a hetünket. Talán ez volt az egyetlen, amiben az anyukám szembe szállt vele.
Ugyanakkor nem tartozott a minden napjainkhoz az imádkozás. Azt nem mondhatom, hogy nem imádkozott az anyu. Hisz azért értelmes nagylányként láttam én, hogy bizonyos napokon behúzódott a sarokba és leülve a kedvenc kis székére ott, maga elé motyogva töltött el nem egyszer egy egész órát is. Olyankor még apu is lábujjhegyen járt.
Emlékezetem szerint mindig az apu tartotta a kezében a család pénzügyeit. Minden esetben apu volt, aki rábólintott erre, vagy arra a dologra. Az is igaz, hogy szinte minden esetben anyu akarta azokat a dolgokat, amikre apu végül is rábólintott. Aztán történt valami, még 1956-ban vagy 1957 elején. Erzsi húgom hatodik testvéremként 1956-ban született.
Újraélem, amikor anyu szokásához híven elvitt minket a templomba, mert akkor keresztelték Erzsi húgomat. Én az első padsor belső szélén ültem. Még nem kezdődött el semmi, a hívők halk zsibongása hallatszott, csak olyan pusmogás-szerűen. Aztán egyszer csak csend lett. Nagy csend. Szinte egyszerre fordult mindenki, én is az ajtó felé, ahol legnagyobb meg-rökönyödésemre az apu állt.
– Apu – suttogtam.
Akkor már hideg volt, így a hosszú ünneplő egyenruha volt rajta, a fején tányérsapka. Az apu magas, derék ember volt. Nagyon jól állt neki a MÁV egyenruha. Az is igaz, hogy nem is volt neki másik. Anyu felállt mellőlünk, odament apuhoz, kézen fogta és odavezette a padsorhoz ahol a család ült.
Ez volt az első és az utolsó eset, amikor apu megjelent a templomban. Az is az igazsághoz tartozott, hogy innentől anyu és mi gyerekek sűrűben jártunk. És az is, hogy mivel minden vasárnap a gyerekmise után kakaó és finom kalács reggelit kapott a gyerek-sereg, így én is bizony szívesen mentem a misére.
Innentől azért elmondhatom, hogy a további életemet végigkíséri a vallásosság. Még akkor is, ha volt az életemnek több időszaka, hogy nehezteltem Istenre.

Életem úgy alakult, hogy háromszor is kimondottam azt a bizonyos boldogító igent az anyakönyvvezető előtt. Ráadásul a három házasságomat kétszer erősítette meg a katolikus pap is.

Az első házasságom 1968-ban köttetett. Tizennyolc éves voltam, szemtelenül fiatal és halálosan szerelmes. Szerelmem, János is csupán két évvel volt idősebb nálam. Igyekezni kellett az esküvővel, mert a gólya gyorspostával repítette Emese lányomat az életünkbe.
– Három gyerek egy kupacba’ – mondotta apu a fejét csóválva.
A családtól megkaptuk a Lajosmizsei tanyát használatra. Villany nem volt, a vizet kerekes kútból merítettük, a legközelebbi tanya nyolcszáz méterre, a bolt, az orvos, a vasút három kilométerre. Minket nem zavart. Fiatalok voltunk és végtelenül szerelmesek.
Órákat ültünk az udvaron és babáztunk a mi kis tündérbogarunkkal, Mesikénkkel’. A petróleumlámpa fényénél megfürdettük, megvacsoráztunk és vártuk a másnapi csodát, az együttélés csodáját. Minden napot ajándékként éltünk meg. Egyszerűen nem tudtunk egymással betelni, annyira szép volt.
Egyik nap meglátogatott anyósom, aki ott is aludt. Mi meg kettesbe’ elmentünk a városba, a moziba. Hazafele jőve, egy társaságot értünk utol, akik nem akartak minket továbbengedni. Szó-szót követett, volt egy kis lökdösődés is, de aztán lassan haza is értünk.
Én azonnal a kicsit néztem meg, hisz még sosem hagytuk el egy percre sem. Jánosom meg bement a szobába. Akkor csúsztam el valamin.
– Anyuka! Kiborult a tej? – kérdeztem. Néztem a pirosló kezem. Véres volt.
– Anyuka! Anyuka! Elesett – nyitottam újra be a másik szobába.
Együtt rohantunk Jánosom után. Az ágyba feküdt és az oldalát fogta. Vérzett. Megszúrta valaki azok közül ott az úton. Én használhatatlan voltam.
– Orvost! Jánosom! Orvost! Jánosom! – üvöltöttem sikoltozva.
Anyósom gyalog szaladt orvosért a messzi városba, de nem volt elég gyors… Jánosom meghalt! Ő 22 éves volt, én 20, a kicsi lányunk alig egy éves…
*
A szüleim hazaköltöztettek. Kaptam egy ágyat, abban aludtunk a kislánnyal.
A vasútnál kaptam munkát. Kocsi-takarító lettem. Közben beiratkoztam a Battonyai Mikes Kelemen Gimnáziumába, hogy befejezzem a tanulmányaim. Már csak egy év tanulás hiányzott az érettségihez. A vasútnál közben előre is léptem és a sokkal jobban fizetett jegyvizsgálói állást vállaltam el. Szüleim nyolcadik gyereknek felvállalták az én kicsi Emesémet. Igaz, akkor már a két bátyám nem lakott otthon, de így is elég szűknek tűnt ennyi embernek a kétszobás MÁV szolgálati lakás.
Az évek meg teltek. Vasút, otthon. Vasút, otthon. Elfelejtettem, mi is az a mosolygás…
Egy kis fényt a szépséges és okos kislányom látványa nyújtott csak.

Nem is értettem igazán, mit is akar az a helyes és komoly mozdony-fűtő gyerek tőlem, aki elkezdett kerülgetni. Hol egy szál virágot, hol egy kis játék babát, kis csokoládét, nyomott a kezembe, ha összefutottunk egy-egy szolgálat alatt. Eleiben zavart, de egyszer csak éreztem, hogy várom és lesem, hogy mikor bukkan fel.
Nem sokáig udvarolt Horváth Péter. 1973 nyarán egy szombati nap volt az esküvőnk. Délelőtt a tanácsházán, a templomi meg délután 16 órakor. Sokan gyűltek össze a templomban. Látni akarták a népek, hogy ez a Péter gyerek milyen özvegyasszonyt is vezet az oltár-hoz, ráadásul gyerekestül. Én meg illendően, fehér kosztümben, kis kalapban karoltam a párom.
A lajosmizsei tündérkertet elrejtettem a szívem legmélyebbjébe.

Végül is befogadtak ebbe a faluba. Több mint tíz évig adott otthont nekem és családomnak. Péterben sem csalódtam. Dolgos, szorgos ember volt. Két évre a kislányunk születése után már állt a házunk.
Anyósom és szülei a Benes dekrétumnak „köszönhetően” települtek be ebbe a faluba Alsószeliből. Alsószelinek pedig, mint katolikus ajkú magyar falunak, Szent Rita volt és ma is az a védőszentje.
– Ha lány lenne a baba, nem lehetne Rita a neve – nézett esdeklőn Sidó mama, párom nagymamája, egy családi látogatáson.
Nekem nem volt akkora kötődésem Alsószeli szentjéhez, mint a család többi tagjának. Ezért is nyúltam a naptárhoz, és kerestem a Rita nevet. Persze hogy nem találtam. 1973-ban még igencsak ritkán fordult elő, hogy bárki is ezt a nevet adja a gyermekének. Nem is igen ajánlották a tanácsházán se, hisz még a névlistában sem szerepelt, nemhogy a naptárban. Én mégse akartam ujjat húzni az „új” családommal és főleg a férjem imádott nagyszüleivel, és ezért is írtam levelet a Szeged-Csanádi Egyházmegyés Püspöknek.
Ez a tettem persze nem maradhatott titokban. Mégis meglepődtem, hogy a nagyszülők és anyósom is ugyan olyan izgalommal várták a választ, mint én.
– Végül is a Rita egy ritka szép név – gondoltam.
A Szeged-Csanádi Egyházmegyés Püspökségnek írt levelemre megkaptam a választ, amit örömmel osztottunk meg mindenkivel. A levél birtokában már arra is választ tudtunk adni, hogy a katolikus naptár szerint a Rita névnek május 22-én van a napja. Így a lányomnak lett egy gyönyörű és ritka neve, nekem meg kedves nagyszüleim, akik innentől egyszerűen imádtak. Miért, miért nem, de attól a pillanattól, hogy Sidó mamáék megkértek erre, fel sem merült bennünk, hogy a gyermek fiú is lehet.
Boldognak éreztem magam.

Ezért sem értettem, hogy miért gyengülök, hogy hova száll a testi erőm. Beteg lettem. TBC-s. A betegség kiszűrése után pár nappal már a József Szanatórium lakója voltam annak ellenére, hogy nem hittem el, hogy ez velem esik meg. Azt sem, hogy beteg vagyok. Úgy is mentem oda, hogy megyek, kis kivizsgálás, aztán jövök is haza, hisz itthon engem a férjem és a hét és a másfél éves kislányaim várnak. Száznyolc napig maradtam!
Ott a szanatóriumban az tartott életben, hogy engem haza vár a családom. Mivel a vesém volt a beteg, amint felszedtem az 50 g sztreptomicint, ami száz injekció volt és teljes ágynyugalom, mehettem haza.
Engem ott a szép házban rend és nyugalom fogadott. Anyósom mosott, főzött, a sógor-nőm hozta-vitte a két lányt az iskolába, bölcsődébe, hogy én gyógyuljak. De jöttek a látogatók. És az egyik „őszinte” elmondta, hogy Pétert hol látta szinte minden este. Én meg rákérdeztem. Ő meg elmondta. Én onnantól nem akartam élni. Nem akartam megbocsájtani, nem akartam felejteni!
De aztán mégis terhes lettem. Óvtam, védtem a kisbabámat. Sokat nevettem. Péter is kedves volt és aranyos és majdnem olyan, mint régen. Megszületett a kisbabám hat és fél hónapra. Ez a kisbaba a remény volt nekem, hogy talán helyre tudom hozni a házasságom.
De a születése után mindösszesen két hétig élt. Amikor csak engedték, ott ültem az inkubátor mellett és benyúlva simogattam a pici kis kezét és énekeltem:
–…csicsija babúja, elment anya vásárba, hozott neki kis cipőt, kis ruhát, ingecskére gombocskát…– és meséltem Neki.
– Meséltem a csillagokról, a virágzó rétekről, az akácfáról, ami ott áll az udvarunk közepén és annyira szép, amikor virágba borul. A ház előtti rózsafáról, és Maszatról a kutyánkról, aki annyira örült a nővérének is, mikor haza hoztuk a kórházból – gyönyörű szép dolgokat meséltem.
Minden szépet elmondottam, hogy lássa, hogy milyen szép a világ, hogy Ő is akarjon él-ni. De nem akart. Kis gödröcskékkel az orcáján, csak mosolygott.
Kis kövecskét csináltattam neki a sírjára és rávésettem, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisbabám. Sűrűn kijártam hozzá a temetőbe, hogy ne legyen egyedül. Az emberek, a férjem, de még az én családom is azt hitte, meghibbantam. Pedig csak tudni akartam, hogy jó helyen van a kicsim. Mindig vettem neki csörgőt, cumit, kis réklit, ingecskét és oda tettem a kőre.
Aztán egy éjszaka, megnyílt egy kép nekem és megláttam a kisbabámat, amint játszik azokkal az ajándékokkal, amiket tőlem kapott. És boldog volt. Látszott a babán, hogy tudja, hogy mennyire szeretem, hogy nincs egyedül. Onnantól megnyugodtam.
Beadtam a válást, elköltöztem a közeli kisvárosba és ment tovább az élet. Minden évben névnap, születésnap és persze az emlékezések napján viszek neki kis ajándékot.
Most ősszel, mikor mentem a temetőbe, egy helyes kisautót vettem neki. Sokáig válogattam, míg rátaláltam arra a tökéletes autócskára, amire biztosan vágyna.
– Legalább ne válogatnál. Úgyis tudod, hogy ellopják – gúnyolódott a húgom.
– Én tudom, hogy ellopják. De akkor is egy kisbabához fog kerülni. Legyen boldog vele az a kicsi baba, akihez kerülni fog. De az üzenet az száll, és nem tudom milyen úton, de célba talál, hogy tudja, az én tündérkém az anyukája itt van és gondol rá, hogy vele van. Se ő se én már sosem leszünk egyedül. És ez a lényeg – érveltem én.

Nem mondom, hogy könnyű volt az életem. Egyrészt özvegységet is megélt, megcsalt asszonyként, másrészt egyedülálló nőként, akinek két kislányról is gondoskodnia kellett. Szerencsémre, anyósomra és volt sógornőmre mindig is számíthattam. Ha betegek voltak a gyerekek, ha én lettem beteg, vagy csak egy-egy hétvégén, de itt voltak mellettem. Szinte többet segítettek, mint a szüleim. Pedig ők is mindent megtettek a lehetőségeiken belül.
Munkát a közeli üveggyárban kaptam. Állandó éjszakás voltam a gyerekek miatt. Osztályoztam az üvegeket, később MEÓ-s lettem. Ez már pénzben és elismertségben is többet jelentett.
Persze én is képeztem magam szüntelenül. Mivel lehetőségem nyílt rá, jelentkeztem és el is végeztem a közgazdasági szakközépiskola kétéves kiegészítő tagozatát. Ekkor kerültem a gyár újonnan megalakított jogi osztályára, mint ügyintéző. Mivel kiemelt osztály volt, a fizetésem nem lett kevesebb, de innentől nem kellett éjszakáznom.

Az évek meg csak úgy repültek. Emese elvégezve az ápolónői szakiskolát és elköltözött tőlem az egyik nagyváros nővérszállójába. Rita lányom is már a hetedik osztályt taposta, többször hangoztatva, hogy nyolcadik osztály után ő bizony kollégiumba akar költözni. Én meg pánikba estem. Itt vagyok 36 évesen és nincs senkim. A gyerekeim is kezdik élni a maguk életét, én meg szépen magam maradtam. A pánik hatására talán, de feleségül mentem, egy volt kollégámhoz, akivel a hutában dolgoztam együtt.
Alig egy évre az esküvőnk után derült ki, hogy valami baj van az egészségemmel. Az alapos kivizsgálás megállapította, hogy daganat, illetve mióma van a méhemen. Már nagyobb, mint egy csecsemőfej. Az erős fájdalmat, pedig az okozta, hogy a daganat mellett egy több mint négy hónapos kisbaba rúgkapál.
Lehetett választanom. 38 évesen egy nőgyógyászati nagy műtét, ahol eltávolítják a méhem miómástól, gyerekestől, vagy kihordom a babát, de akkor a szülésig teljes ágynyugalom, kórházi körülmények között, és a császározáskor végzik el a műtétet is.
Azt hiszem itt jól döntöttem.
A lányok elmentek. Emese férjhez ment a szerelméhez és kicsi, de saját házba költözött. Rita pedig elment a kollégiumba az álmai után.
Nekem már csak annyi dolgom volt a két lánnyal, hogy itt legyek nekik, hogy tudják, bárhonnan is jönnek, nálam meleg leves és puha ágy várja őket.
A kisfiam, okos, helyes kis lurkó lett. Apja után a Győző nevet kapta. Bearanyozta az apja és az én életemet. Nagyon bíztunk egymásban, a jövőnkben. A panelt eladtuk és megvettünk egy kis romos házat, a telek miatt. Erre akartunk egy szép otthont építeni.
Nem számoltunk mi sem a privatizációval. Először én lettem munkanélküli, amit nem is bántam, mert imádtam a fiammal együtt lenni, és legalább mindig mellette lehettem.
A férjem másként élte meg a munkanélküliséget. Mikor tudomására jutott, hogy elbocsájtják őt is a többi gépésszel együtt, jól berúgott, talán életében először, lefeküdt az árok-partra és meghalt. Szívelégtelenség, írták az utolsó okmányba, ami még járt neki. A fiam akkor még az ötödik évét se töltötte be. Én a gyerekkel itt maradtam ebben a romhalmazban, munka nélkül, támasz nélkül.
Azt gondolom, én ekkor vesztettem el a maradék hitemet Istenben.
*
Végül is 1996 augusztusában, majd ötévi munkanélküliség után, felvettek a polgármesteri hivatalba dolgozni, sőt következő évben, negyvenhét évesen, ki is neveztek köztisztviselőnek. Rendeződött az életem.
Olyan érzésem volt, mintha a jó Isten ki akarna engesztelni.
Innentől csak jó dolgok történnek velem. Emese és Rita is három-három unokával ajándékozott meg, akik szépek, aranyosak. A vejek is családszerető, dolgos emberek.
A legnagyobb unokám, Gábor, tizenkilenc évesen jelentette be, hogy házasodik. Egy évre meg is született a legidősebb dédunokám, akit az egész család imádattal fogadott.

Most a legkisebb dédunokám keresztelőjére készülök a fiammal. Ő lesz a keresztapa, Nikolett unokám, Rita lányom kislánya pedig a keresztanya. Körbenézve megelégedett, szép embereket láttam, nevető boldog gyerekhadat.
– Azt hiszem ideje megbékélni Istennel – hajtottam imára kezeim, miközben a fény, épp abban a pillanatban világította meg a kicsi dédunokám, aki kis gödröcskékkel az orcáján, mosolygott a világra.
Ennyi próbatétel után értettem meg, hogy Isten engem nagyon szeret...

***

Orosháza. 2013. október 20.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.