Balázsi Pál Etel: A nagy óramutató
A nagy óramutató hatszor kerülte el a kicsit. A júliusi Nap engem is kicsalogatott a kertbe. Kényeztetem magam. Komótosan felkenem bőrömre a napkrémet, kortyolgatom reggeli kávémat, kedvenc költőim versesköteteit teszem magam mellé.
Fürdőruhásan fekszem nyugágyamon. Néha hangosan felolvasok egy-egy költeményt. Elmerengek a pásztor szél, terelgette bárány felhőkön. Lustán mozdulnak, jól érzik magukat a végtelen kékmezőn. Egyesek lemaradnak a nyájtól, csellengővé válnak, helyettük mások jönnek.
Visszatérek az olvasáshoz. Hideg szél borzongat. Valami megváltozott oda fent. Tornyosulnak a felhők, Európa körvonala jelenik meg. Sötét seregek masíroznak a békés, fehér terepen. Nyomukban minden elsötétül, széttépett cafatok, változó határok, sikolyok. Ez sem elég. Megszólalnak az ég ágyúi, tüzes nyilak cikáznak végig az égen. A felhő népei fájdalmukban könnyeznek, menekülnek.
Én is menekülök. Érzem a gonosz szellemek uralkodó hatalmát.
A felhők fájdalmas könnye patakzik ide lent. A szellő faggyúja szélviharrá változik, fákat csavar ki, tetőket szed le, tombol, és örömében sikít. Ég és föld egyben, itt a földön is háború van.
Hírtelen csend lesz, mintha egy karmester leintené a tomboló természetet. Mozdulatlanná válnak a fák, az ég csapjai elzárulnak, a sötét szellemű felhők világosodnak, kavarognak, szétválnak, elpárolognak. Közöttük a Nap fényes, reményt adó sugarai törnek át. A madarak felfrissülve dalra zendítenek.
Békeség oda fenn, ide lenn.
Elázott a nyugágy, a papucs vízben áll, neki már nem árt.
A nagymutató belépett a tizenharmadik körébe.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.