Jean Von Sablon: a ló
Állj meg ott! nem vagyok mesemondó, de most egy történetet fogok neked elmondani, ami erről a kis lovacskáról szól, amin ülök. tetszik az a kis bolondság a szemedben, hát hallgass ide, mert ezt a történetet neked kell megőrizned.

mikor még kis ártatlan lurkó voltam, mindenki csodálta, hogy milyen szép lovam van. a gyerekek csupán ifjonti bölcsességük miatt, a felnőttek azért, mert aranyosnak vélték a hatévest, aki olyan lovon ül, mint senki más. kicsik s nagyok a lovam dicsérték; azt mondták, ha ügyesen nevelgetem, az én lovam lesz a valaha volt legszebb ló. nem értettem, miért mondják ezt, az én lovam már akkor is a legszebb volt. kicsi, alacsony, zömök lovacska volt még, sörénye, mint az arany, úgy csillogott, szeme szúrt, villogott, hangja, járása édesebb volt, mint a lóversenyek égig magasztalt lovaié. a májusi alkonyokat a réten töltötte velem és együtt kergettük a cserebogarakat. ő sosem kapott el egyet sem, de többször is láttam rajta, hogy magát látja a kis bogarakban; ebben a gyermeki állapotában volt legemberibb a kis lovam. nem ő volt a legszebb, utólag már látom, de nekem kétségtelenül ő volt a ló legeszményibb megvalósulása.

az igazat megvallva, nem is érdekelt soha mások lova. ha egynek-egynek meg is tetszett valamely tulajdonsága, összességében rútabbnak láttam a magaménál. egyszer azt mondta az egyik pajtásom, hogy vágassam a lovam sörényét olyanra, mint amilyen a Julcsi lováé. ez több a soknál: ha szép is az a sörény, olyan szép biztosan nem lehet, mint az én kis lovacskám sörénye, hiszen annak a sörénynek mély értelme, szimbolikus jelentése volt! beláttam, hogy csak én látom teljes valójában a lovamat, és sejteni kezdtem, hogy más nem is láthatja meg soha az összes elrejtett szépségét. ekkor még nem éreztem ennek a súlyát és láttam előre a következményeit, paripám népszerűsége töretlen volt, mert hat éves fiúcskák nem járnak lovon. de én azon jártam, és büszke voltam. tudtam, hogy egy nap ez a ló visz majd a szabadságba, a boldogságba; s megértettem, hogy én is magamat látom a kis lóban.

egyedül éreztem magam az óvodában: a többiek nem tartottak lovat, az egész óvodában csak 5 ló volt, kettő fából, kettő kőből, az enyém napsugárból. vártam, hogy iskolába mehessek, lovakat és lovasaikat akartam magam körül érezni. a lovászati iskolába írattak, bár én nem oda akartam volna járni: úgy véltem, hogy a ló és az ember közti kapcsolatnak nincsenek szabályai, csak a könyvekben, amiket azért írtak a nagy lovászok, hogy igazolják a módszereiket. képmutatásnak éreztem az egész iskolát. az első pár napban hisztérikus duzzogással adtam hangot véleményemnek, de később megbékéltem, mikor láttam, hogy társaimnak ez a kétes eredetű és erősen vitatható tudás is nehezen befogadható, új ismeret. megértettem, hogy a tanárok és a lovászok nem rosszat akarnak ezzel, ők valóban úgy hitték, hogy építik a fiatalság lelkét. mégsem fért a fejembe, hogy miért nem látják ezek az új felnőttek a lovamat szebbnek a többinél. eleinte egy kalap alá vették a többi hasonló korú lovával, majd ahogy múltak az évek, a legszabálytalanabb és következésképp, a legcsúnyább, legbutább és legvisszataszítóbb lónak kiáltották ki a kis Betyárt. egy osztálytársam - aki pontosan úgy nevelte lovát, mint azt a nagy lovászok tették anno -, azzal az elmélettel állt elő, hogy az én csodaszép paripám nem is ló. keservesen éreztem magam, de egy pillanatig sem kételkedtem lovacskám gyönyörűségében, amiről fiatalabb koromban sikeresen meggyőztek a szomszédok, ismerősök. ezen felül az a kis lovacska jelentette nekem a mindent. sosem volt egy barátom sem kívüle, ha szomorú vagy magányos voltam, felültem a hátára és "Gyí, Betyár!" - kivágtattunk a határba. ott egymás kedvét kerestük, míg be nem esteledett. tanítottam a kis lovat, fejlesztettem képességeit, de elutasítottam, hogy bármit is úgy adjak át neki, mint azt szokás. mire eltelt a nyolc év, amíg az iskola tartott, az én kis pacimból világszép paripa lett, bár ekkor már csak én láttam szépnek.

"ilyen ló még nem volt!"- ez vált a mantrámmá! már szinte egy ember sem volt, aki egyáltalán lónak tekintette volna az én gyönyörű paripám, de én hittem benne, hogy szépsége éppen ebben rejlik: az én lovam az Új Ló, melynek eljövetelét minden lovász várta és megjósolta. amikor felnőttem, olyan embereket ismertem meg, akik a legújabb lótartási módokat kutatták. meggyőztek róla, hogy a lovam a legszebb, amit valaha a hátán hordott a föld, így örömmel léptem közéjük. beneveztünk egy bemutatóra, amelyre sokat készültünk a pacival. átlagos, nem túl jelentős bemutató volt ez, a zsebemben éreztem a fődíjat, mikor észre kellett vennem, hogy nem minden az, aminek látszik: az új barátaim csak a lovam életét akarták, de nem tudták, hogy vele együtt az enyém is elveszne. mindenki előtt akartak végezni a kis lovacskával, becsaptak, gúnyt űztek álmaimból. mikor észrevettem az összeesküvést, először is lovamat mentettem. elsápadtam, mikor tudatosult bennem, hogy a lovamat megmérgezték, és már hiába is mentem ki, a halálán van. elsötétült a világ: nem tudtam elképzelni az én lovacskám nélkül. nem láttam értelmét az addigi életemnek, ha arra gondoltam, hogy paripám végül nem lett az Új Ló. mégis, mintha megérezte volna, hogy mily' fájdalmat érzek, erőre kapott, tekintete szikrákat vetett az árulókra, én felültem a csupasz hátára és kantár, vagy bármilyen szerszám nélkül, szélsebesen elszáguldottunk, és többé nem engedtem senkit az én pacim közelébe.

amikor az izgalomból magamhoz tértem, a titkos helyünkön találtam magunkat. ezt a kis hegyi tisztást még 6 éves koromban fedeztem fel, senki soha nem járt ott, csak én és a ló. amikor először ott jártam, nem gondoltam volna, hogy a lovászatra teszem fel az életemet, de ott olyan történt, amit senkinek sem meséltem el eddig: az égből alászállt egy kis lovacska, pont akkora, hogy meg tudtam ülni. ez a kis lovacska most a lábamnál feküdt mereven, szájából ömlött a hab, tekintete ide-oda cikázott. mit tegyek? mit tehetnék? mi lesz velem nélküle? és ekkor észrevettem, hogy nem is ő az, akit sajnálok, attól félek, hogy üres leszek nélküle. átöleltem és teljes erőmből szorítottam. azt ordítottam az égre, hogy ha ő meghal, hát én is vele megyek. ekkor egy fénysugár simította végig lovamat, felállította és felborzolta sörényét. tudtam, hogy akkor másodjára találkoztam sorsom kijelölőjével. a titkos hely biztos rejtekében maradtunk. fél évig ápoltam még lovacskámat ezután, a méreg majdnem végzett vele. arra készültem, hogy miután meggyógyul, bevonulunk a városba, fényesen és diadalmasan; a paripám ezt végig ellenezte, de végül mégis sor került rá. ember, hiúság a neved! azt akartam, hogy tiszteljenek, csodáljanak, mint a csodaló lovasát, és nem jutott eszembe, hogy talán a csodalovat kellene csodálniuk. az emberek el akarták venni a lovat, nagyon féltek tőle. még régi - igen csekély - megbecsülésemet is felajánlották érte cserébe, de harmadjára nem árulhattam el életem értelmét. "Gyí, Betyár!" a paripám két lábra áltt s olyat nyerített, hogy az ég belerengett. megfordultunk és azóta vágtatunk. te voltál az első, akivel találkoztunk, neked adjuk hírül, hogy megszökünk, mondd el mindenkinek, hogy a csodaló és lovasa már messze jár, a csillagokon túl.
3439
titus56 - 2014. február 01. 19:45:07

Van az úgy néhanap, hogy az ember megpróbálja becsapni magát. Minek? (kac-kac)

titus56

4602
xcuyx - 2014. február 01. 19:35:22

ez nem arról szól, hogy azt hiszem, hogy nem rólam szól... Grin ne nevetesse ki magát, kérem Grin Grin

3439
titus56 - 2014. február 01. 15:25:59

Ó kérem, nem vagyok én egy psichomókus, de azt hiszem, ez arról szól, hogy Te azt hiszed nem Rólad szól pedig dehogynem!

4602
xcuyx - 2014. február 01. 14:17:06

ez inkább arról szól, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy bennük van az eredendő tehetség. biztosíthatom, hogy ez nem rólam szól; én inkább a munkában és a tanulásban hiszek. Smile

3439
titus56 - 2014. február 01. 11:27:13

Joyce "tudatfolyam"-a jutott hirtelen eszembe, de az Ulysses kaotikus szerkezetében annak helye volt, itt ezt kevésbé érzem helyénvalónak, bár ez nézőpont kérdése.
Fórumbeli kérdésedre íme itt az eklatáns példa, amit Magad produkáltál. A történet kevésbé érdekfeszítő számomra, sokkal inkább a "jellemkép" ami kirajzolódik benne Rólad.

titus56

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.