Jean Von Sablon: Cédrusok I. fejezet
Hogy ez a történet hol és mikor játszódik, magam sem tudom, mert az sem tudta, akitől hallottam. Annyi biztos, hogy régen történt, mert akkoriban minden merőben más volt, mint ma. A kocsikat még lovak húzták, az utak sem voltak olyan szilárdan lefektetve, mint azt manapság szokás: ha esett az eső, a lovaknak komoly erőfeszítésbe tellett mozgásra bírni a fa kereket. Az épületek – a templomok és fényes paloták kivételével – nem törtek olyan magasra, mint azt korunkban teszik, a földből nem nőtt olyan sok karó, mint amennyi gomba nő az erdőkben, ha nyirkos idő, és nem hálózták be a világot drótjaikkal, mint ahogy azt a gombfonalak teszik. A fellegeket a madarak uralták, az égboltot a nap, a hold és a csillagok – egyébként a nap ugyanaz volt, mint most, ugyanúgy is sütött, csak éppen más dolgokra, más emberekre.
Akkoriban az ember és ember közti különbség áthághatatlan akadály volt, páran azt tartották magukról, ők nemesebbek másoknál; ezeknek a „másoknak” a körében pedig elterjedt meggyőződés volt, hogy ezt bizony jól gondolják a nemesek, sosem lesznek ők olyan gazdagok sem anyagi javakban, sem lelkiekben, sem pedig szellemi síkon, mint az uraik. Így aztán megeshetett az a csúfság, hogy törvényes keretek között folyt a rabszolgatartás egy olyan világban, ahol ez megvetendő dolognak számított, és törvénytelen volt. Az ember leginkább akkor kevesebb egy másiknál, ha azt ő is úgy gondolja...
A környéken minden csalók legcsalóbbja a király volt, ő még a nemesekkel is elhitette, hogy ő nemesebb náluk: Isten felkentjének tekintette magát, és mivel ezt a pápa is igazolni tudta, így minden hívőnek be kellett látnia a dolgot. Ha valaki mégsem látta volna be (bár erre nagyon kevés példa akadt), akkor ott volt az az óriási hadsereg, amely végül is csak jobb belátásra bírt minden kétkedőt. Az alattvalók tudták, hogy a király egy másik országban császárként trónol, és hogy annak az országnak a határai egybenőttek ennek az országnak a határaival, így jobb, ha nem firtatják tovább annak a szakállas úrnak az uralkodáshoz való jogát. Hova is firtatták volna, mikor hirtelen egy egész ellenséges nemzet lett szinte eggyé az övékkel, a kibékülés – ha az egyes emberek lelkében kétélű dolognak is tűnt – országos ünnep volt, senki sem róhatta fel a másik nép bűneit többé; barátok lettek, sógorok, testvérek... A császár nagyon okos volt, nem kellett többé a haragos néppel törődnie és közben a kutyáknak is csontot dobott. Minden maradt a régiben, de most már nyugodtan támaszkodhatott ennek az ősi nemzetnek a vállaira – nem mintha addig nem támaszkodott volna...

Miután megfejtettük a „hol és mikor” rejtélyét, belekezdhetünk a tulajdonképpeni történetbe. Volt ebben az országban egy hatalmas uradalom, valahol északkeleten, de még éppen nem a hegyekben. Sok föld tartozott hozzá és sok paraszt. A földművesek nem voltak törvény szerint a birtok részei, de a törvény nem gondolt arra, hogy ki és mi fogja betartani, vagy betartatni őket, így mégiscsak a földesúr maradt az a bizonyos nemes, akit a parasztok a lelkük legmélyén is maguknál kiválóbbnak és hatalmasabbnak tartottak. Övé volt a folyó, az erdő, a rét, a kaszáló, a levegő madarai, minden, minden az övé volt. Ha jó helyen állt az ember, elmondhatta, hogy ameddig a szem ellát, minden a gróf úré; és ezekből a „jó helyekből” akadt ám egy pár...
Váradhy Balázs jól vezette a birtokot, amit az apjától örökölt és amit az szintén az ő apjától; és ennek a sornak a végén egy olyan ember állt, akinek a király köszönetként adta a birtokot, mert tulajdon testével fogta fel a nyílvesszőt, amit a királynak szántak. Így hát az öreg Váradhy meggyőződéssel hitte, hogy valóban mindennek a birtokosa, hiszen az őse már mindent megtett, amit meg kellett tenni egy ilyen nagyszabású dolog kiharcolásáért. Arról ne essék szó, hogy mi lett volna a törökkel, ha a vitézek velük verekedtek volna, és nem egymással, hogy ki jusson közelebb a királyhoz, hogy megvédhesse az ilyen esetekben..!
Mindenesetre a föld az övé volt, és azt jól vezette. A Váradhy birtok sosem számított kicsinynek (bár éppen a legnagyobbak közé sem tartozott ), de kétségkívül a mostani irányítás alatt élte fénykorát... Váradhy Balázs hamar észrevette, hogy a földjein értelmetlenül folyik el a pénz, és modernizálásba kezdett. Előkelő, ősi család nagy tekintélyű sarjaként nem kellett holmi kölcsönökért folyamodni, hogy a gazdálkodást új irányba terelje. Volt neki annyi aranya, hogy akár még egy ugyanekkora birtokot is vehetett volna rajta. A befektetése még az életében megtérült, és ez pont annyira volt köszönhető annak, hogy már az apja is hasonló dolgokba kezdett, mint annak, hogy majdnem kilencven évig élt. A régi szőlősöket cseresznyésekké alakította, és konzervgyárakkal kezdett üzletelni: azok hamarosan be is vezették a piacra a jó Váradhy cseresznyét. Amikor látta a gróf, hogy milyen sikeres lett ez a vállalkozása, gondolt egyet és felvásárolta régi üzleti partnereit, így már igazi gyártulajdonossá is vált. Sokszor eszébe jutottak a régi szőlőföldjei, de nem bánta: „Ha kell, hozatok én bort Tokajból, vagy Franciaországból!”.
A gabonát sem olyan bolond módon termelte már, mint azt tették olyan sokan azokban az időkben. Az elsők közt hozatott magának gőzekét az országban és a fukar, alakoskodó béresgazdákat lecserélte Keszthelyről érkező fiatal gazdálkodókra. Azok aztán rendbe vágták a búzát, a takarmányt és még az állattenyésztést is. Váradhy Balázs maga is meglepődött, hogy ilyen jónak bizonyult az ötlete, hogy kitanított munkavezetőket helyez az öreg béresgazdák helyébe, akik az öreg tudásukkal csak még mélyebbre nyomták a sárba az amúgy is elakadt kereket. A fiatal agrárok pedig azzal hálálták meg a bizalmat és a kenyeret, hogy mindent úgy csináltak, ahogy a tankönyvben olvasták... A gróf úr még egyet-egyet el is hívott néha a kastélyába, hogy személyesen neki számoljon be minden munkáról, és hogy vicces jelzőkkel illessék azokat a gazdákat, akik nem követik a Váradhy gróf példáját. Ha esetleg akadt egy-egy, aki meg tudta nevettetni a gróf urat, azt még a legközelebbi bálra is elhívta, ahol dámák, bárók, tisztek és miniszterek közt is megmutathatta, milyen művelt, és hogy milyen mulatságos dolgokat tanult a Georgikon falai között.
Váradhy Balázs mélyen vallásos volt, az egyházi irodalom és művészet jó ismerője. Ha a művi szépséget nyomon érte egy vallási ihletettségű műben, az könnyekig meghatotta. Szerette és kereste is a fiatal művészeket, az előkelő körökben igazán „nagyvilági” dolognak számított a mecénáskodás. Így eshetett meg az, hogy a gróf falain csüggött a reneszánsz és a barokk összes kiemelkedő alkotása, ismeretlen és elfeledett erdélyi művészek keze által készült formában. Váradhy Balázs szerette nézegetni ezeket, bár a legtöbbet látta már eredetiben is, és nem terhelte volna meg anyagilag elkészíttetni a másolatokat egy nagy művésszel, de így, hogy saját kegyeltjeinek ajándékai voltak, úgy érezte, hogy amellett, hogy Isten dicsőségét vagy Jézus nagyságát hirdetik, egy kicsit az övét is.
Hogy eredetiben is látta a híres festményeket, nem meglepő dolog. A fiatal grófoknál szinte divatszámba ment Európa vagy sokszor az egész világ körbeutazása. Váradhy Balázs húsz esztendős korában útnak indult, hogy meglelje magát, és ezt nem úgy tette, mint ahogy előtte és utána sokan. Váradhy Balázs nem züllött bordélyházakban, ahol egzotikus országokból származó nők vonaglottak félig vagy egészen mezítelenül, és nem töltötte éjszakáit sem ivással, sem kártyázással. Mivel édesapja, az öreg Váradhy mély, katolikus hitben nevelte, visszataszítónak tartotta az ilyesfajta dolgokat. Váradhy Balázs valóban önmagát kereste. Művelődni akart és olyan embereket megismerni, akik hasonló értékrendjüknek köszönhetően nem engedik magukat a Sátánnal megkísértetni. Össze is hozta a sors egy pár ilyen emberrel, akik hozzásegítették a megfelelő műveltséghez, megmutatták nekik mindazt, amit egy erdélyi, leendő nagybirtokosnak meg kell ismernie Európából. Egész utazása alatt falta a könyveket, múzeumokat és hangversenyeket látogatott, és az összes említésre méltó színházat felkereste. Öccsével, Józseffel indultak útnak, de – miután a fiatalabbik Váradhy Londonban kedvet kapott egy hosszabb, amerikai úthoz – egyedül tért haza, szívében millió emlékkel, óriási boldogsággal és majd' egy könyvtárnyi könyvvel, amit az új barátaitól kapott. Az országot jelentéktelen kisfiúként hagyta el, de mikor visszatért az ősi, családi birtokra, egy nagyvilági grófnak tartottak fényes bált, hazaérkezésének alkalmából.
Ezen a bálon ismerte meg későbbi feleségét, Szirmai Elizabethet, aki jobban szerette, ha Erzsébetnek szólították, ahogy erre külön ki is tért bemutatkozásakor. Az ő apjának is igen nagy birtoka volt, csak épp az ország másik végében. A grófkisasszony már első látásra is lenyűgöző jelenség volt, hullámos, barna fürtjei elől a vállára omlottak, hátul a derekáig értek. Barna szemében olyan tűz égett, amelyet a férfiak nem értenek, ezért mindennél jobban csodálnak. Szája ívének vonala mintha mindig mosolyra állt volna, de ha jobban ismerte valaki Erzsébet kisasszony arcát, akkor tudta, hogy bizony ő sem mosolyog folyton, szájának íve egyszerűen csak gyönyörű.
Váradhy Balázson és Szirmai Erzsébeten kívül mindenki tudta, hogy őket egymásnak szánják a szülők, de ha nem lett volna semmilyen „összeesküvés”, ők akkor is egymásra találtak volna azon az estén. A szimpátia, amit az első látvány és az egymás hangjának első befogadása idézett elő, pár tánc és a kert rózsái között eltöltött hosszú beszélgetés hatására forró szerelemmé változott. Keringő közben a gróf meggyőződhetett a kisasszony derekának virágszáli karcsúságáról, a kisasszony pedig a gróf erős vállairól; a rózsák közt pedig annyi virágot téphettek egymás lelkének kertjéből, amennyi éppen elegendő volt, hogy az első szerelem lángra gyúlhasson fiatal szívükben.
Másnap, búcsúzáskor már majdnem mindenki tudta, hogy egymásra találtak. A két öreg nagybirtokos egymásra is kacsintott, míg a a fiatalok elvörösödve mondtak egymásnak „aufvíderzént”. Amikor Erzsébet kisasszony – akit előző éjjel, a kertben Váradhy Balázs már Erzsikének hívott megindultságában – a kocsira pattant, egy levelet nyújtott vissza az ablakon keresztül a fiatal grófnak, amit alighanem nem sokkal azelőtt írt; majd könnyes szemmel integettek egymásnak, míg csak a fehér kocsi el nem tűnt a messzeségben. Hogy mit tartalmazott az a levél, azt sosem tudta meg senki, kettőjükön kívül, mert Váradhy Balázs azt haláláig magánál tartotta, és halála után sem olvasta el senki. De az ezt követő hetekben levezésbe kezdett a két fiatal, szerelmük a kezdeti fellángolásból mély szerelemmé vált; a bál után pár hónappal megvolt az eljegyzés, és fél évre rá az esküvő, olyan lakodalommal, aminek a költségeiből tíz falu egy évig elélne.
Hajj, de szép szerelem volt az övék... Az a tavasz, mikor az esküvőjük volt, pedig alighanem a világ történelmének legszebb tavasza volt. Történt, ami történt, minden kisiskolásnak megtanítják, pontosan, sorról sorra az eseményeket; de arról nem szól a fáma, hogy miután leverték a szabadságharcot, Szirmai Erzsébet, akit már senki sem szólított Elizabethnek, részben elkeseredettsége, részben pedig a hideg ősz és a még hidegebb tél miatt ágynak esett, és onnan már sohasem kelt fel többé... Váradhy Balázsnak nem ez volt az egyetlen veszteség, amit el kellett könyvelnie ezekben az időkben: édesapját a hadbíróság öt év börtönre ítélte, mivel pénzzel és egyéb javakkal segítette a lázadókat és így felségsértést követett el. Pár hónap múlva ő is végzetére lelt, nála inkább az elkeseredettség volt a bűnös, mintsem a hideg, mert már javában ment az aratás, amikor eltávozott e kifordult világból.
Váradhy Balázsnak nyakába szakadt a birtok, apjának elvesztése, az özvegység és egy nemzet tragédiája, de fájdalmai sosem tudták térdre kényszeríteni. Megtanulta, hogy az ember bizony esendő teremtés, és minél magasabban száll a fellegekben, annál jobban fájhat a zuhanás. Ezek a csapások tették olyan emberségessé, hogy mikor már őszülő fejjel, az ország egyik legtekintélyesebb nagybirtokosa és gyártulajdonosa volt, akkor is képes volt a fiatal gazdálkodókat személyesen fogadni és elhívni a fényűző bálokba.
Minthogy Váradhy Balázs, az őt ért szörnyű megpróbáltatások ellenére soha, egy percre sem kételkedett Isten igazságosságában, így Isten is a kegyeltjei közé fogadta. Sikeres vállalkozásai önbizalommal telítették el, édesapját – bár jóval halála után, de – rehabilitálták, és néhány év múlva lelke újra szerelemre gyúlt.
A kisasszonyt Lipcsey Lillának hívták, ő sem volt kevésbé gyönyörű, mint a megboldogult Erzsébet asszony. Lilla nagyon sokat segített a felejtésben, és a lelki vívódások legyőzésében, hiszen ő is elvesztette szerelmét azokban a viharos időkben, így egymást támogatva, valahogyan végül is mindketten helyére tudták rakni a gondolataikat. Kevés idő elteltével egybekeltek, bár nem olyan fényűző módon, mint ahogy Váradhy Balázs és Szirmai Erzsébet tette azt korábban. Váradhy Lilla csak ezután mutatta meg, hogy ki is ő igazából: méltó társa volt ennek a nagy, erényes embernek, és ha őt is elvette volna az isteni igazságosság a gróf úr mellől, akkor alighanem úgy tört volna össze, mint a dió, amire kalapáccsal csapnak. Lilla volt a nő eszményképe, őt is a sok csapás tette azzá, ami lett. Váradhy Balázs második ifjúságát töltötte ezekben az években, ekkor kezdett legmerészebb vállalkozásaiba, és ekkor született meg két gyermeke, Lili és Ferenc.
Mindent összefoglalva a gróf úr igazán jó ember volt, kellemes személyiség, az emberek és a családja szerették. Őszintén és mélyen hitt Istenben, azt is elhitte, hogy „hajtsátok uralmatok alá a földet”, és ebből eredt az egyetlen rossz tulajdonsága (ha ugyan rossz tulajdonságnak lehet ezt nevezni), hogy ami az övé volt, azt messzemenőkig a sajátjának és az ő elidegeníthetetlen birtokának tartotta.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.