Arthur Z. Balogh: Afrikai varàzslat
Afrikai varàzslat



A Tshatsiról elnevezett katonai tàbor közepén volt a börtönünk. Hosszú földszintes épület néhàny irodàval és a mi fogdànk. Elég nagy egy nappali szobànak, de kicsi 26 ember szàmàra. Csak két nyilàsa volt : egy vasajtó és a ràcsos, üveg nélküli ablak. Az épület bàdog teteje a forró napsütésben a helyiséget gőzfürdővé vàltoztatta ahol 26 ember, 24 fekete és 2 fehér izzadsàgàban fürdött.
A màsik fehér egy légitàrsasàgnàl dolgozott, és egy repülőjegyhez füzödő szélhàmossàg àldozata volt amit a központi kormàny nem akart kifizetni. Ami engem illet, én 96 làda pezsgő àràt kértem a provenciàlis kormànyzótól aki csökönyösen ajàndéknak tekintette.
Közöttünk volt egy betiltott politikai pàrt vezetője és aktiv képviselő a letartoztatàs pillanatàban. Húsz évvel később az orszàg elnöke lett, de abban az időben jövendő rangja még az idő titka volt.
A többiek csak névtelen tyúktolvajok vagy kocsmai verekedések résztvevöi voltak. Volt egy idős ember is közöttünk. Sovàny mint egy csontvàz, fogatlan arcàt ezer rànc szàntotta, de élénk és szúrós tekintete volt. Ritkàn beszélt, hosszú hallgatàsokba burkolodzott.
Az ajtó mellett a wc-nek nevezett vödör. A fal mellett egy dobogószerü fa emelvény. Ez volt az àgyunk. Csak annyi hely volt, hogy egymàs mellett feküdjünk mint egy szardiniàs dobozban.
Félmeztelen lustàlkodtunk egész nap. Egyesek az àgyon ültek vagy feküdtek, màsok az ablak ràcshoz szoritottàk orrukat friss levegőt keresve.
Az ablak alatt egy nagy kondér langyos ivóviz, ütött-kopott fémbögrével. Reggelenként két önkéntes mondhatni boldogan ment a vizért és cipelte a teli vödröt.
Naponta egyszer ugy tizfelé oreink egy féloràra kiengedtek bennunket. Ennyi idonk volt mosakodni a hosszu beton medencére hajolva. Egy csomo vizcsapbol csurgott a langyos viz, de jo volt tiszta levegot szivni a leirhatatlan buz utàn.
Napkozben mindenrol beszélgettunk. Politikàrol, uzletrol és kulonbozo eseményekrol. Délfelé az asszonyok hoztàk az ebédet. Ki egy fazék bungàt, ki egy nyitott szardiniàs dobozt pili-pili szoszal. Majdnem làthatatlan oreink kinyitottàk az ajtot. Mindenki evett. Fehér tàrsamnak egy étterembol hoztàk az ebédet amit megosztott velem. Itt mindnyàjan valoban testvérek voltunk.
Napnyugta utàn minden megvàltozott és szenvedésunk màs formàt oltott. A kibirhatatlan hoséget minden àtmenet nélkul az éjszaka hidege vàltotta fel. Szerencsére, hogy nem voltunk az egyenliton, kulonben megfulladunk a borzalmas hoségtol. Itt ahol mi voltunk, a homéro konnyen husz fokot is esik ujabb 12 ora szenvedést biztositva a jeges helységben. Felvettuk ingeink és megosztottunk néhàny hasznàlt takarot. Szerencsére magammal hoztam egy rovid ujju pulscit, igy elkezdhettuk az afrikai falvak virrasztàsàt, fustolgo tuz és csillagfény nélkul a mély sotét éjszakàban amit nem vilàgitott meg az ablakbol szurodo halvàny derengés.
Kezdetben mindenki beszélt, majd lassan, egymàs utàn rànkszàlt az àlom csendje.
Egy délutàn észrevettem, hogy ex képviselonk néhàny szot vàlt a csontvàz szeru vén emberrel majd felàll és az ablakhoz megy. Amig félhangon beszéltek, a tobbiek elhuzodtak, majd mindketten ujra elfoglaltàk helyuket kozottunk. A véletlen ugy hozta, hogy az ex képviselo és jovendo àllamelnok baloldali szomszédom volt, mig fehér tàrsam volt a màsik oldalon.
Hallgatott a képviselo pedig éreztem, hogy beszélni akar velem. Szotlanul vàrtam, turelmesen.
— Nem tudja, hogy mikor engedik ki ? Halkan beszélt, kértem, hogy ismételje.
— Fogalmam sincs, vàlaszoltam. Tudom, hogy baràtaim màr kozbejàrtak illetékes helyen, de ismeri a helyzetet. Tudja jol, hogy nàlunk minden lassu. Hosszu idobe telhet amig a papirok ide érnek.
— Làtom, hogy jol làtja a dolgokat. Szeretném megkérdezni : akar velem jonni ?
— Magàval ?
— Nem, nem ezt akartam mondani. Velunk egyutt, mindnyàjunkal !
— Ha jol értettem, elmennek ?
— Igen. Ereztem a félhomàlyban ràmszegezett tekintetét és tudtam, hogy igazat mond.
Gondolkodàs nélkul beleegyeztem.
— De fogalmam sincs, hogy mit kell csinàlni ?
— Ne kérdezzen semmit, pillanatnyilag semmit nem tudok mondani. Csak kovessen bennunket. Ne csinàljon semmit, utànozzon minket és hallgassa Dikukut…
—Dikuku ? Ez kicsoda?
— A vén varàzslo.
Nem vàlaszoltam, mert meggyozodésem szerint a vilàg osszes varàzsloja képtelen kinyitni a vasajtot anélkul, hogy ne zavarja fel az egész katonai tàbort mint egy daràzsfészket.
— Rendben ! Csak jelezze az indulàst.
Gondolom, hogy megértette, hogy nem hittem neki mert megfogta a karom. Soha nem engedett meg senkivel ilyen kozvetlenséget.
— Nem kivànom, hogy higyjen nekem. Csak annyit kérek, hogy utànozzon bennunket és csinàlja azt amit mi csinàlunk. Megbizom magàban.
Nagyon lassan telt az este. Fogalmam sem volt az ido mulàsàrol mert letartoztatàsom pillanatàban egy katona elvette a karoràmat.
Az éj valoban nagyon sotét volt. Nehéz felhok kergették egymàst az égen és vihar elotti csend fekudte meg a tàbort. Ebben a furcsa légkorben szolalt meg Dikuku.
Lassan egy szot mondott : « Simba » ! Mindenki elhallgatott és furcsa feszultséget éreztem a levegoben.
« Simba szép, eros, fiatal és magànyos volt. Megéhezett és vadàszni ment. »
A pillanatnyi csendet a korulottunk ulo emberek halk torokhangu mormolàsa torte meg. Ritmikusan ismételték : Sim-ba…Sim-ba…
Nem tudom milyen kényszer hatàsa alatt ismételtem én is korusban a tobbiekkel.
« Simba napégette savanna levegojébe szimatolt s érezte egy àldozat szagàt.
Mikozben Dikuku mesélt, mi megàllàs nélkul ismételtuk : Sim-ba…Sim-ba…orizve a ritmust, de a moraj egyre erosebb lett.
Képtelenség elmondani, mit éreztem. Mintha egy varàzslat ragadna el, hipnotizàlva ismételtem Sim-ba. A korus moraja elnyomta Dikuku hangjàt és beszédje érthetlenné vàlt.
…Sim-ba…Sim-ba…
Egy ismeretlen ero kényszeritett, hogy az éjszakàban làthatatlan emberekkel egy ritmusban mozogjon torzsem elore-hàtra.
A hangok hihetetlen erovel ellenàllhatatlan hullàmként zengtek, és mintha làthatatlan erok vibràlnànak korulottem. A levego ujra felmelegedett. Nem éreztem, hogy hideg van. Senki nem fàzott. Izzadsàgban furodtem és a verejték csorgott a homlokomon mikozben uvoltottem : Sim-ba…Sim-ba…
Hirtelen csend. Ugy emlékszem, hogy Simba megolte àldozatàt és tekintetem a csillagos égre emeltem !
Kint voltunk !
Màsutt voltunk !
26 férfi àllt a savannàban. Néhàny csevenész fa àrnyékàt làttam a csillagfényben, hallottam az afrikai éj csendjében a tucskok és màs bogarak zenéjét és egy majom félelmi kiàltàsàt. Az éj ezernyi zajàt. Es hallottam egy szunyog énekét is.
— Szabadok vagyunk ! Hangom remegett és a képviselo ujjai karomat szoritottàk.
— Nem hitt nekem !
— De hogyan ?
— Ne kérdezze, fogalmam sincs. Ez Dikuku titka.
— Es most mi lesz ?
— A falujàba megyunk mert nincs nagyon messze. Nem érzi a tuz szagàt ?
— Es azutàn ?
— Azutàn majd mindenki hazamegy. Maguknak talàlunk egy kocsit, nyugodjon meg.
— Es a katonàk ?
— Ne torodjon veluk. A katonàk màr mindent elfelejtettek. Senki nem emlékszik rànk.
— Azért mert Dikuku ?
— Dikuku haza akart menni. Nem mondtam màr, hogy egy nagy varàzslo ?

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.