Poós Gergely: Az idő legújabb cáfolata (2013. december)
Az argentin irodalom legnagyobbikára, Borgesre emlékezve és előtte fejet hajtva bátorkodtam e címet adni e rövidke kis eszmefuttatásnak. Ő is – mint sokan mások – esszéiben és novelláiban sokat foglalkozott az idő problematikájával. Kedvenc témája volt. Tőle tudjuk: hogy ha az idő mibenlétét vizsgáljuk, a legkétségbeejtőbb metafizikai problémával találkozunk szembe. Néhány általam megfogalmazott gondolatot teszek itt közre az idővel és az örökkévalósággal kapcsolatban, a teljesség hiánya nélkül. Hogy is lehetne másképp? Azonban tudnunk kell, ha az időt és az örökkévalóságot helyezzük gondolkodásunk górcsöve alá, a létezés létrejöttének problematikáját is felvetjük: megfejtésük kétségbeejtő hiányát újra és újra megalapozzuk.

A létrehívó létaktusában - vagyis a létezők létezésének örökkévalóságában - a megtartani és teremteni szavak szinonimái egymásnak, hisz ezek a fogalmak az istenségnél örökkön egyek. Ha Isten csak egy pillanatra is nem lenne jelen a világmindenség mégoly parányi részében is, mint egy virágszirom, vagy az, hogy most épp egy papírlap felett ülök, tollal a kezemben és épp e sorokat írom, vagy a madárcsicsergésben, vagy a tenger egyetlen sós vízcseppjében, a világmindenség széthullana és a semmibe veszne. Az idő érzékelésünk csalfa játéka. Változás és elmúlás képzeletünk hamis illúziója, mert minden elmúlónak tetsző pillanat isteni örökkévalóságában ázik, így soha el nem múlik. Hogyan is múlhatna el a pillanat? Az, amikor háromévesen Balatonszemesen fürödtem a nádas melletti kisvízben, vagy az, amikor a mindig mosolygós Beca néni érkezett hozzánk látogatóba Gyuláról, vagy éppen ki tudja honnan, talán Kanadából, vagy az, mikor gyerekeimmel – Lilivel és Bencével – Trogirban, a kikötőben, az alábukó nap világon túli fényében sétálunk, nos ezek hogyan is múlhatnának el? Milyen furcsa lenne nem? Ha az istenséget öröknek gondolja hitünk, hogyan is semmisülhetne meg akárcsak egyetlen profán és semmitmondó pillanat is? Vagy nincs Isten és örökkévalóság, vagy ha van, hát minden örökké és el nem múlóan él, s csak a mi kicsinyes és a mustármagnál milliószor kisebb hitünk hiteti el velünk, hogy ez nem így van.

Az idő csalfa, csalárd hitető, mint valami keserű folyadékot, azt próbálja kiskanálnyi adagokban beadni nekünk, hogy életünknek az égvilágon semmi értelme sincs, eltékozolt és hiábavaló minden pillanat amit megélünk. Ám lehetséges, hogy mégiscsak van valamiféle rejtett tükör, ami megmutatja majd mi ment végbe azóta, amióta úgy tudjuk a világ létrejött, s benne mi magunk is. Lehetséges és talán igaz is, hogy a világmindenség látható és rejtett életéről készül valamiféle lenyomat: minden sötétben elkövetett tettről, minden mosolyról, minden bánatról, minden bizakodásról, a fák leveleinek rezdüléséről, a folyó áradásáról, barátunk soha el nem feledhető szaváról, a szenvedés végtelenül hosszúnak tűnő perceiről. Minden felíródik egy hófehér lapra, bár ki tudja, talán már ott is van azon a lapon minden, s káprázat az, ha azt gondoljuk, mi magunk írjuk történetünket. Mivel végletesen nem gondolkodhatunk, valószínűsíthető, mindkét értelmezés egyszerre igaz.

Gyanítható, hogy a létezés, s annak mibenléte nem statikus. Ha statikus lenne, nem lenne változatosság, az élet unalmas és semmitmondó lenne, bár talán így is kissé az. Ha feltételezzük, hogy a létezés nem statikus, annak komoly következményei vannak, s ez már az időre és az örökkévalóságra vonatkozik. Ha feltételezzük, hogy az időnek és az örökkévalóságnak van valamiféle kapcsolata egymással, akkor következőket fogalmazhatjuk meg kapcsolatukról. Az örökkévalóság, - hogy a létezés létrejöjjön - idővé lényegül át, s az idő mindig teremtőjéhez kívánkozik vissza, hogy vele újra egy lehessen. Így egyik sem létezik objektíven, az örökkévalóság idővé, az idő örökkévalósággá lényegül át folyton. Az örökkévalóság megsemmisül, hogy idő keletkezzék, az idő megsemmisülésre vár, hogy az legyen, mi volt: örökkévalóság. Íme az idő legújabb cáfolata, s e rövidke írásos eszmefuttatás esszenciája.

Az idő az örökkévalóság mozgó képe, az istenség így teszi közszemlére önmagát. Feltételezhető az is, hogy az idő – úgy mint az örökkévalóság - örök, ezek szinonimái egymásnak, hisz egymás tükörképe. Így a megvalósult létezés is az. Nincs mennyország, nincs pokol, nincs kitüntetett létállapot, csak létezés van. Örök és idővel készült létezésben élünk örökké.

Az idő sem több, mint az ami: az örökkévalóság megtestesítője, revelációja. Minden, mi létezik örökkévaló is egyben, de megízleli a halált is, a megsemmisülést. Aki halált lát, életet lát, s fordítva, ezek egymás szinonimái, de egyben kiegészítői is, így egyik sem értelmezhető objektíve, az élet és a halál pusztán az időnek és az örökkévalóságnak játékszerei. Az örökkévalóság meghal, hogy időt teremtsen, az idő úgyszintén, hogy örökkévalósággá lényegüljön át, hogy se életet, se valódi halált ne kelljen elszenvednie a létezésnek, ám mégis megízlelje mind a kettőt.

Íme több, az idővel kapcsolatos gondolat, ám nyilvánvalóan ez sem a teljes valóság, mert ha annak leírására vállalkoznék, akkor a világmindenség minden állapotának minden pillanatát papírra kellene vetnem, s akkor a regresszió csodálatos eszközével újra megszülném a világmindenséget. A világmindenség valószínű tartalmazza önmaga megoldását és meghatározását, ám ha ezt megtudnánk, egyenlőek lennénk Istennel, ami szép, de valószerűtlen gondolat.

Ha a múltról beszélünk, vagy arra emlékezünk, az örökkévalóságot idézzük - hisz az már hátramaradt -, s azt gondoljuk, létezik valamiféle abszolút tükör, amire minden egyes pillanat elkerülhetetlenül felkerül - ha a jövőről, úgyszintén. A jövő bár képlékeny, mégis ugyanaz vonatkozhat rá, mint a múltra. A történet az időben zajlik, de csak múltból és jövőből áll, vagyis ezek egyikéből sem. A jelen nem létezik, illetve mégis, de csakis abszolút módon, a múlt és a jövő pedig örökkévalóságból áll. Így se idő, se örökkévalóság nem létezik, csak ezeknek nem körvonalazható keveréke. Nincs fogódzó, nincs fix pont, nincs pillanat, se múlt, se jövő. Az ember már most az örökkévalóságban él, bár esendősége miatt csupán egymásutániságot lát és tapasztal.

Schopenhauer írja: „a múltban még senki ember nem élt, és a jövőben sem fog élni, hanem a jelen minden élet egyedüli formája...” Ugyanezt fogalmazza meg korábbról Marcus Aurelius: „aki a jelent látja, mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz...” „Végtelen idő folyt le születésem előtt – mi voltam én egészen addig?” - kérdezi a szenvedélyes Schopenhauer. Borges felel a problémára, sajátos de egyben zseniális metafizikai rálátással: Én mindig Én voltam: azaz mindazok Én voltam, akik ez idő alatt azt mondták, hogy Én. Hisz az isteni egyetlenség és egység örökkévalósága nem tűr meg különállást, kiválást, elkülönülést, illetve mégis: ezért létezik a világ.

2013. szeptember 23.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.